Az erdő varázslója

Szabó István

Az Erdő Varázslója

A legénynek jó volt a kedve, nyakában lógott a maga keresztje, de nem ment vele oly messze, varázslóként lépett a csendbe. Az Erdőfái, nagyok voltak a koronái, s alatta lapulva csüngött minden négylábú CHARLIE. A legény vállára egy hatalmas rétisas szállott, A szárnya színekben pompázva játszott. Kincse volt, hogy az erdőlakókat szerette, az állatokat gyógyította, s kezelte. A legény megállt, a sasmadárra nézett, s odasúgott neki valami szépet. Ő varázslatot egy fatörzsében talált régi tekercsből szerzett, s minden öröme az erdei állatokban rejlett. visított a sashoz egyet, erre ő a válláról a karjára reppent, s ezzel a madár egy idilli látványt festett. Életre kelt az erdő, ugrált benne minden kismajom, nyusziapó, szarvas, őzike, s előbújt minden vadásztekergő. Megjelent az állatok királya, sövénye borzolt volt, égig álló, ám elé került a legény, mint erdei varázsló: - megjöttél hát óriási macska, s magad előtt áll most az erdő apraja, s nagyja. a lombok közt a madarak az oroszlánt figyelték, az óriásmacska szemei a legényt nézték, s ő elüvöltve magát, a szállóhangja az erdő egészét szelték.
Ám, hirtelen lárma, csörtetés, kerekedett, erre az állatok serege ijedve kereste meg az elbújó helyeket. Az óriási macska mellette maradt, S a legény meg is pillantotta a, közeledő királyi hadat. A lovak a nagymacskától megijedtek, ledobálták magukról az embereket, az erdőben szerteszét szaladva mentek. Ám Mátyás király megülve lovát nyeregben maradt, s vágtázva a legény felé maga mögött hagyta a megtréfált hadat. A legény kinek neve még a titokban fakadt, egy helyben várt, sehová sem szaladt. Nézte a királyi szemeket, s azt látta benne, hogy az ő számára már csak a szomorúság vetette a szeleket. A varázsló füttyentett egyet, s minden paripa rögvest előtte termett. Mátyás király csodálkozva állott, szemében érdeklődésvárt ott, s kérdése a legényhez szállott: - Kivagy te legény, esetleg valami csoda vagy, vagy mi féle szerzemény? Még soha nem láttam ilyet, hogy füttyentésedre minden paripa hozzád rohan, siet. Kérlek, hogy Monda neved, a királyod vagyok, ezért válaszokat most nálad hagyok. A legény méltón meghajolt, a macska leheveredett, s a király felé szagolt: - Fenséges királyom! Az erdőgyermeke vagyok, s egy asszony sírva az erdőben hagyott. Tíz éves lehettem talán, s a nevemet az idő hagyta el oly tétován. Az én felnevelőm volt az erdő, s benne éltetett minden madár, majom, szarvas, vaddisznó, őzike, s minden négylábú ragadozó tekergő. Az állati beszédet megértem, s így a nevem az állatok varázslója légyen. Közben megérkezett a királyi csorda, s úgy néztek ki, mint fénylő szablyájukon a csorba. A legény intett, az oroszlán üvöltött egyet, s rengeteg, tigris, oroszlán, párduc fogta körbe a mérges királyi rendet. Megrémült a királyi csapat, meg sem pisszent, látván az óriási négylábú hadat. Ám Mátyás nem volt oly ijedős, s a varázsló szeme közé vette az igencsak nem tetszetőst: - eddig csak a háborúban estem fogságba, de sohasem a saját erdőmben, s nem a saját hazámba. A legény hangot adott ki ismét egy furát, erre minden négylábú eldobta magát, s a királyi csapat, most láthatott egy játékosan hempergő csodát. A király szeme is odaszaladt, ám a mutatvány után benne mégis csak a szomorúság hasadt. A legény ezt látta, testét tigrismintás bőr szépsége vágta, izmos testét Mátyás pillantása mérte, járta. A varázslónak ismét egy újabb kérdést hagyott, erre ő egy nem tolakodó kérdést kapott: - Meg ne sértsem királyom, de szemei pillantásában én csak a szomorúságot látom! Megjegyzésemet félre ne értse, de a lelkünk is sorvadó, ha azt a bánat már elérte. A Király igazán becsülte bátorságáért a legényt, mert a félelem tőle máshova mendegélt. Mátyás mondandóját halkra vette, s szavait a Mágus elé csente: - Volt idő mikor a szívemet vidámság övezte, a kisleányom a napjaimat gyönyörűvé tette. Ám egy korai hajnalon bagoly huhogott a királyi kertben, s udvaron. Az a bagolyhuhogás mintha egy jelzés lett volna a csillagok közt a szép holdban, mert azon a reggelen már nem leltük a leányomat a kastélyban. Egy esztendő is eltelt már talán, s kerestem őt országomban, határokon odaát, erdőkben, völgyekben, hegyekben, s folyókon át. Országlásomat is ígértem, s a leányom kezét, ha valaki megtalálná az ő rejtekének helyét. Ám eddig mind hiába, mintha csak a föld nyelte volna el őt eme nagy határba. A legény érdeklődve figyelt, a királyi beszédből magának sok mindent kinyert. Mátyás is a legényre figyelt, ám ő a királyához egy újabb