Az első szerelem!

Jelige: Banális2

Az első szerelem!

Peti és végzete

Amit nagyon nem akartam, az mégis bekövetkezett. Pedig hányszor, de hányszor rászóltam magamra, és mégis! (Csak az a baj, hogy könnyen befolyásolható vagyok.)
Egyébként is bujkál bennem valami serkentő"féldeci", hogy mégis! Még is meg kéne (kellene) tennem, hisz olyan igazság az, amiről szó van, hogy ihaj! (A csuhajról majd később!)
Hiszen ismertek az előzmények, majdnem pőrén áll előttem az, akiről szólni - írni - kellene.
Igen! Megérdemli! Mivel annyit írtam is könnyen befolyásolható és könnyen rábeszélhető vagyok, miért is ne - gondoltam!
Miről is van szó? Most elmondom:
Egyszer - kedden? Vagy a múlt héten volt? Odajött hozzám egy Úr, - úgy jó hetvenes, - hogy aszongya, tudja, milyen jó tollforgató vagyok - hát írjak meg róla mindent. De Ő (mármint az Úr) nagyon aluszékony, hát, amit akar mondani az hosszú, lesz. Nem baj mondom, a hosszúlépést is szeretem, de szóda nélkül még jobban. Meg, ha volna egy-két kupica pálesz is (csak ne legyen kerékszaggató) akkor vállalom.
Nohát így kezdődött ez a különös történet, elmondása, leírása sok-sok bóbiskolással, toroköblögetéssel meg-meg szakítva.
- Nem baj, az időben belefért!
- „Hát ugyi - Péter bátyád volnék - a Petike -, de ezt már olyan szépen leírtad, hogy csak, na! De most az ezután lévőt most elmondom, ahogy van. És mondta és mondta és mondta: amiből a következő kis történet kerekedett ki.
Még annyit, hogy amit leírtam, azzal Péter bátyám nagyon elégedett volt és sejtelmesen megsúgta, hogy lesz folytatás is.
Tehát!
Mielőtt elkezdeném közös ismerősünk - vagy inkább „hősünk" - további kalandos sorsának briliáns (sic) bemutatását egy fontos beismeréssel kell kezdenem.
Elnézést kell kérnem Kedves Olvasó, ha most is arra számított, hogy mielőtt a történet valójában megkezdődne, ismét meglepem Önöket valami „bombasztikus" kezdéssel. De nem!
Történetünk kezdetén nem figyeltünk a természetre, nem „dermedt" meg a levegő, nem volt csatakiáltás, mint az előző „művekben", azonban volt egy frenetikus, egy szívbe markoló, egy mindent elsöprő becsapódás, ami nem fentről, hanem szemből érkezett minden előjel, sőt „értesítés" nélkül. Mivel ezek a „jelenségek" nem szoktak előzetesen értesítést küldeni, így hát csak azt tapasztalhatták, az ott levő ismerősök, hogy egyszer csak, volt, jött és „becsapódott", mármint „hősünk" kis szívébe. Látták is szerettei, barátai, hogy ez igazán nagyot „szólt" - ha csak átvitt értelemben is, mint amit másmilyen módon Peti eddig megtapasztalt.
Hősünk eddigi kis életében, ugyanis bőségesen csapkodott az égi áldás - szóhasználatával élve a „ménkű", és most is azt hihetnénk, hogy valami égi veszedelem tette ismételten „tiszteletét", de nem.
Most egy mindent elsöprő igazi veszedelem érte el hősünket, ami egyszerre felemelő és letaglózó, ami elvarázsol és semmivé tesz, megéget és elolvaszt, amitől a szavad elakad, a lábad kiszalad alólad - igen ez a SZERELEM ELSŐLÁTÁSRA csupa nagybetűvel!
Ideje lesz most már azt is elárulnunk, hogy ki is az a „szerencsés"valaki, aki ezt megélhette, de hát Önök bizonyára már a címből kitalálták. Igen Ő volt Petike (akarom mondani most már Peti) akinek életében bekövetkezett az az időszak, amit minden kisfiú várt és az nem volt más, mint a kisgyermekkortól való elszakadás, ezzel egyidejűleg a „felnőtté válás kezdeti, korai szakasza.
Most még kisfiú volt, de mindenre - a lányokra is - rácsodálkozó. Bizony Ő már elmúlt tizenhárom éves és voltak emlékképei, álmai és kapott jó- rossz"tanácsokat" a nagyobb fiúktól, hogy valamelyest képet tudjon alkotni arról, a szépnek mondott, de bizonyosan kiismerhetetlen „felnőtt" világról.
Ugyan akkor, ha játszott barátaival, még mindig sárral „pukkantóztak", vagy fakardokkal, fapisztollyal harcoltak, a nem létező vár nem létező kapitánya ellen.
Egyedül is szívesen játszott. Hiszen az eddig megélt „sok, sok év" alatt (sic) nyaranta többnyire egyedül volt, s ami a keze ügyébe került mindenből játékot készített.
