Centenáriumi ünnepi szám

Vakok Világa 2018. október

Centenáriumi ünnepi szám

Kép:

A borítón a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége székháza látható.

A borító belsején a lapszámban látható képekből összeállított válogatás látható. A képek leírását az egyes cikkek végén olvashatják.

Bevezető

Amikor 100 éves egy szervezet, akkor akaratlanul is a múlton kezdünk gondolkodni. Elképzeljük, hogy milyen lehetett a kezdet, milyen küzdelmeik voltak az akkori vezetőknek, milyen emberek lehettek, mi volt a céljuk a szervezet megalakításával, hogyan képzelték el a jövőt, mi motiválta őket. Ilyenkor minden létező forrást megpróbálunk felkutatni, és megpróbáljuk kideríteni a választ kérdéseinkre. A szövetség elmúlt 100 évében nagyon sok minden történt a társadalomban, a világban - mindezt már a történelemórákon oktatják a diákoknak.

A szövetség megalakulása az első világháborúhoz köthető, illetve a háborúban megvakult hadirokkantakhoz. Ezt követően végigsöpört az országon egy újabb világháború, majd 1956-ban a forradalom. Szinte hihetetlen, hogy egy szervezet ennyi viszontagság mellett, ennyi társadalmi rendszer mellett fenn tudott maradni, és 2018-ban megünnepelheti alapításának 100. évfordulóját. A Vakok Világa ünnepi számával és az ezt követően megjelenő centenáriumi kiadvánnyal az a célunk, hogy minél több embernek megmutassuk: mi, látássérült emberek is képesek vagyunk értéket teremteni, harcolni jogainkért, dolgozni, tanulni, szeretni, örülni és sírni, vannak céljaink, elképzeléseink, és ragaszkodunk a már 100 éves elvhez: ne döntsenek rólunk, helyettünk, vagyis „semmit rólunk, nélkülünk!".

A Vakok Világa 100 oldalas ünnepi számában áttekintjük a szövetség érdekképviseleti tevékenységét a kezdetektől napjainkig. Foglalkozunk a vezetőivel, néhány kiemelkedő személyt bemutatunk önöknek. A kultúra, a szabadidő, a sport szintén megjelenik az oldalakon, de foglalkozunk a Vakok Világa folyóirat 80 évével is. A lapszám végén pedig egy idővonalon keresztül mutatjuk be az elmúlt 100 év jelentősebb eseményeit, természetesen a teljesség igénye nélkül. Az elkövetkező 100 év mellett sem megyünk el, mert megkérdeztük a szövetség vezetőségét és munkatársait arról, hogy miként képzelik el az elkövetkező 100 évet, mi lesz a szervezettel, és mi lesz a látássérült emberekkel. Jó olvasást kívánok a kedves olvasónak, és remélem, hogy hasonló örömmel fogja forgatni az oldalakat, mint amilyen örömmel mi írtuk-szerkesztettük a cikkeket.

Képleírás:

A képen dr. Nagy Sándor látszik, világoskék ingben ül a székben. A kép egy mellkép.

A szövetség érdekképviseleti munkájának áttekintése (I.)

1918-1936

Mi történt az érdekképviselet terén az első 20 évben? Ekkor még ereje teljében van a Vakokat Gyámolító Országos Egylet, amelyet sok helyen egyesületként is említenek. Az egyletet látó vezetők irányították, szemben a Vakok Szövetségével, ahol a vezető tisztségviselők látássérült személyek voltak, és a mai napig is azok. A szövetség megalakulásának egyik oka pont ez volt, hiszen a vak emberek nem akarták tovább hagyni, hogy látó emberek döntsenek helyettük. Úgy gondolták, hogy ők is el tudnak járni a maguk érdekében, sőt, ők tudják csak igazán és hitelesen képviselni érdekeiket. A szövetség első időszakában sok energiát elvitt a vezetőktől az egylettel folytatott harc. Az egylet vezetősége féltékeny volt a szövetségre, ellenfélként tekintett rá. Féltette az egyeduralmát, amit a foglalkoztatás terén ért el. Fillérekért dolgoztatta a vak embereket úgy, hogy be sem jelentette őket, márpedig a vak emberek kénytelenek voltak az egyletnél dolgozni, ha nem akartak éhen halni vagy koldulni. Így az egylet nagyon sok és olcsó munkaerőhöz jutott - ezért féltette monopolhelyzetét, hiszen a szövetségben olyan vak emberek tevékenykedtek, akik felismerték, hogy az egylet eljárása a vak emberekkel szemben nem teljesen tisztességes. Ez a harc egészen 1939-ig tartott.

1919-ben a Belügyi Népbiztosság Népjóléti Osztályán dr. Bánó Miklós és Scherr Rezső, továbbá az Oktatásügyi Népbiztosságon Keller Nándor vakügyi előadó már tárgyalt a vak személyek kedvezményeiről, munkavállalási és továbbtanulási lehetőségeiről. A tervek megvalósítására nem került sor, mert a Tanácsköztársaság megbukott. Ezt követően a szövetség az államtól nem kapott anyagi támogatást, sőt, még a gyűjtési engedélyt sem kapta meg, a Gyámolító Egylet viszont rendszeresen gyűjtéseket szervezett. A látássérült emberek nem hagyták magukat és társaikat. A jómódú vak emberek ismerőseik körében gyűjtést szerveztek, és az így összegyűlt ruhát, pénzt kiosztották a szövetség azon tagjai között, akik rossz körülmények között éltek. A vak hadirokkant trafikosok is gyűjtést szerveztek trafikos társaik között, és az így összegyűlt dohányt szintén szétosztották a rászorulók között.

1928-ban közel 50 vak személy részvételével megalakult a Homérosz Kórus Schnitzl Gusztáv karnagy vezetésével. A kórus megalakulásának célja: „érzelmi engedmények nélkül, kemény munkával kívánja felhívni a társadalom figyelmét, hogy a vakok a maguk helyén elismerésre méltó teljesítményeket tudnak nyújtani".

Az 1928. évi társadalombiztosítási törvény kimondta, hogy a vak emberek szolgálati ideje fele a látók szolgálati idejéhez képest. A vak személyek által ledolgozott 100 járulékhét már rokkantnyugdíjra jogosított, ami különösen nagy eredménynek számított, mivel így jóval több vak személy kapott anyagi támogatást. Ezzel nem oldódott meg a vak emberek ön- és családfenntartása. Igen csekély összegről beszélünk. A dolgozó vak emberek élete sem volt könnyebb, főként, ha vidéken éltek. „A vidéken élő vakok helyzete a fővárosban élőknél is rosszabb volt. (...) 1928-ban Szegeden a vakok életkörülményei rendkívül mostohák voltak. A Vakokat Gyámolító Dél-Magyarországi Egyesület intézményében dolgozók az akkori munkabér 10%-át keresték. Így is csak azok maradhattak az intézetben, akik után illetőségi helyük az ellátási díjat megtérítette. Az intézet elhagyása után, a hiányos szakmai képzés és az elhelyezkedési nehézség csaknem lehetetlenné tette helyzetüket. Akadt ugyan kisiparos, aki alkalmazta őket, de alacsonyabb munkabér mellett, mint az egészségeseket, és társadalombiztosításra sem volt hajlandó bejelenteni őket. A vakok nagy része koldulásra kényszerült - a kiadott koldulási engedély 18%-át a vakok kapták. Ebben az időben már létezett ugyan a Vakok Szövetsége, de erről Szegeden nagyon keveset hallottak."