kérdést emelt: - Fenséges királyom! Hagyott e a királyleány elejtett keszkenőt, vagy valami jelet, igencsak tetszetőst? - Ő mást nem is hagyott, mint a kedvenc madarát, egy igen szép csalogányt. Erre a varázsló felkapta a fejét, s szemében megvillantott egy fénylőcsillagot, a reményt: - Fenséges királyom! ha önnel most a kastélyba mehetnék, attól a csalogánytól én sok mindent megtudnék. A szívéhez dalolva szólhatnék, a kis csalogánytól a titok nyitjára rájönnék. Mátyás bólintott, s intett a legény felé, s szólt vezérének, hogy egy paripát rögvest vezessen elé. A legény nyerítve egyet, ennek is megvolt az oka, vágtázott is felé egy gyönyörű szőrű vadparipa, s ettől senki sem láthatott szebbet soha. A Királyi kastélyba vágtázott a csapat, s a legény szeme ide-oda járt, s szaladt, mert ő nem is pillanthatott még szebb királyi udvart, duzzadó gyümölcsfákat, s tavat. A karján ott ült a sasmadár, s vállán dalolt egy erdei csodaszép csalogány. A nagymacska a gazdáját vigyázta, s neki igencsak úrias, félelmetes volt a járása. Ugrottak is szét előtte a királyi katonák, tekintélyes látványát csodálta a várnép, s a szolgaság. A vállán a csalogány dalolt, s egy ablakon át a kis csalogány énekhangot viszonozva adott. A legény már a kezében foghatta a királyleány kismadarát, s ő megszólaltatta a csalogányt. A madárének szép volt, s felemelő, a titok rejtelme nem volt elfeledő, s a legény sem volt felnevető: - Királyuram, a leányát elrabolta a török basa, mert ön kijelentette számára, hogy soha nem oda Buda. Lopakodva jöttek, árnyékként a leányával osonva szöktek. A Bagoly kétszer jelzett, majd ő folytatta tovább a sötétben megszokott csendet, ám a csalogány sem tudja, hogy merre mentek. A legény visított egyet, a sasmadár szárnyaival a kék égbolt felé reppent. Pár nap eltelt, a vadonélő csalogány hirtelen éneklésbe kezdett. A legény a távolba nézett, megpillantotta a madarát, szívének oly csodaszépet, s a hatalmas szárnyaival festett ismét ő egy idilli képet. A varázsló már vízzel és étellel várta, hagyta, hogy pihenjen mára. simogatást is adott számára párat, s a csőrébe helyezett kisaprónyi húsdarabkákat.
Mátyás igencsak figyelte a fáradt sasmadarat, mert benne rejlett minden reménye, ami még számára maradt. A legény közben a madarához beszélt, s az arcán ráncok szaladtak szerteszét. A szótlanság vágta a csendet, Mátyás szeme egy könnycseppet ejtett, s bánatosan kérdést tett fel egyet: - A leányomról megtudtál e valamit, mert szenvedtem miatta megannyit, mond hát az igazat, mert hazudni ebben a kastélyban nem szokás, nemszabad: - A legény felelt, s királya felé beszédet emelt: - A határban áll egy magas hegytető, s ott vigyázza a leányát a basa, s magának szeretné őt, mint szerető. A királyleányt őrzi még száz gyaurkutya, hogyha szundikál a hordóhasú basa. A hegytetőről figyel a pogány, s látja azt, hogy ki közeledik felfelé az útporán. Mátyás kétségbeesett arcán ránc maradt, mert ő Félt, hogy a leánya végleg a basánál marad, s a legény erre egy gondolatot akaszt: - Ha a királyi sereg a hegylábánál marad, én a szép csődöröm hasaalján vadparipák közt meglapulva, majd a hegytetőre sietve szalad. Viszek még négylábú ragadozó hadat, jó pár sasmadarat, vaddisznócsordát, aminek az agyarán, majd sok török fennakad. Lovagoltam eleget szőrén ülve a paripán, s vágtáztam merészen alatta a hasán, visszahozom királyomnak azt a szép királyleányt. Mátyás hada már a hegylábánál várt, s a legény a paripahasán már a hegytetőjén járt. Az esti csillagok fényeskedtek neki, s a basa sátrában ő már a leányt lesi. Levelet csúsztatott mos be neki, s a leány az apja írását olvassa, s nézegeti. A legény tigrismintás ruhája őt már meg nem ijesztheti, karjába vette a leányt, s vele óvatosan osonna ki. Ám, a basa felpillantott, s kiáltott, a gyaur erre rémülten felugrott. Varázsszóra megjelentek a négylábú ragadozók, s a török félelmében elhagyta a helyénvalót. Rájuk rontott a vaddisznó, a ragadozó csorda, csipkedték őket a sasmadarak, s a gyaur leszaladt a hegyaljába. A török fejedelmet egy oroszlán meglátta, szaladva a fején billegett a turbánja, mozgott a hasa hordója, elért is a hegyaljára, ám ott már Mátyás serege várja. A legény a paripáján ülve, ölében hozta a rózsaajkú királyleányt, s Mátyás szeme felcsillant, mert látta azt, hogy igazi szerelembe esett ez a pár. A legénynek is kiderült a neve, ám ez maradjon az ő története. A gyaur többet nem próbálkozott soha, s az erdei legényből így lett igazkirály, s katona, ezzel véget ért Mátyás király kora.
A történet eddig volt, az írás benne volt!