Az iciri-piciri kisdió és a kis csemetéje

Jelige: Banális1
Az iciri-piciri kisdió és a kis csemetéje

Valamikor réges régen az Óperenciás Körösökön innen, de a szomszéd kutyája által megszentelt kerítésen túl élt egyszer egy nagy hatalmas, ágas-bogas diófa. Nem volt ám ő mindig olyan hatalmas. Kis csöppségként kezdte ő is, de hála a körülötte szorgoskodó gazdájának és gazdaasszonyának, hamar megerősödött.
Sok - sok viszontagság után lett a világ leghatalmasabb diófája.
Jó ismerői, családtagjai nemes egyszerűséggel „papinak" szólították a hatalmas diófát, mert a papa állandóan alatta csücsült és beszélgetett vele, amíg édes álomba nem merült.
Amikor még kicsike volt a fa - amit Ő ültetett - azzal biztatta, hogy ne búsulj, majd megnősz, meglátod, jó erős leszel, én mondom.
Hát meglátta. Mostanra derék vastagságú ágak, ágas-bogas hajtások, milliónyi levél gazdagítja, jó árnyat adva.
Messze földről látható volt és csodájára is jártak. Egy szerencsés véletlennek köszönhetően történt a legcsodálatosabb dolog, ami megváltoztatta a - na, nem a világot - hanem a gazda életét is.
A gazduram szokásához híven, körbe járta a nagy fát és rácsodálkozott minden ágára, levelére, termésére. Egyszer csak olyat látott, mint még soha. Kiáltott is az asszonyának, hogy - Hé, gyűjjé mán! Nízd mán! Ott egy icinyke - picinyke kis vakarcs van. - mondja.
- Hun van, na, - kérdé az asszony?
- Ott, la - mutatja, de az asszony nem látja, aki legyintett egyet és elment.
Ettől a perctől kezdve nem múlt el nap, hogy többször is meg ne nézze kis diócskáját.
Bizony, bizony! Ennek a nagy diófának a legmagasabb ágán csücsült egy iciri - piciri kisdió két aszott dió utánzat között. Zöld bundáját már kigombolta, barna bőrét a nappal süttette és várt.
Nagyon várta, hogy életében először - és utoljára - egy nagyot ugorjon.
Igen ám, de nem tudott, mert a két aszalék nagyon szorongatta. Ott csücsült szegény és búslakodott, mert a csúf aszalék diók állandóan csúfolták a neve
miatt. Igaz ezt ő sem szerette igazán, mert úgy hívták, hogy Dió-Diogenész, Ezek a csöröge diók meg állandóan kántálták, hogy „Diogenész, Diogenész, hol van az ész!"
De ennél csúnyábbat is mondtak rá, olyat, hogy ő egy dioganés, meg ilyenek.
Diócskánk inkább azt szerette, ha dió-diónak hívják, mert az olyan cuki.
Ezen a nagy diófán kuruttyolt egy kis levelibéka is, az egyik „őr" mellett. Kedves neve volt őneki, úgy hívták, hogy Levéltetveki Békuci Benő. Nagyon megszerette az iciri - piciri kis barátját és mindig bátorította:
- Hé, pajti! Figyusz: Kapaszkodj a hátamba! Majd én leviszlek.
Igen ám, de azt nem tudta, hogy a kis barátja talán nála is nagyobb. Így hát őkelme maradt a fán, Békuci Benő mit tehetett elugrándozott. Bármilyen nagy is volt az akarata, minden maradt a régiben.
Ennek a kis iciri-piciri diócskának a sok barátja között volt egy igazán bátor, egy hős kis barátja is; a Hangya Helmut, vagy amit Ő szeretett a Hugó. (a Habakuk)
Ő már járt ezen a fán - még kisebb korában, ám Neki szerencséje volt. Ugyanis egy hatalmas szélvihar levelestől ágastól lesegítette és könnyedén lejutott.
Na most elgondolta, hogy vissza mászik erre a magas ágra a kis barátjához és lelket önt belé, hiszen ő is leesett már és nem lett semmi baja.
El is indult már, csak két aszalékot találta ott, akik kárörvendően néztek rá.
- Hiába jöttél, pedig mondtuk mi is, hogy várjon még - kandálták. Mit volt mit tenni - gondolta Hugócskánk, de mire megfordult volna egy erős szélvonulat megint leperdítette valahova a földre.
Ezen közben a gazda - mint tudjuk - nézte, nézegette a kis dióját és beszélgetett vele. Ez jó szokása volt, mert minden növénnyel, állattal - és persze mindenkivel - szeretett beszélgetni. Imígyen:
- Nízd, falevelet is tettem a fa alá, nem ír semmi baj, csak ugorj mán!
Azt nem tudni, hogy az iciri - piciri diócska válaszolt-e, de őkelme vagy nem mert, vagy nem tudott leugrani. A többi dió már rég a mélybe vetette magát, a levelek is hullottak, de ő, maradt.
Ám egy szép napon megtörtént a baj. Nem látta a diócskáját sem a fán, sem a fa alatt. Szokásához híven kiált az asszonynak - ahogy szokott:
- Hé, asszon, hun van a sok levél a fátúl! Huva vitted űket?
- Huva, huva?! Jókat tud kend is kérgyezni! Hát a kert vígibe, huva vittem vóna!? -dohogott az asszony, oda, ahuva Kend ias szokta, a susnyósba az egérvárba.(Ugyanis minden falevél, jó vagy rossz dió, mindig oda került. Így hát az egerek birodalmat alakítottak ki a gazduram nagy bánatára.) Aztán még megtoldotta azzal, hogy: Majd elígetjük!
Ekkor aztán a gazda felfortyant - Ígeted te az öreganyádat, de nem ezt - szólt vissza nagy mérgesen, miközben robogott ki a kert végibe keresni a kis diócskáját. De nem lelte.
Így hát gondolt egyet! Majd, ha a kis csemetéje „indul" akkor meglátja és elülteti, dédelgeti, felneveli, mint azt a kis diófa hajtást, amiből az óriási diófa fejlődött.
Sajnos, ez az óriási diófa nagyon beteg volt és azért akart másikat ültetni a gazda, hogy később is gyönyörködhessen benne, ha majd a kis hajtás növöget.
Így hát mit volt tenni várt és várt. Sokat várt! Mígnem az egyik reggelen az „asszon" mosolygós arccal nyitott rá, rögtön tudta, hogy megvan! Nem kérdezett semmit, kirohant a kertbe és szétnézett. de nem találta. Az „asszon" meg közben kuncogott:
- Na, hun lehet? Pedig ott van, ahun a másikat is lelte Kend!
És tényleg ott volt ő, a picike, kicsike hajtásocska (sic) és huncutul bólogatott: Itt vagyok gazduram, engem vártál? Úgy megörült neki, hogy a „hé" -nek megsem köszönte, igaz nem is szokta!
Amikor engedett a fagy, ásót, lapátot fogott és az előkészített helyre ültette. Kezeit dörzsölve belegondolt, hogy milyen jó lesz majd, ha a dédunokák ezen fognak mászkálni, alatta hűsölni, hintázni, mint tették azt az unokák a hatalmas diófán.
Kívánjunk mi is neki jó egészséget, sok - sok dédunokát és hogy mindezt megérje!
Itt a mese vége, gyorsan fuss el véle!
Add tovább, mert nálad marad! Addig ne menjen le a nap!