Büszkék lehetünk az első 20 év vezetőire, mert ilyen körülmények között is fennmaradt a szervezet, bíztak magukban, és bíztak abban, hogy összefogással, kitartással sikerül eredményeket elérni. Még akkor sem adták fel, amikor az 1930-as évek ismét sok akadályt gördítettek eléjük. A szövetségnek nem volt állandó irodahelyisége, éttermekben, a vezetők lakásain tartották megbeszéléseiket. A rendőrség baloldali összeesküvőket sejtett a szövetség mögött és üldözte a vezetőit. A szociáldemokrata párt segítségével az Aréna utcában egy pincehelyiséget kaptak, de a rendőrség ezt sem hagyta jóvá. Ezt követően a XIII. kerületben, a Csanády utcai Aranyossy-féle magániskolában kaptak helyet, ahol már kulturális életet is élhettek és előadásokat tarthattak. A Vakokat Gyámolító Egylet még mindig azon az állásponton volt, hogy a vakok önálló tevékenységre nem képesek, ezért az egylet felügyelete alá kell őket helyezni, és a szövetség tevékenységét ahol csak tudta, még mindig akadályozta. A szövetség eközben elérte, hogy a belügyminisztérium által elismert, alapszabállyal rendelkező szervezetté váljon. A szövetség taglétszáma a kezdeti 150 főhöz képest komoly emelkedést mutatott.

Képleírás:

Az első 3 fekete fehér „kis képen" szőnek. Az első képecskén egy hölgy, a másodikon egy férfi, a harmadikon ismét egy nő sző. A férfi ül a szövőszék mellett, a hölgyek pedig ráhajolnak a szövőszékükre.

A második 3 fekete fehér „kis képen" kefét kötnek. Az első képecskén egy férfi kezében fogja a keféhez való rostokat, a másik két képen egy-egy nő dolgozik a kefekötő gépeken.

A vakok írásrendszerének fejlődése hazánkban

Ha gyerekkoromra gondolok vissza, akkor esténként ülök az íróasztal mellett, a kis lámpa fénye erősen megvilágítja előttem a könyvet, amit közelről, nagyítóval a kezemben olvasok. Szerettem olvasni. Mindegy, hogy mesekönyv, képes lexikon, vagy gyerekkönyv. Nem számított, hogy új vagy régi, hogy a könyv lapjai frissen nyomott illatot vagy régi dohos szagot árasztottak-e. Egy volt a lényeg, hogy könyvet tarthassak a kezemben. Valami más világot, valami olyat, ami messze, messze repít a valóságtól. Mintha megéreztem volna, hogy nem tart ez sokáig... Szépen lassan megszürkültek a képek a lapokon, összefolytak a betűk és a legerősebb fényű lámpa is csak sűrű ködön át világította meg a már alig és lassan olvashatatlan sorokat. Eltűntek a betűk, el a képek és el minden, amit csak egy könyv jelenthet. De ugyanekkor egy új világot is felfedezhettem a pontírású könyvekben. Képek ugyan nem voltak, s csukott szemmel is mindent el tudtam képzelni, amit csak a szövegből kiolvastam, vagy a fantáziám képes volt megeleveníteni. Hiányoztak a színes képek és a meghitt, csendes üldögélés könyvvel a kezemben, de megszoktam, hogy mindezek nélkül is éppen olyan élményt adhat egy könyv, mint mikor még minden az enyém volt. Valahogy innen indul az én életemben a Braille-írás-olvasás, a könyv szeretete és mindaz, ami ezekhez társul. De vajon honnan kezdődik a vakok írásrendszerének fejlődése hazánkban?

Louis Braille, francia származású fiatalember 16 éves korában, 1825-ben fejlesztette ki a róla elnevezett Braille-írásrendszert, amit a Charles Barbier császári katona által megalkotott pontírás alapján dolgozott ki. A rendszer hat pontból áll. A pontok egymáshoz képest három vízszintes sorban és két függőleges oszlopban helyezkednek el. Függőlegesen három pont bal oldalt és három pont jobb oldalt egymás alatt. Ennek a hat pontnak a variációjából áll össze az abc. Így összesen 64 különböző jel hozható létre. Ebből az első, ha egyetlen pontot sem domborítunk ki és az utolsó, amikor mind a hat pont kidomborodik. Az első variáció értelem szerűen megegyezik a síkírásban használt szóközzel. Az utolsó variációt pedig leginkább javításra vagy ún. törlésre használják.

Braille írása igen lassan terjedt el Európában. Először a francia, majd a német nyelvterületeken hódít. Hazánkba 1893-ba jut el. Ekkor még Bécsben rendelettel tiltják be a Braille-írás oktatását. Amerikában 1917-ben kezdik oktatni. 1929-ben a párizsi konferencián egységesítik a nemzetközi jelöléseket. 1949-ben az UNESCO segítségével egybehangolják a különböző nemzetek abc-it, majd 1950-re egységesítik a jelrendszert. Ekkor már a Braille-írás megjelenik Ázsiában is.

A Braille-féle írásrendszert Magyarországra 1860-ban Mihályik Szidor, a Pesti Intézet igazgatója hozta el. Jelentőségét azonban nem ismerte fel. Megyeri Károly volt az első szerző, aki megpróbálkozott a francia minta átvételével. A rendszer hivatalos bevezetésére 1893-ban a Lovacs József-féle módosítások után került sor. A mai magyar Braille-rendszer alapjául Mihalik Lajos tanár rendszere szolgált. A rendszert Pivár Ignác és Heródek Károly módosította. Ezt az írást fogadták el 1901-től hivatalos írásnak. Ezt alkalmazzák a mai napig könyvekben, folyóiratokban, kiadványokban.

A síkíráshoz képest a Braille-írás jóval terjedelmesebb. Ha hozzávesszük, hogy a 20. század elején még nem léteztek modern eszközök, amikkel gyorsan és hatékonyan lehetett írni, akkor érthető, hogy minden nemzet törekedett a rövidítésekre. Egyrészt helytakarékosságból, másrészt pedig, hogy a beszédsebesség tempójának megfelelően lejegyezhesse a szöveget. Eleinte a Braille-tábla terjedt el. Ez két fémlap közé helyezett rajzlapot jelent, ahol a pontokat egyenként kellett „kiszúrni" az ún. pontozóval. A fémlap a hatpontnak megfelelően volt ellátva ablakokkal, vájatokkal. Jóval hatékonyabbnak bizonyult a német származású Picht által megalkotott írógép.