Ilyen volt a tölgyfa makk kupakja is, amiből fütyülőt készített. Igaz, hogy nem nagyon kellett készítenie, mert az volt „magától", de mégis. Vagy szintén a tölgyfa gubójából szekérkereket (inkább görgőt) fabrikált, majd hozzá kötötte egy szarvasbogárhoz és kész volt a játék. Még versenyeztette őket, ha többet talált!
Tetszett neki, hogy ez a bogár milyen erős. Csápjaival az ujját is be tudta csippenteni, de nem bánta, mert nem félt tőle. nem úgy, mint a békától, vagy az egerektől, mert mindkettőhöz rossz emlékek fűzték.
Egy alkalommal bevitt az osztálytársainak egy hatalmas - 5,-6 centis agancsú szarvasbogarat egy gyufa „skatulyában" és pont az a gyerek ijedt meg tőle, aki állandóan csúfolta Őt a különös szavai miatt, mint a „katulya," vagy a „ménkű".
Az egyik fiú - nagy csibész lévén - úgy gondolta megvicceli „ISSORÁZ"-t az orosz tanító nénit és odatette az asztalra a „katulyát". A tanító néni azt hitte, hogy övé a gyufásdoboz és éppen készült, hogy rágyújtson. (akkor még lehetett!) Amikor kibontotta úgy megijedt tőle, hogy levert mindent az asztalról, majd kiviharzott az osztályból. Persze, hogy kitört a nevetés, s a fiú hős lett (az Ő „szerzeményével") de csak ideig-óráig, mert jött a fekete leves. Később az órát dupla időben megtartották és ezért megint Ő volt a felelős.
Szavamat ne felejtsem a szép fiatal és kedves tanító néni azért kapta a fentebbi „gúnynevet," mert előszeretettel ismételtetett meg mindent - persze oroszul - és ilyenkor mondta mindig, hogy („еще раз" magyarosan kiejtve issoráz) még egyszer.
Petiék egyébként szerették az oroszt tanító nénit (persze csak látni) mert volt egy világra szóló, újítása térd feletti szoknyát szeretett viselni. Ezért akart minden fiú középre ülni, a padjában - és lehetőleg minél közelebb - mert onnan tökéletes volt a „rálátás" a tanítónéni szép formás lábára! Tovább is van, mondjam még?! Csak évekkel később tudták meg Petiék, hogy ez a tanító néni hozzájuk képest „igazi matróna" volt a maga huszonkét évével.
Tehát ilyen és ehhez hasonló esetek segítettek, serkentették, terelték Petit a férfivé válás hosszú, rögös és fájdalmas útjára.
Életének ezen időszakában fokozatosan rájött arra, hogy a fakardon és fapisztolyon kívül bizony van neki igazi „fegyvere" is, amit jó, ha használ, vagy inkább, ha „használja" akkor jó!
Úgy hallotta a barátaitól, hogy vannak egylövetű, de vannak hatlövetű fegyverek is. Attól függően, hogy ki, mennyit mer hazudni.
Ez a kettősség, ezek a „játékok" még keveredtek „ifjonti" életében és most tessék, az a bizonyos „becsapódás" egyszerre mindent megváltoztatott.
Igen, igen a becsapódás nem volt más, mint az a bizonyos huncut ÁMOR nyila, ami ha sebet nem is, de hosszú időre szóló álmodozást, lebegést - majdhogynem, repülést - hozott Peti kis szívében. De ki is okozta mindezt? Nem más, mint az előtte álló kislány, aki olyan szép volt, hogy a „NAPRA LEHETETTNÉZNI? DE RÁ NEM!" Tudom ez „lopott", de mégis ez az igazság! (Minden mesét nem akarok és nem is tudok felsorolni, ahol ezt volt szerencsém olvasni!) Így hát lesz, ami lesz!
Ott ált előtte az IGÉZET, aki maga volt az angyali szépség, a megérinthető „vágy", a csicsergő kismadár. Egyszóval a CSODA, a CSODA, a CSODA.
Egy ovális arc, mosolygós barna szemekkel, fitos orral, oldalt két libbenő copffal és elől csodás .... na, jó, ez egy kicsit túlzás - hiszen egy korban hozzáillő kislányról volt szó - de mégiscsak ez volt az addigi „legszebb" amit valaha látott.
Ő álmában CICÓNAK, cicókának nevezte el a kislányt a cicája után, mert olyan kis cicácska volt a drága.
Egy pillanat alatt kipirosodott az arca és ezzel egyidejűleg, olyan hőhullám és égető érzés fogta el, mint amikor barátaival versenyzett a tört ülésű biciklijével.
Tehát - mint tudjuk - ilyen „csodát" még nem élt meg Peti, de egy ehhez hasonlót megtapasztalt nem sokkal korábban.
Ez a"csoda" maga volt a két keréken guruló élvezet, amely vitte, vitte - mit vitte, röpítette - álmai, vágyai felé és (vagy) után. A többiek dicsekedtek: nekik már „meg volt", s ez nagyfokú és állandó irigységgel töltötte el kis szívét.
