Barnabás

Egy júniusi reggelen gyönyörű napra ébredtem. A redőny rései között beragyogott a fény, de nem ezért volt a reggel annyira szép. Pillanatok alatt tudatosodott bennem, hogy előző nap leérettségiztem az osztályfőnök nem elhanyagolható közreműködésével. Ettől függetlenül úsztam a boldogságban, hiszen végleg magam mögött tudhattam a középiskolai négy évet, az apám ordibálásait, ha nem tanultam meg a számomra hátborzongatóan bonyolult műszaki képleteket, az anyám hisztérikus jeleneteit, mikor hajnalban berontott szobámba, mert megtalálta elrejtett ellenőrzőmet az újabb egyesekkel. De ekkorra érvényét vesztette már a magyartanár azon kijelentése is, hogy én lennék az iskola legjobb tanulója, ha a tananyag versben lenne megírva.

Három hétig élvezhettem az iskolai kötöttségektől való végleges megszabadulást, aztán munkába kellett állnom. Itt ismertem meg Barnabást, aki nem volt buta fiú, de magatartása időnként zavaró, irritáló, nehezen elfogadható volt. A heccelődéshez szokott üzemi legényeknek állandó céltáblájává vált, ugratták, időnként az egészen durva tréfáktól sem riadva vissza. Vagyis alaposan megkeserítették az életét.

Fél év múlva átkerültem az üzemből a minőségellenőrzési osztályra, és kaptam 50 fillér órabéremelést. Meglepetésemre velem együtt Barnabást is oda helyezték. Munkahelyünk innentől fogva egy ablaktalan, a külvilágtól teljesen elzárt kis iroda lett, három íróasztallal. A harmadik a főnökünké volt. Róla annyit érdemes tudni, hogy „ideális" főnök volt: hétfőn reggel kiadta a munkát, amivel péntek délutánra kellett elkészülni. Hétközben foglalkozhattunk bármivel, nem érdekelte. Csak pénteken délutánra legyen kész a munka! De hát nem volt ez megerőltető, két-három nap alatt teljesítettük, így volt időnk olvasni, udvarolni az üzemi lányoknak vagy a saját hobbinkkal foglalkozni. Barnabás például gyakran folytatott „bioelektronikai" kísérletet: tanulmányozta, hogy a feltöltött kondenzátor két pólusa közzé helyezett, letépett szárnyú légy hogyan döglik meg a kondenzátor kisülésének pillanatában. Folytatott pszichológiai kísérletet is. Magányos irodai óráinkban természetszerűleg én lettem a páciense. Azt igyekezett tisztázni, hogy mennyi idő alatt vesztem el egy speciális helyzetben a türelmemet: zsilettpengét erősített egy hosszú pálca végére, majd azzal átnyúlt az íróasztalok fölött, s az orrom körül hadonászott. Aztán egyszer valóban elvesztettem a türelmemet. Csak ő nem tudta, hogy én már készültem erre az eshetőségre, s az íróasztalom mellé rejtettem egy jókora botot. Egy ilyen türelemteszt alkalmával aztán jól fejbevertem. Ez az eset valószínűleg egész életére beláttatta vele, hogy műkedvelő pszichológus esetében nem veszélytelen egy szakszerűtlenül végrehajtott kísérlet.

Összességében mégis csodálatos nyarunk volt. Délutánonként lányok jöttek hozzánk, s a takarítónő, ha - nyilván véletlenül - benyitott, többször lehetett szemtanúja a fiatal éveire emlékeztető jelenetnek. Igazán derék asszony volt, mert csendesen visszazárta az ajtót, s tudtommal soha nem kürtölte világgá a látottakat. De a főnökünktől sem kellett tartani. Ő öt perccel négy előtt bukkant fel, beseperte fiókjába a reggel kirakott iratokat, elköszönt és sietett ultizni a barátaihoz.

Nyár vége táján azzal a hírrel érkezett, hogy hároméves szerződéssel ki lehet menni az NDK-ba dolgozni. Javaslatot kértek tőle, s ő Barnabást ajánlotta. Ez bántott akkor engem, mert úgy gondoltam, hogy Barnabást találja erre a munkára alkalmasabbnak. Később rájöttem, hogy valószínűleg így tudott tőle tapintatosan megszabadulni.

Barnabás első alkalommal karácsonykor jött haza látogatóba. Lelkesen mesélt egy csodálatos világról, ahol minden jobb, minden szebb, mint nálunk. Nem is beszélve a lányokról, akik sokkal inkább kaphatóak mindenre, mint az itteniek. Már van is egy gyönyörű barátnője. Mint később kiderült, tőle ugyan fél fejjel magasabb és molett is, de - elmondása szerint, „nagyon jó az ágyban". Még csak néhány éve él elváltan három gyerekével. A legidősebb lánya tizenhat éves és szebb az anyjánál. Próbálta is már megkörnyékezni, de az asszony akkor majdnem kirakta a szűrét.

Hamarosan nekem is lehetőségem lett munkát vállalni az NDK-ban. 1968. szeptember 19.-én különvonat indult a Nyugati pályaudvarról többszáz, kalandra éhes fiatallal. Ez pontosan egy hónappal Csehszlovákia megszállása után történt. Ezért nem volt meglepő, hogy a néhány száz kilométeres út megtétele kereken húsz órán át tartott. Végül csak megérkeztünk, s hamarosan meggyőződhettem arról, hogy Barnabás történetei mégsem mindenben fedték a valóságot. Voltak azért ott is lányok, akiknek akár hetekig is kellett udvarolni, hogy hajlandóak legyenek ágyba bújni valamelyik derék magyar legénnyel.