Hazánkban is törekedtek az írás és olvasás gyorsabbá tételére. Ennek érdekében már 1918-ban összeült a vakokat oktató tanárokból és a pontírást művelőkből álló tanácskozó testület, összeállítva a magyar rövidírás szabályait. 1941-ben a Vakok Szövetsége kiadta a Nagy rövidírás szabályai c. tankönyvet. Ez az ún. dr. vitéz Kassay Béla-féle 420 rövidítést tartalmazó könyv, amit az 1952-ben a vakok tanintézetének tanáraiból és a szövetség megbízottaiból alakult bizottság 1953-ban módosításokkal ugyan, de véglegesen rögzített. Ezt foglalta össze 1954-ben dr. Bánó Miklós A magyar pontírás szabályai c. könyvében. A Kassay-féle rövidítésekből álló szövegek ma már igen nehézkesen „fejthetők meg", első olvasásra teljesen értelmezhetetlenek és csak kitartó munkával alakíthatók át teljesírású, értelmezhető szöveggé. A Vakok Világa régi kiadásaiban találkozhatunk még ezzel az írással.

A nagy rövidírásnál jóval barátságosabb a kis rövidírás, amely már csak 44, illetve 46 rövidítést tartalmaz. Ezt még ma is sokan használják. Az 50-es évektől a 2000-es évekig nem igen történt jelentős változás ezen a téren. Az informatika és a Braille-nyomtatás elterjedésével vált szükségessé a magyar jelrendszer módosítása. A szövetség által létrehozott Braille bizottság törekvése arra irányult, hogy rövidítések nélkül, a síkírásra leginkább hasonlító írással nyomtassanak ki minden könyvet és kiadványt. A mai modern eszközök használatánál már nem az a cél, hogy minél kevesebb munkával minél több szöveget lehessen írni, hanem az, hogy a látássérült fiatal generáció írásmódja ne térjen el látó kortársaiétól. Egységesítették a matematikai és szépirodalmi szövegekben előforduló különbözőképpen írt jeleket, s bevezettek olyan új, több karakterből álló jelöléseket, amiknek addig nem volt megfelelőjük pl. aláhúzás, dőlt és félkövér betűtípus stb.. Mivel a lehetséges 63 pontkombinációt a magyar nyelv sajátosságai (kettős betűk egy karakterrel történő jelölése) miatt már régen kihasználták, nem maradt más választás, mint egy-egy jelet több karakterből megalkotni. 2017-ben Bieber Mária Bevezetés a magyar pontírás rejtelmeibe c. könyvében foglalta össze a legújabb törekvések eredményeit.

A hazai vak emberek nemcsak egymás között kommunikáltak pontírással, hanem törekedtek különféle irodalmi művek Braille-írással történő leírására és könyvtár létrehozására is. A Braille-könyvtár eredete a 20. század elejére datálható. A Vakokat Gyámolító Országos Egylet keretében működő „Vak Munkások gróf Andrássy Dénes Önképzőköre" 23 kézi másolású kötete alapozta meg az 1903-ban megnyílt VGYOE Braille-könyvtárat. 1906-ban a Vakok Országos Intézetében nyílt könyvtár a tanulók részére, amely 1907-től már kölcsön-könyvtárként működött. A Wechselmann-féle intézetben 1908-ban, az ifjú vakok szombathelyi foglalkoztató intézetében 1905-ben, a miskolciban pedig 1909-ben nyíltak könyvtárak.

A VGYOE könyvtárában lassan gyarapodtak a kötetek. Valamennyi könyv kézi másolással készült, ez hasonlítható a középkori kódexmásoló szerzetesek munkájához. A VGYOE megszűnésével (1949) könyvtára a Vakok Szövetsége kezelésébe került. (Más források szerint a könyvtár már 1945-ben a szövetség tulajdona.) A könyvtárnak 1955-ben 3800 kötete volt, 1978-ban pedig már közel 11.000. Az állomány tovább gyarapodott, hiszen 1998-ban a könyvek száma már 906, a kötetek száma pedig 9046. A kötetek számának csökkenése csak azt jelzi, hogy a ritkasoros írásmódról a sűrűsorosra tértek át, így kevesebb kötetben is elfért egy-egy mű Braille-változata.

A 2000-es években a szövetségben a hagyományos mechanikus nyomtatást felváltotta a számítógép vezérelte nyomtatás, ami lehetővé tette egy-egy mű azonnali előállítását. Így az addig évi 250-300 kézi másolással készült kötet helyett korlátlan számú könyvet lehetett nyomtatni. A könyvtár jelenlegi állománya 1296 mű, amely 13.613 kötetet tesz ki.

A szövetség Braille-könyvtára országos hatókörű, díjmentesen használhatják a látássérült olvasók. Kölcsönzés történhet személyesen, vidéki olvasók pedig postai úton kapják kézhez a választott könyvet.

A Braille-írás-olvasás a 70-80-as években élte fénykorát. Ezt mutatja, hogy 1983-ban a szövetség Braille-könyvtárának állománya 1398 mű volt, ami 10.578 kötetet tett ki. Az olvasók száma is ebben az időben volt a legtöbb, 600-700 olvasót tartottak nyilván, a mai 203-mal szemben. A könyvtári olvasók és a Braille-írást olvasók számának csökkenése több okra is visszavezethető.

Bizonyos értelemben a Braille-írás felett eljárt az idő. A 90-es években megjelentek a számítógépek egyre több látássérült életében. Sokan felismerték, hogy a különféle OCR (optikai karakter felismerő programok) segítségével, a könyvek szkennelésével sokkal hamarabb juthatnak hozzá a kortárs irodalomhoz, mint Braille-ban. Hatalmas elektronikus könyvanyagok cseréltek gazdát hétről hétre, hónapról hónapra. Megalakultak az első elektronikus könyvtárak, eleinte CD-n cseréltek gazdát a könyvek, majd online is elérhetővé váltak. Több ilyen könyvtár működik ma is.

Szintén a 90-es években kezdte felváltani a szegregált oktatást az integrált oktatás. A gyerekek már nem Braille-írást használtak elsősorban, hanem felolvasás után, auditív úton sajátították el a tananyagot és így hozzá is szoktak ahhoz, hogy más műveket, kiadványokat is ezzel a technikával „olvassanak". Megjelentek a hordozható számítógépek, képernyőolvasók, amik szintén a hang és beszéd utáni szövegértést segítették. Előfordult, hogy úgy nőtt fel egy kisgyerek, hogy életében Braille-írású anyagot nem fogott a kezébe, soha nem tanult meg így írni és olvasni.

