ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesülete

Menü

Borozás árvíz után


Kovács József

Borozás árvíz után

Tomi, mi az eget csinálsz? Kiáltott fel Miki. Úszik az egész szoba, bokáig léptem a vízbe. Hirtelen beszaladt a fürdőszobába, ahol Tomi barátom izmait puhítgatta a verseny után, egy kellemesen meleg fürdővízben.
De hol is játszódik az esemény és mikor? 1972 tavaszán Galacon vagyunk, a város luxus szállodájában, kelet-Románia egyik legnagyobb, Dunamenti városában, ahol (Ceauşescu büszkesége) az ország legnagyobb acélkombinátja található. Ebben az évben, a helyi vakok szervezete rendezte meg a romániai vakok országos tekebajnokságának döntőjét.
Erre a versenyre utazott hősünk is kilenc csapattársával és az edzővel. Meg is nyertek Tomiék mindent, amit csak lehetett. Meg is ünnepelték azt az elmúlt este, és ma délelőtt indultak haza. Tomi és Miki, mindig együtt aludtak, ha versenyekre mentek, habár mindketten, teljes vakságban éltek. Jóbarátok voltak, és esténként sokat beszélgettek. Így történt ez most is, míg barátja még egy kicsit lustálkodott, Tomi úgy gondolta, hogy indulás előtt még egyszer beül a jó, meleg vízbe. Csakhogy mint már feljebb írtam, függetlenül attól, hogy a város egyik legszebb szállodájában vagyunk, nem Tomi ügyetlenségén múlt, hogy nem találta a fürdőkád dugóját, hanem az egyáltalán nem létezett, ezért barátunk úgy oldotta meg a dugó problémát, nagyon ötletesen, hogy sarkát használta a hiányzó dugó helyett. Így csendesen pihengetett a teli kádban, és engedte, hogy a víz, folydogáljon, így tartva azt egyenlő hőmérsékleten, gondolván, hogy a többlet víz, majd a túlfolyón kifolyik. De nem így történt. A csapból folyó víz, zajától (és mert közben el is szundított) nem hallhatta, hogy a tele kád túlfolyója nem nyelte el a többletet és a víz szépen kifolyt a kádból utat törve magának, a szobába. Ezért mikor Miki épp szólni akart Tominak, hogy eljött az indulás ideje, pár centi vízbe lépet, amely már vígan úsztatta a szőnyeget is.
Tomi, úszik a szoba, ébredj már! Tomi felébredve gyököntéséből, kiugrott a kádból, és tapasztalva Miki igazát, fölkapott egy két decis poharat, és elkezdte szaporán visszamerni a vizet a fürdőkádba. Közben megérkezett néhány csapattársuk is, akik, mint vérbeli árvíz mentők vetették magukat a rohammunkába.
Ki a hamutállal, ki a vizeskancsóval, mások a még szabadon álló poharakkal, igyekeztek a kifolyt vizet, a megszokott útjára terelni. Akinek már ilyen, célra alkalmas tárgy nem jutott, (mert közben az egész csapat hírét vette az 515 szobában történteknek, Tomi és Miki segítségére siettek) ki kalapját, ki sapkáját kapta le fejéről, mások pedig turistapoharaikat szedték gyorsan elő, de mindenki merte az eltévedt vizet. Hogy igyekezetük milyen sikerrel járt, azt rövid időn belül kiderül.
Időközben Tomi felöltözött, megköszönve a csapat segítségét, gyors távozásra szólított fel mindenkit. Néhány perc múlva, már az egész csapat a szálloda halljában volt és az edző épp a kulcsokat adta le, amikor a recepciós kisasszony szemmel intett neki, hogy helyezze csak a pultra, közben tovább beszélt a telefonon.
Igen, az 515-be csőrepedés történhetett. Igen, azonnal szólok a vízvezeték szerelőnek. Majd felénk fordulva kedvesen mosolygott. Köszönjük, hogy nálunk szálltak meg, legyen máskor is szerencsénk!
Tomi, aki mindent hallott, idegesen ragadta meg edzője karját. Tünés tanár úr, súgta halkan, ezek a csőtörők mi voltunk. Gyors léptekkel hagyták el a szállodát.
