Beszélgetés Harangi Emese Távszem operátorral

- Kérem, meséljen egy pár szót magáról, szabadidős tevékenységeiről, stb.

- Üdvözlöm a kedves olvasókat, köszönöm szépen, hogy bemutatkozhatok! Harangi Emese vagyok, kommunikáció-médiatudomány szakon diplomáztam, korábban callcenterben, személyes ügyfélszolgálaton is dolgoztam. Ezekben a munkákban leginkább azt kedveltem, hogy emberekkel foglalkozhattam. Időközben ébredtem rá, hogy közel áll hozzám a szociális terület, ezért is örültem meg annak idején a Távszem lehetőségének.

Szabadidőmet szintén szeretem emberekkel és az írással tölteni. Ez utóbbi gyermekkorom óta szenvedélyem. Most már több mint egy éve vezetem www.nememind1.hu internetes oldalamat, ahol a saját publikációimon kívül, igaz történeteket is megjelentetek. Itt minden fontos emberi kérdés felmerül; például betegségek és az azok feletti diadal, gyermekkori abúzus, elengedés, függőségek legyőzése és minden, amiről a történet írója úgy érzi, elbeszélése segítség lehet legalább egy embernek. Aki lehet saját maga is, azáltal, hogy kiírja magából. Hiszem, hogy a történeteink valahol összefüggenek, hatunk egymásra, hiszen együtt élünk ezen a földön. Mindannyiunk tapasztalata, megélése segítséget jelenthet valaki másnak. Ugyan különbözőek vagyunk, szerintem a különbözőségeink kiegészítik és erősítik egymást. Egyébként jó pár hónappal ezelőtt, amikor még nem dolgoztam a Távszem projektben, kaptam egy igaz történetet; egy Angliában élő szociális gondozó és idős betege történetét, ahol a gondozó az idős hölgy halálakor hallomásból ébredt rá arra, hogy a betege vak volt. Annyira ügyesen élt vakon, hogy a gondozó ebből semmit sem sejtett. Ezt a címet választotta a történet írója az igaz történetnek: Mikor a látó nem lát.

Ezeken kívül a közelmúltban önkéntesként jelentkeztem egy lelkisegély-szolgálathoz, ezért szabadidőmben jelenleg kiváltképp pszichológiai könyveket olvasok.

- Mi motiválta önt, hogy a Távszemnél helyezkedjen el?

- Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor gyermekkoromban a szobában ülve felfedeztem, hogy egyik szememre szinte semmit sem látok. Rohantam oda édesanyámhoz és megkérdeztem tőle, hogy ez természetes-e. Mindenki sokkal jobban lát-e az egyik szemére, mint a másikra. Természetesen, ő sokkal jobban megijedt, mint én. Szóval rohantunk tovább az orvoshoz együtt. Egyrészről hálás vagyok a sorsnak, hogy az egyik szemem látását meghagyta. (Bár az is már csak korrekcióval teljes.) Másrészről van egy nagyon közeli hozzátartozóm, aki ugyan nem vak, nagyon nehéz helyzetben van. Rajta nem tudok segíteni, mert nem engedi. Ezért segítek mindenki másnak.

- Segítséget kérni nem mindig egyszerű, valamikor kínosnak érezzük. Ön hogy van ezzel? Tudna egy példát mesélni, amikor jól jött a segítségkérés?

- Igen, rám is jellemző még mindig, hogy sokkal előbb segítek, és csak az utolsó utáni opció, hogy segítséget kérjek. De igyekszem ezt a készségemet fejleszteni. Hiszen abból kiindulva, hogy nekem is jó érzés, pluszt ad, ha van alkalmam jól segíteni, más is így érezhet ezzel kapcsolatban. Általános iskolában például a szemem miatt is segítséget kellett kérnem. Volt egy tanárnő, aki dolgozatíráskor mindig a táblára írta a kérdéseket. A fizikateremben a tábla nagyon messze volt az első sortól, ő pedig apró gyöngybetűkkel írta fel rá a kérdéseket. Akkoriban kezdett el romlani a jobb szemem, a szemüveget pedig gyerekként kínosnak éreztem. Így sokáig én nem a válaszokat, hanem a kérdéseket puskáztam le a mellettem ülőről. De megelégeltem a szituációt, hogy a tanárnő félreérti majd a leskelődésemet, így segítséget kértem tőle. Ő pedig a lehető legtermészetesebb módon segített.

- A szakmai képzés alkalmából szerzett-e személyre szóló, életét meghatározó élményeket?

- Számomra nagyon különleges tapasztalat azok között az emberek között tölteni a hétköznapokat, akik a legnagyobb félelmemet élik. Korábban ugyanis nagyon sokszor féltem attól, hogy megvakulok. A Távszemnek köszönhetően sok vak emberrel találkoztam, akik jókedvűen és pozitív hozzáállással élik a mindennapokat.

- Milyen a munkatársakkal történő együttműködés? Tartanak megbeszéléseket, konzultálnak?

- Nagyon kedvelem a csapatot, mert valóban sokszínűek vagyunk. Van iráni, kínai kollégám, idősebb és pályakezdő, és mindannyiunknak más-más tapasztalatai vannak. Mivel hiszek abban, hogy a különbözőségek által erősítjük egymást, ez már a kezdetek óta nagyon tetszik.

Természetesen tartunk esetmegbeszéléseket szakember vezetése mellett. És nagyon fontos, hogy a GDPR, tehát a személyes adatok védelmének a betartásával. A személyazonosságát mindenkinek titokban kezeljük. Még egymás előtt is. Egymás eseteiből, megoldásaiból tanulunk, hogy minél hatékonyabban tudjunk segíteni.

- Munkája során adódott-e valamilyen humoros eset, mely az olvasókkal is közölhető?

- A képzés során játszottunk néhány szerepjátékot, ezzel is próbáltunk felkészülni a hívásokra. Ott adódtak humoros fordulatok. De azt mindannyian fontosnak tartjuk, hogy nevetni mindig csak valakivel és sohasem valakin. A jó nevetés egyébként fontos. Kell a léleknek.

- Milyen céljai vannak a közeljövőt illetően?

- Szeretném, ha a Távszem projekt sikeres lenne és hosszútávon dolgozhatnék benne. Emellett szeretném képezni magam lelkisegély-szolgálati ügyelőként, valamint időt szakítani a weboldalamra és a saját írásaimra is.

Kívánjuk, hogy minden tervét meg tudja valósítani!

Árvay Mária

(Vakok Világa, 2019. szeptember)