Napjainkban már a vak gyermekekkel foglalkozó gyógypedagógusok és egyéb szakemberek is felismerték, hogy a Braille-írásra szükség van. A Braille-kijelzők megjelenésével, magyarországi elterjedésével már lehetséges egyszerre, párhuzamosan használni a két módot, az alternatívák egymást kiegészítik, és nem helyettesítheti egyik a másikat. Sokkal könnyebb lenne, ha ezek az eszközök elérhető áron beszerezhetőek lennének, szükség van arra, hogy ne csak a beszéd útján tudjanak kommunikálni a vakok, hanem kialakulhasson egy valódi íráskép, olvasott szöveg alapján.

Az okostelefonok megjelenésével, az azokon használt felolvasó alkalmazások (appok) segítségével már a látássérültek is a legmodernebb technikai megoldást vehetik igénybe az olvasáshoz. A Braille-t ezeknél az eszközöknél sem kell nélkülözni, hiszen van már olyan Braille-kijelző, amit kifejezetten az okostelefonokhoz gyártanak.

A szövetség is kiáll amellett, hogy a Braille-írás-olvasás soha nem lesz olyan elavult, hogy használatára ne legyen szükség. 2017-ben olvasósarkot hoztak létre a Braille-könyvtárban, ahol számítógép és Braille-kijelző áll az olvasók rendelkezésére, hogy a legmodernebb eszközökkel segítse őket.

2018-ban nemcsak a hangoskönyvtár bővült 100 új hangoskönyvvel, hanem a Braille-könyvtár is gyarapodott 100 új Braille-könyvvel, ami számos kötetet jelent. Valamennyi mű kortárs szerzők alkotása. Hiszen kéz bevenni egy könyvet, fellapozni azt, legyen az pontírású vagy síknyomtatású mű, olyan élmény, amit nem pótolhat semmi, talán még 100 év múlva sem!

Képleírás:

Az első képen egy ritkasoros Braille-tábla látható pontozóval.

A második képen egy Braille-írógép látható, ahogy azon két kézzel gépelnek. A gépből már kilátszik a papír, amin jól látható az írott szöveg.

A harmadik képen egy kézi vagy sor Braille-írógép látható. Ezen is gépelnek, itt is kilóg a gépből a papír, amin jól látszik a Braille-írás.

A negyedik képen egy Braille-tábla, egy Braille-írógép,  egy laptop és egy Braille-kijelző látható.

Az ötödik képen két kéz látható, amint egy Braille-kijelzőn olvas.

A hatodik képen egy asztal mellett három hölgy ül. Balról jobbra az első Móni, aki kék felsőben, copfba fogott hajjal egy laptopon dolgozik, amihez Braille-kijelző csatlakozik. A második Enikő, aki drapp felsőben, copfba fogott hajjal egy Braille-írógépen ír. Jobb oldalt pedig Judit, aki narancssárga felsőben a Braille-táblán ír.

Gutenbergtől a tapintható ábrákig

Elsőre bizonyára mindenki Johannes Gutenbergre gondol, a 15. századi feltalálóra és nyomdászra. Én azonban nem mennék vissza ennyire a történelemben, inkább csak a 20. század elejéig tekinteném át a nyomdatörténetet, és azon belül is főleg a látássérültek pontírású nyomtatásának történetét. Akkor hogyan is kerül a képbe Gutenberg? Az alábbi sorok erre is kellően választ adnak!

Hazánk első nyomdája, ahol pontírású, azaz Braille-kiadványokat nyomtattak, a Vakok József Nádor Intézetében működött. Nincs pontos adat a létesítés időpontjára vonatkozóan, de mindenképpen a 20. század legelejére tehető, a másodlagos források és a fellelhető latin és francia betűkészletek is erre utalnak. A betűkészlet a sík betűk dombornyomásos változatának tekinthető, ami pedig a Braille-írásrendszer közvetlen elődje. Hiszen mielőtt hazánkban és főként Európában teret hódított volna a Louis Braille által megalkotott pontírás, domború betűk előállítására alkalmas gépekkel „nyomtattak". Nyomtattak? A szó klasszikus értelmében ezt nem nevezhetjük nyomtatásnak, mert csak kevés példányszámú, egyedi, rövid szövegek előállításáról beszélhetünk. Már a 16. században készült olyan fatábla, amelyen jól kitapinthatóan faragták ki a betűket. Ezek voltak az első próbálkozások, amelyek a vakok olvasását, kulturálódását tették lehetővé a betűk által.

A francia Valentin Haüy volt az első, aki változtatható dombornyomású betűk segítségével hosszabb szöveget is elő tudott állíttatni, illetve ő vetette fel a vakok számára létrehozandó könyvtár ötletét is.

A 19. században pedig - szintén a francia származású - Louis Braille alkotta meg írásrendszerét, amely merőben eltért az addig használatos írásoktól, hiszen hat pont kombinációjából hozta létre ábécéjét. Párhuzamosan azonban egészen a 20. századig fennmaradt a dombornyomásos írás is, erre az ún. Klein-szekrényt használták, amibe egyenként lehetett berakosgatni a domborbetűket, majd amikor elkészült egy oldalnyi szöveg, egyszerűen papírra lehetett azt nyomni. Így levelezhettek a vak és látó emberek. Az írást a vakok is elő tudták állítani ezzel a módszerrel, de elolvasni a kapott szöveget már csak egy látó ember tudta.

Braille írásrendszerét hazánkban 1893 óta ismerik. Igazán akkor következett be nagy fordulat, amikor az 1900-as évek elején a Bécsben tanuló vak fiatalok hazahozták Braille-tábláikat. A tábla és az 1906-ban Picht által feltalált és róla elnevezett Picht-írógép is még mindig csak egyedi anyagok Braille-írásban történő előállítására volt képes. Hatalmas lépés volt a németországi Hinz-féle lemezírógép feltalálása (1870) és egy speciális sajtoló szerkesztése. Ezzel a technikával gyorsabban és főleg több példányban lehetett előállítani a pontírású sajtótermékeket.

Hazánkban elsőként ilyen Hinz-féle lemezírógépet az akkori vakok iskolája vásárolt az 1900-as évek elején. A Vakok Lapja 1903. december 1-jén megjelenő számát már ezen írták. A Vakok Országos Egyesülete 1905-ben szerzett be egy ugyanilyen gépet, majd pedig 1922-ben a Belhoro (Vakok Eszperantó Csoportja) is vásárolt egyet.

A Vakok Szövetsége nyomdáját az 1930-as évek végén, 40-es évek elején kezdték kialakítani. Balkay Géza titkár a Vakok Világa 1939. májusi számában részletesen beszámolt erről. A szövetség egy Gutenberg-féle kézi sokszorosítót szerzett be, és ezzel kiválthatták az addig használatos kézi mángorlót. A beszámolóból kiderül, hogy a mángorlóval a 300 előfizető részére a lapszámot mintegy 8-10 napig nyomtatták, gyakran napi 10-12 órai munkával.