A szállodától útjuk, egyenesen a vasútállomásra vezetett. Függetlenül attól, hogy még három órájuk volt a vonat indulásáig, a történtek után igyekeztek a szállodától minél messzebb távozni. Mint már mondtam, az indulásig még bő két órát kellet várni, ezért az örökké mozgó Tomi és Miki most sem maradtak nyugton a váróteremben. Míg a többiek csendben Tomiék árvizén szórakoztak, a két fiú egy kis sétára indult az állomás melletti járdán. Ahhoz, hogy a következő történetet jobban megértsétek, tudnotok kell, hogy Tomi semmiféle ismertető eszközt nem használt, amiből következtetni lehetett volna vakságára. Már születésétől szemidegsorvadásban szenvedett, de külső ránézésre, szemei teljesen egészségesnek látszottak. Így társaságban is sokszor zavarba hozta a látókat, mindig megpróbálta tekintetét a beszélő szemeibe irányítani. E vitatható szokása miatt, sokszor kellet magyarázkodnia, teszem föl, ha járműveken leült, mindig őt nézték ki elsőnek, (hogy jó modorra tanítsák) ha egy idősebb személy felszállt és már nem volt üres hely. Nem tájékozódott igazán jól, ezért nem is nagyon közlekedett egyedül. Nem így Miki, aki kétéves korában, oltott mészbe esett. Ettől szemei fehéres hártya borította. Ő mindig fekete napszemüveget viselt. Miki rendkívül jól tájékozódott, többnyire egyedül közlekedett, ha pedig csak ketten voltak, ő játszotta a kísérő szerepét. Így történ, hogy most is Miki ment a járda külső oldalán, Tomi pedig közzel a falhoz, karonfogva sétálgattak.
Egyszer csak poharak csörömpölésére lettek figyelmesek. No, pont ideje lenne megmelegednünk egy pohár bortól, szólt Tomi. Március közepe volt és a Dunamenti városban még mínuszt mutattak a hőmérők. A fiuk lassan haladtak a fal mellett, figyelve honnan árad ki egy kis meleg, vagy ki lép be az ajtón, hogy ők is besurranjanak rajta. És így kutatva a bejárat után, hirtelen Tomi arcát meleg levegő csapta meg. No itt van, súgta Tomi barátjának és ezzel elengedve karját, belépet a helyiségbe. Jó fél métert zuhant. Maradj Miki ott, kiáltott vissza elcsukló hangon térdre rogyva Miki, ez az ablak volt. De mire Tomi leveregette ruhájáról a port, mellette termet Miki is, aki az ablaktól fél métere sem található ajtón jött be. A kocsmában élénk kacagás kísérte a történteket. Maradj helyben egy pillanatra, elmegyek, keresek egy üres asztalt. Azzal, ujjával pattogtatva elindult a terem közepe felé. De ekkor már Tomi karját megragadta egy épp arra siető pincér, aki már az elejétől szemlélte az eseményeket. Jó nagydarab ember volt, és apró termetű barátunkat hangos kiabálással az ajtó felé kezdte ráncigálni. Hogy az ablakon jön be, ezt még elnéztem, de hogy most vak barátját küldi asztalt keresni, ez már több mindennél. Tomi anyjára utaló megjegyzéseket kiabált.
De uram, én is vak vagyok.
Akkor miért nincs fehérbotja vagy fekete szemüvege? Hagyjuk az ilyen meséket a szemein is látszik, hogy hazudik. Akkorra már visszaért Miki is. Tomi mentésére igyekezet ő is tanúsítani, hogy igen, barátja is vak és ő az, aki ügyesebben tájékozódik. Nincs ennek semmi baja a szemével, az emeleten lehet problémája, ordította a pincér. És épp mikor az ajtóhoz értek volna így hármasban, az edző lépet be még két gyengén látó társukkal.
Mi történik itt, kérdezte köszönés helyet a mester. Mi a baja ezekkel, a fiukkal?
A pincér gyorsan felmérte az erőviszonyokat, kissé visszahátrálva csendesebb hangon magyarázta a tanárnak a történteket, aki hangos kacagásba tört ki meggyőzve aztán a felháborodott pincért a valós helyzetről. Asztalhoz vezette a fiukat, és egy-egy pohár bor mellett elszórakoztak a történteken. Majd karonfogva Tomit és Mikit, elhagyták az italozót és mindnyájan visszatértek a pályaudvara. A pincér fejét csóválva nézet utánuk.
Engem ez a tanár egyáltalán nem győzött meg, aztán leszedte a poharakat az asztalról. A fiuk közben visszatértek a váróterembe, az edző leültette Tomit maga mellé és mosolyogva így szólt: Tomi, maradj most már nyugton, míg indulunk, látom ez a mai nap számodra nem túl szerencsés.
Hát igen, szólt Tomi, valamilyen vak ismertető jelt kell magamra, aggassak, amivel felhívjam az emberek figyelmét fogyatékosságomra, legalább, ha nem segítenek, akkor egyesek visszaélhessenek vakságunkkal.

doboz alja
oldal alja