Hiszen akkoriban, egy tizenhárom éves gyerek „csak" erre vágyott. Ő is kipróbálta már „váz alatt", de ülve szerette volna, mint a többiek!
Igen, ülve biciklizni egy saját, igazi kétkerekűvel és versenyezni! Csak, hogy volt itt egy kis gubanc!
Igaz, hogy nem kellett tovább a váz alatt „kufircolnia", de az ülés maga volt a kínlódás és bizonyos mértékben valamiféle „gyönyör" is.
Petinek addig nem volt saját biciklije, pedig már, kicsi korától kezdve „tanulta" az édesapja hatalmas, vázas bringáján - természetesen váz alatt, több-kevesebb sikerrel. Lett is ebből sok esés, sérülés, de gyakorolt tovább, mert Ő sem akart lemaradni a többiektől.
De ezek a csodák, ezek az „élvezetek" meg sem közelítették azt az érzést, ami most egy szempillantás alatt bekövetkezett.
Hol volt már a bicikli töredezett ülésének „dörzsölő" élvezete, a használata által tapasztalt ismeretlen bizsergető érzés a gyorsulás öröme?!
Most mindez egyszerre tört rá és meghatározta életének további néhány évét.
Miben is merült ez ki? Hát abban, hogy mindent csinált, mindenben részt vett, mindenhova elment, ahova a kislány, és ami a legszebb, a legjobb volt: mindennap láthatta, igaz, csak óraszünetekben. Szavamat se felejtsem, egy iskolába és egy évfolyamba járt szerelmével (így gondolta) de csak távolról merte nézni, követni, mert a kislány nagyon rátarti volt. Udvaroltak is neki a fiúk és ez tetszett is a lánynak, de Peti részéről a plátói szerelem csak nem lanyhult.
E sorok írója is többször kérdezte tőle - s Peti gondolataiban biztosan fel is vetődött - mit akarsz tenni, ha nem vesz figyelembe? Szeretni, szeretni, ha csak távolról is. És ez így is maradt.
Teltek, múltak az évek, Peti is bátrabb lett, férfiasodott. Úgy tapasztalta, hogy nem utasították el a lányok, de minden próbálkozásával csak azt a bizonyos első szerelmet kereste, amit első látásra megtapasztalt. Sajnos ez a „szerelem" amilyen hirtelen jött, ha nem is gyorsan, de mégis egy csapásra véget ért.
Történt ugyanis, hogy egy osztálykirándulás alkalmával elhatározták, felmásznak egy kisebb kiugró sziklára, ami egy domb volt inkább, mint magaslat. A felmenetel még könnyű volt, de közben eleredt az eső, így visszafelé már veszélyes lett volna lemenni a csúszás miatt.
Peti kis „cicája" sem akart természetesen visszacsúszni, s így a többiek biztatására - akik már leereszkedtek, vagy leugrottak a túloldali alig két méteres mélységbe - Ő is leugrott. Ebben az elhatározásában az is közrejátszott, hogy a lenti fiúk kórusban kiabálták,"ugorj úgyis homokos a talaj" meg, hogy úgy is elkapunk!
Tehát megtörtént a leugrás, s a pillanat, ami néhány fiúnál - ha csak átmenetileg is - „vakságot" okozott.
Az történt ugyanis, hogy ugrás közben - mint egy ejtőernyő - a ruhája fellibbent, s akik elől álltak egy csodálatos „VÉNUSZ dombot" a hátul állók pedig egy kis huncut, „rózsaablakot" láttak, amelyik megszeppenve ugyan, de mégis bájosan és kíváncsian kandikált ki két „hamvas" félgömb, izgató szorításából.
Ezután volt csak hű, meg ha, meg haha és több, hahaha és a „CRESCENDÓ" ami most nem fokozatosan, hanem elementáris erővel robbant ki, csak az egyik nevelő közbelépésére halkult el fokozatosan. (A vén kujon előtte Ő is „nyálladozva" hahotázott!)
De elhalkult Peti szívében is a dübörgés - amit érzett, ha a „cicája" mellett lehetett - mert a cicája még csak nem is szégyenkezett, hanem elmenetelkor még egyszer megmutatta bájos popsiját az arra érdemes és méltó közönségének.
Véget ért tehát egy álom - az „ELSŐ SZERELEM" ami Peti szívében mélyen beéget és bizonyára ugyanazt érezhette, amit később gyönyörű gondolatokkal meg is írtak.
Hiszen az „ELSŐ SZERELEM" az egy „látomás" egy „kézfogás" de mégis szebb a többinél, mert az „ELSŐ SZERELEM" mindhalálig elkísér!
Peti ezeket a gondolatokat így leírva még nem ismerhette - csak később írta meg „két géniusz" S Nagy István és Máté Péter - de ez az érzés egész életében elkísérte.
Egyébként e sorok írója úgy tudja - „hősünk" jó ismerőse súgta meg neki - hogy Peti élete pontosan olyan volt, mint sok - sok átlagemberé. S, hogy milyen? Az maradjon titokban, míg valaki meg nem írja! (Remélem, hogy én leszek?!)