A Gutenberg-féle gépet a Ganz gyárban újították fel, és a pontírás nyomtatásához át is alakították. Sikerült beszerezni egy papírvágót is. 1942-ben Németországból egy saját lemezírót is vásárolt a szövetség. Később a Bánó házaspár tulajdonában lévő lemezírót is a szövetség vásárolta meg. Ezt követően az 1949-52-es években korszerűsítették a nyomdát. Készíttettek két mechanikus lemezírógépet a Nyomdagépjavító Vállalattal, valamint megfelelő átalakítás után két tégelysajtót is üzembe állítottak. Ezzel jóval gyorsabbá vált a sokszorosítás.

A következő évtizedekben kisebb gépeket is sikerült beszerezni a nyomda számára: hajtogatógépet, elektromos fűzőgépet, címírót és címnyomó gépeket, valamint elektromotoros lemezírógépet.

1985-től újabb nyomdai fejlesztéseket tűztek ki célul, ám annak megvalósítását egy sajnálatos üzemi baleset, közlekedési baleset, a látó munkatárs felmondása és az egyik sokszorosító gép működtetésének hatósági betiltása évekre megakasztotta. Csak 1989-re jött létre a megállapodás a szövetség és a vakok iskolája között, hogy egy Optaconért cserébe az iskola átadja sokszorosító rotációs gépét. Ezzel a probléma még mindig nem oldódott meg, mivel a gépet évekig nem tudták üzembe helyezni a különféle hibás alkatrészek és egyéb hiányosságok miatt. Súlyosbította a helyzetet, hogy az 1990-es év elején selejtes lemezeket kapott a szövetség, ezért három hónapra felfüggesztette a kiadványok nyomtatását. Kivételt csak a Televízió és Rádió Újság jelentett, és még a Vakok Világa is csak jelentős késedelemmel jutott el az előfizetőkhöz. Az 1990-es év második felére azonban sikeresen elhárítottak minden nehézséget, és a kiadványokat újra időben sikerült megjelentetni. Működött a számítógép által vezérelt lemezíró, továbbá két Brailab plusz, valamint egy Braillo típusú Braille-sornyomtató. Minden készen állt a számítógép-vezérlésű nyomtatásra történő átálláshoz, azonban ez mégis csak évekkel később valósult meg.

A 2000-es év végre igazi, áttörő újításokat és változásokat hozott. A várva várt számítógép-vezérlésű nyomtatás ebben az évben álomból valósággá vált. Égető szükség volt erre, hiszen a fémlemezes gépek elavultak, időnként teljesen működésképtelenné váltak. Karbantartást már nem vállalt senki, így a balesetveszély is megnövekedett. A legnagyobb probléma azonban mégiscsak az volt, hogy a nyomtatás folyamata lassú volt: „A lemezek megírása után történt a nyomtatás, ami egy kézzel működtethető tégelysajtóval ment végbe. A fémlemezek közé kellett egyenként betenni a papírlapokat, majd egy kar meghúzásával a lapba préselni a pontokat." A fémlemezek régiek voltak, gyakran nem volt lehetséges az utánnyomás, mivel a lemezeket addigra megette a rozsda. A kor is túlhaladta már a technikát, a fejlődés tehát szükségszerű és egyben megállíthatatlan is volt.

Hat darab számítógéppel vezérelhető nyomtató működött a szövetségben, valamennyi a svéd Index cég terméke. Ezek a kisteljesítményű nyomtatók sajnos elég rossz pontminőséget produkáltak, viszont lehetett velük hat- és nyolcpontos Braille-anyagokat nyomtatni, egy és kétoldalas formában, ritka vagy sűrű soros változatban. A nyomtatási méreteket illetően szintén sokoldalúak voltak, hiszen a tenyérnyi nagyságútól az A3-as méretig mindenféle nagyságú nyomtatás lehetséges volt. Ábrákat, rajzokat lehetett velük készíteni, kinyomtatni. Fokozatos fejlesztésekkel sikerült elérni, hogy a Windows alkalmazásokban készült és az internetről letöltött anyagokat is ki lehetett velük nyomtatni.

A nyomda más területen is fejlődött. A címek nyomtatása is adatbázisból, számítógéppel történt, valamint lehetőség nyílt egyéni megrendelések teljesítésére, pl. tankönyv, kotta, egyéb irodalmi mű nyomtatására is. Ehhez azonban a munkatársaknak sok új program használatát és technikai újdonságokat kellett megtanulniuk.

A következő mérföldkőhöz a Braille-nyomda 2005-ben érkezett el, amikor a szövetség tulajdonába került a Braillo SW 440 norvég gyártású ipari nyomtató. Ez már másodpercenként 440 karakter nyomtatására volt képes, szimpla és dupla oldalas nyomtatvány esetén is. A szövetségben előállított sajtótermékek, Braille-nyomtatású könyvek és minden egyéb Braille-kiadású anyag ezzel a nyomtatóval készül a mai napig is. Ugyan a szervezet 2017-ben vásárolt egy kisebb teljesítményű BrailleBox V5 nyomtatót, ám a nyomtatás továbbra is az ipari nyomtatón történik, még akkor is, ha az messze nincs kihasználva és jóval drágább az üzemeltetése is.

2018-tól a Braille-nyomtatók áfája 5% lett, ezzel jelentősen csökkent az áruk, ám még így is a nehezen megfizethető, vagy leginkább a megfizethetetlen segédeszközök kategóriájába tartoznak. Az igazi csúcsminőséget jelenleg a 3D nyomtatók képviselik, amelyekkel már tényleg lehet készíteni olyan ábrákat, képeket stb., amelyek kézzel is jól kitapinthatók. Remélhetőleg a szövetség egy ilyen eszközt is üzembe tud helyezni a közeljövőben, hiszen még az okostelefonok és a hangalapú navigációs rendszerek korában is jól jön időnként egy-egy kézzel tapintható térkép, grafika vagy ábra, segítve az útvonalak, létesítmények, tárgyak térbeli elhelyezkedésének megértését.

Képleírás:

Az első képen Gubuznai Imre látható fehér ingben, amint a fémnyomó gép előtt áll és jobb kezével gépel. A háttérből két ember nézi a munkát.

A második képen szintén Gubuznai Imre látható szemből egy fehér köpenyben, ahogy az előtte lévő asztalon egy fémlap függőlegesen áll. Jobb kezével egy kart fog. Bal keze az asztalon.

A harmadik képen az SW40 nyomtató látszik és az egész munkaállomás. Az asztalon a számítógép álló házban, monitor, hangszórók, a papíradagoló hatalmas papírtekerccsel.

A negyedik képen a V3 nyomtató látszik egy nyitott szekrényben. Látszanak a nyomtatót vezérlő gombok, valamint a nyomtató rész benne a4-es papírral.

Az ötödik képen pedig a V5 nyomtató látszik. Látszik a kezelőfelület a gombokkal és alatta az átlátszó üveg vagy plexi mögött a papír.

Éljünk úgy, hogy becsülhessenek...

Fellapozva a Vakok Világa régi lapszámait szinte semmi nem változott - legalább is, ami a látássérült személyek képzési és munkavállalási lehetőségeit illeti. Ugyanazokkal a problémákkal küzdöttek elődeink is, amivel a mai napig mi is küzdünk. Egy vak ember hova menjen továbbtanulni, milyen szakmát válasszon magának, és ha elvégzi az iskolát, hova tud elmenni dolgozni? Nézzük meg, hogy az elmúlt 100 évben hogyan alakult mindez: mikor és mit tanultak, dolgoztak a látássérült emberek, milyen szakmákban jeleskedtek, és hogy is állunk ezekkel a kérdésekkel a XXI. század második évtizedében? Most, vagy esetleg korábban volt inkább több lehetősége a vak embereknek a munkavállalásra, a tovább- és átképzésekre?

A látássérült személyek munkavállalásának, képzésének történeti áttekintéséhez vissza kell mennünk időben egészen a szövetség 1918-as megalakulásáig. Az első világháború következményeként megnőtt azon értelmiségiek száma, akik elveszítették látásukat. A kezdeti sokkot követően viszont azon vak hadirokkantak száma is megnőtt, akik hasznos módon szerettek volna alkalmazkodni megváltozott élethelyzetükhöz. Ezért keresték a lehetőségeket a munkavállalásra, önmaguk átképzésére. Egy 1918-as adat szerint a vak hadirokkantak közül ipari képzésben mindössze 49 altiszt és 8 közlegény részesült, trafikot 5 tiszt és 53 altiszt, valamint 13 közlegény kapott. Italmérési engedélyt 3 altisztnek és 1 közlegénynek adtak. Az Országos Hadigondozási Hivatal által fenntartott Vak Katonák Intézete 526 hadivakot tartott nyilván, akik közül 394 volt teljesen vak. Ezek voltak azok a munkakörök, amelyeket akkoriban a vak személyek el tudtak látni. Legalábbis ezek voltak azok, amelyeket az akkori országvezetés úgy ítélt meg, hogy végezhetőek vakon is. Fontos megemlíteni, hogy a szövetség 1918-as megalakulásában a vak hadirokkantak oroszlánrészt vállaltak, mert fontosnak tartották, hogy ne mások gondoskodjanak róluk, hanem ők magukért szerettek volna tenni és harcolni. Ezt a szemléletet a jelenkori vezetőség is a magáénak érzi - lám, talán nem is változott annyi minden az elmúlt 100 év alatt.

Már a Tanácsköztársaság rövid időszaka alatt is fontos intézkedések történtek a vakok rehabilitációja, munkába helyezése, szociális helyzetük javítása érdekében. Ekkor indult a „Vak Munkás" című folyóirat is. Örömmel fellapoznánk e folyóirat számait, de eddig nem sikerült a nyomára bukkanni. A Vakok Szövetsége a Tanácsköztársaság bukása után is következetesen küzdött a vak emberek érdekeiért, és sikerült több kedvezményt kiharcolnia. Elérték, hogy a vak személyek a villamoson kedvezményes jeggyel utazhattak, azonban a szövetség legnagyobb eredménye az volt, hogy közreműködött annak a törvénynek az előkészítésében, amely a vak munkavállalók számára a munkában töltött várományi időt 200 hétről 100 hétre csökkentette, és így sok vak személy jutott járadékhoz. A támogatás összege azonban olyan minimális volt, hogy a helyzetükön csak nagyon keveset javított. A vak személyek rehabilitációjának problémája, vagyis képzésük, átképzésük, foglalkoztatásuk, kulturális igényeik kielégítése továbbra is váratott magára.

A jelentős átalakulásnak és a fejlődésnek az alapját az 1949. évben megjelent 3200/1949. kormányrendelet rakta le. A rendelet kimondta: „A vakokról való gondoskodás állami feladat". (1.§.) Továbbá hangsúlyozza, „a gondoskodás célja, hogy lehetővé tegye a vakok számára a társadalomba való minél teljesebb beilleszkedést, végül biztosítsa számukra a saját helyzetüknek megfelelő általános művelődést, szakmai képzést és a munkaképes vakok számára a nemzeti termelő munkában való részvételt. A gondoskodás továbbá arra irányul, hogy a munkaképtelen vakok számára emberhez méltó ellátást biztosítson." (2.§.) A kormány a jogszabályban meghatározott feladatok megvalósítása érdekében, illetve a vak emberekről való gondoskodás és érdekvédelmük céljából létrehozta a Vakok Állami Felügyelőségét. A Vakokat Gyámolító Országos Egyesületet pedig egyesítette a Vakok Szövetségével, amelyet 1953-ig kormánybiztos irányított. A fenti rendelet előírja a vak személyek szakmai képzését és a munkaképes vak munkavállalók számára a termelő munkában való részvételt. E jogszabály teremtette meg a gazdasági alapját annak, hogy 1949-ben Vakokat Foglalkoztató Nemzeti Vállalat elnevezéssel országos célvállalatot hozzanak létre, amelynek feladata a vak emberek rendszeres foglalkoztatása. A vállalat budapesti központtal, valamint szegedi és szombathelyi telephellyel kezdett működni. 1950-ben a három vállalat önálló tanácsi vállalattá alakult. Ettől kezdve fokozatosan emelkedett mindhárom vállalatnál a foglalkoztatottak száma. 1969-ben a Fővárosi Kefe- és Seprűgyártó Vállalat 400 fő vak munkavállalót foglalkoztatott, a Szegedi Fonalfeldolgozó Vállalat pedig 66 főt. A Fővárosi Kefe- és Seprűgyártó Vállalatnál, a Szombathelyi Faipari Vállalatnál, a Szegedi Fonalfeldolgozó Vállalatnál dolgozó vak munkavállalók átlagos évi keresete 17-18.000 Ft, a Vakok és Csökkentlátók Kosárfonó Háziipari Termelőszövetkezeténél dolgozó vakok évi keresete 18-21.000 Ft. Ezen munkakörökben 1969-től csökkenés mutatkozik a látássérült személyek foglalkoztatása terén, ez a szövetség azon munkájának volt köszönhető, hogy egyre több vak és gyengénlátó személyt tudott elhelyezni más, a klasszikustól eltérő szakmákban.

Az új foglalkoztatási ágak közül legtöbben telefonkezelőként dolgoztak, számuk 600 fő. 1951-ben megkezdődött a kisegítő készülékek gyártása, a szövetség törekvése arra irányult, hogy minél több telefonkezelőt helyezzen el. A törekvés helyességét igazolja, hogy már 1954-ben a telefonközpontokban 280 vak személy dolgozott. Egy 1952-es N.T.sz. határozat intézkedett a vak és csökkentlátó telefonkezelők munkába állításáról. Lényegesen megkönnyítette a telefonkezelők elhelyezését a 4/1969./II.23. minisztériumi rendelet, amely kimondja, hogy a vonalas távbeszélő alközpontokban vak vagy csökkentlátó személyt, a távbeszélő alközpontokban pedig csökkentlátó telefonkezelőt kell alkalmazni. Azt is kimondta ez a rendelet, hogy csak abban az esetben lehet ezen munkaköröket látó dolgozókkal betölteni, ha a szövetség a munkakör betöltésére látássérült munkavállalót nem tud kijelölni.

A tudományos és értelmiségi pályákon is számos vak munkavállaló tevékenykedett: főiskolai, egyetemi, középiskolai tanárként, jogászként, tudományos kutatóként, vállalatvezetőként tudtak elhelyezkedni. 1969-ben a fizikai munkakörben dolgozók száma 1500 fő; telefonkezelő 600 fő; szellemi pályán 140 fő; egyéb munkakörökben (üzemekben, műszaki munkakörben, kiskereskedőként, kisiparosként) 350 fő; masszőrként, illetve gyógymasszőrként pedig 67 fő dolgozott. A látássérült személyek 1967-től 6 nap pótszabadságot kapnak - ez 2018-ban még mindig érvényes, de már csak 5 nap időtartamban.

A szakképzésben az 1959-es év hozott komoly változást, amikor a szövetség az Egészségügyi Minisztérium támogatásával 32 tanulóval beindította a szakipari tanfolyamot, ahol kosárfonásra, kefe- és seprűkötésre képezték a fiatalokat dr. Rédei Ferenc vezetésével, akit néhány hét után Gévai Béla követett. Két év gyakorlat és elmélet után 1962-ben tettek a tanulók első ízben szakmunkásvizsgát. A kezdeményezés sikerét jelzi, hogy a tanfolyam 1964-ben szakipari iskolává alakult. A hatvanas években több változás is történt a szövetség életében, amely 1960-ban a masszőrképzést indította el, majd 1961-ben a könyvkötészetet is felvette a képzések közé. A masszőrképzés 1962-től már gyógymasszőr-képzésként folytatódott, amit több mint négy évtizedig végzett a szövetség. A hároméves kárpitos képzés 1966-ban indult el Debrecenben, ahol a tanulókat a helyben működő Vakok Intézetében helyezték el, és maga a képzés is az intézmény keretei között zajlott. Egy érdekes adat: a szakmai képzés bevezetése (1959)-től 1969 júniusáig összesen 318 tanuló tett szakvizsgát. A hatvanas években a masszőrök, kárpitosok 1500-2000 Ft-ot kerestek havonta, ami biztosította megélhetésüket - ez az összeg megegyezik az ugyanebben a munkakörben foglalkoztatott látó masszőrökével, kárpitosokéval.

A Vakok Világa 1969. májusi számában olvashatjuk az alábbi gondolatokat: „A számok és a tények bizonyítják, hogy a szövetség nagy lépést tett előre a vak fiatalok szakmai képzése terén. Azonban továbbra is kutatni, keresni kell a vakok és csökkentlátók részére a képességeiknek megfelelő újabb, korszerű szakmákat. A technika előrehaladása minden vonalon igen jelentős. Ennek következményei elsősorban a szocialista államokban oda vezettek, hogy a vak foglalkoztatás hagyományos formáit a gépesítés mindinkább kiszorítja, és a legkülönbözőbb ipari területeken - vas-, elektromos-, műanyag stb. - foglalkoztatják - igen gazdaságosan - a vakokat. Célszerű lenne gazdasági és műszaki szakemberekből álló bizottság létrehozása, amelynek feladata volna a technika fejlődésirányának figyelembevételével a vakok számára a következő évek során bevezetendő foglalkozási ágak meghatározása és bevezetésük technikai feltételeinek megteremtése."

A szövetség a fiatalokért, a továbbtanulásért 1969-ig kifejtett tevékenysége sikeresnek mondható. Hiszen 1945 után országos viszonylatban mindössze 8-10 vak középiskolás és 3-4 főiskolai, illetve egyetemi hallgató tanult a közép- és főiskolákon. Az 1969-70-es tanévben már 40 középiskolás tanult integráltan a gimnáziumok, zenei gimnáziumok, a középiskolák nappali, esti és levelező tagozatain, az egyetemi és főiskolai hallgatók száma pedig 12 fő volt. A szövetség különböző juttatások révén támogatta a vak fiatalok továbbtanulását. Valamennyi közép-, illetve főiskolai és egyetemi tanuló Picht pontírógépet, a főiskolai és egyetemi hallgatók szükség szerint kazettás magnót és kazettát, síkírógépet kaptak használatra, továbbá havi 100-150 forint tanulmányi támogatást is igényelhettek. 1982-től készít a szövetség középiskolás diákok részére hangos-tankönyveket. Ez a szolgáltatás a mai napig ingyenesen elérhető a látássérült diákok számára.

A 70-es években további szakmákhoz kapcsolódóan is indítottak képzést a szövetségben. A telefonalközpont-kezelés jól bevált, kedvelt képzés és munkakör volt, és a postai továbbképzést is folytatták 25 fős csoportokban. Ezekben az években a szövetség programozó tanfolyamokat is szervezett. A végzett programozók munkába állítása azonban nagy nehézségekbe ütközött. Kevés cég vagy szervezet vezetősége volt nyitott a látássérült programozók foglalkoztatására, hiszen részükre a feladat elvégzéséhez segédeszközökre volt szükség. A szövetség kereste a lehetőséget arra, hogy a munkába helyezés során támogassák a vak programozók eszközvásárlását. 1971-ben az Országos Tervhivatal Számítógép Központja vállalta két jól végző vak programozó alkalmazását a négy tanfolyami résztvevő közül.

1977-ben a szövetség 17.230 tagja közül 2594-en álltak munkaviszonyban, a foglalkoztatottság tehát 15%-os volt, mely évről évre emelkedett az elnökség éves beszámolói szerint. A 70-es évek vége és a 80-as évek eleje ismét változást, fejlődést, és új küzdelmeket hozott a képzések területén is. 1979-ben megszűnt az ipariskolai képzés a kefekötő és kosárfonó szakmákban. Az utolsó kefe- és seprűkészítő osztályt Lak István látássérült tanár vezette. A szakmunkásképző iskola fennállásának 20 éve alatt 644 látássérült fiatal tett eredményes vizsgát. Közülük kefekötő és seprűkészítő 290, gyógymasszőr 152, kosárfonó 103, könyvkötő 95, nyomdász (Braille) 4 fő volt.

Problémát jelentett a fiatalok képzése, elhelyezése. A probléma megoldására kerekasztal-megbeszélést szerveztek 1979-ben a szövetség székházában. Meghívott vendégek voltak a szövetségi vezetőkön és az Oktatásügyi Bizottság tagjain kívül a vakok és gyengénlátók általános iskoláinak igazgatói, a témában érintett osztályfőnökök és nevelőtanárok, a Szociális Intézetek Központja és a Fővárosi Kefe- és Seprűgyártó Vállalat néhány képviselője, valamint a Május 1. úti Állami Intézet tantestülete. Dr. Vass Tibor, a szövetség elnöke hangsúlyozta: „Nehéz gazdasági viszonyaink között még gondosabban kell előkészíteni a pályaválasztást. Egyensúlyba kell hozni a társadalom és az egyén igényeit, összhangot kell teremteni a lehetőségek és a fiatal képessége között. A látásfogyatékos ifjak számára a lehetőségek korlátozottak. A jövőben is keressük az új szakmákat. Ugyanakkor figyelembe vesszük a meglévő célvállalatok munkaerőhiányát." Dr. Méhes József, a Vakok Általános Iskolájának és Nevelőotthonának igazgatója ismertette az iskola koncepcióját az adott témában: „Az oktatási és nevelési terveink lehetőséget nyújtanak ahhoz, hogy sokoldalú felnőttekké váljanak gyermekeink. A pedagógusok nem egy bizonyos szakmára készítik fel a tanulókat. Mindenesetre boldog és kiegyensúlyozott embereket kívánunk nevelni. Az iskola rugalmasan alkalmazkodik az adott lehetőségekhez. Például, amikor a Kozmosz KTSz vállalta a vak hangolók alkalmazását, az intézetben azonnal megkezdődött a hangolás-előképzés. A gyakorlati foglalkozásokon a kefekötés és kosárfonás mellett egyéb szerelési munkára is oktatják a gyermekeket." A kerekasztal-megbeszélés résztvevői megállapodtak abban, hogy a téma fontossága miatt kétévente szakmai megbeszéléseket tartanak.

Fontos megemlíteni, hogy a vak emberek számára a zongorahangolói szakma is a megélhetés egyik formája volt. E szakma elsajátításához megfelelő zenei előképzettség kellett, amelyet megszerezhettek a vakok általános iskolájában. Hosszú évekig a rádióban és a televízióban vak zongorahangolókat alkalmaztak. Az élő, hangszeres zene háttérbe szorulásával a hangolók munkájára egyre kevésbé volt szükség, ráadásul az oktatást a hangszerkészítő szakma részévé tették. Így ez a szakma is kikerült a vakon végezhető szakmák közül. A szövetség vezetése újabb szakmákat keresett, és régieket ismét meghirdetett. Így a 80-as évek elején ismét gépíró-, népzenei és kézimunka-tanfolyamokat tartott. Illetve az is mutatta az útkeresést, hogy több cikket közöltek a Vakok Világa folyóiratban arról, hogy külföldön milyen képzéseket tartanak látássérült személyek, illetve a velük foglalkozó szakemberek részére. Így például az 1980. január-februári számban olvashattak az integrált oktatásról és a mozgástréner képzésről is az előfizetők. A látássérült személyek képzése, elhelyezkedése, szociális helyzete persze nem csak hazánkban volt kemény dió - ezt erősíti meg, hogy a kérdés napirendre került a Vakok Európai Szövetsége 1987-es párizsi ülésén, ahol a hazai helyzetről dr. Szél Lajos látássérült jogász tartott előadást.

Dr. Bódi István főtitkár a szövetség 70. évfordulójára készített könyvben a következőket nyilatkozta: „A foglalkoztatási lehetőségek körét bővíteni kellene. Ma kb. 8-10 olyan munkakör létezik, ahol vakok eredményesen foglalkoztathatók. Az értelmiségi (tanár, jogász) pályán elhelyezkedni tudók száma elenyészően kevés. Ezért véleményem szerint keresni kellene a technikai fejlődéssel megvalósítható új munkahelyeket." A technikai fejlődés nem hozta meg az általa várt eredményt. A méltán népszerű telefonalközpont-kezelés is kikerült - pont a technikai fejlődés miatt - a „vakos" szakmák közül, az országban már csak néhány tucat látássérült személy dolgozik ebben a munkakörben. Fentebb olvasható, hogy volt olyan év, amikor az országban 600 látássérült telefonalközpont-kezelő dolgozott. Ma már 8-10 olyan szakma sincs, amelyet vak személyek tudnának elvégezni. Minden általuk végezhető szakma elgépiesedett, jelenleg marad a toll-összeszerelés, a dossziéhajtogatás, a kefe- és seprűkötés, kosárfonás, amit a megváltozott munkaképességű dolgozók a Főkefénél végezhetnek. (A Főkefe a már említett Fővárosi Kefe- és Seprűipari Vállalat utóda.) A jelenlegi Főkefe Közhasznú Nonprofit Kft.-nek félszáz telephelye van, 3800 alkalmazottjából mintegy 3400-an különféle betegségcsoporthoz tartozó megváltozott munkaképességű dolgozók - ezáltal az ország egyik legnagyobb védett foglalkoztatója a debreceni Pirehab Nonprofit Kft. és a nyíregyházi Start Nonprofit Kft. mellett.

Voltak azonban kevésbé sikeres próbálkozások is: a 2000-es évek közepén távmunkában végezhető gombválogatás, ami nagy port kavart a látássérült munkavállalók körében. Pár hónapos működés után bezárta kapuit az Asisto. Ennek hatására a kormány megreformálta a megváltozott munkaképességű munkavállalók alkalmazásának feltételeit.

Jelenleg a szellemi munkakörök jobban hódítanak a látássérült személyek körében. Egyre több fiatal jelentkezik egyetemre, ahol olyan végzettséget szerez, amellyel bizton megállja a helyét a társadalomban. Divatos és végezhető szakma a jogász, a pszichológus, a szociális munkás, a programozás, a nyelvtudással kapcsolatos szakmák. A szövetség 22 tagegyesületénél is sok látássérült munkavállaló tevékenykedik, hiszen az érdekképviselet területén kiválóan megállják a helyüket. A gyógymasszőr szakma is kedvelt munkavégzési lehetőség a látássérült emberek között. Viszont a képzést úgy átalakították, hogy azt nem végezhetik vakon, hiszen a fizikoterápia is bekerült a tevékenységbe, ezért nem engedélyezik a képzéseken való részvételt. Hosszú évek harcát követően csak 2017-ben sikerült ismét gyógymasszőr-képzést indítania - igaz, csak látó mentorok bevonásával - a szövetség egyik tagegyesületének. Pedig országos viszonylatban még mindig nagy a látássérült gyógymasszőrök száma, akik végzik is a tevékenységet, hiszen még mindig igen kedvelt szakma, amely biztos és jó megélhetést ad.

A technika fejlődése a segédeszközök terén viszont meghozta a várt eredményt. Hiszen most olyan eszközök állnak a vak emberek rendelkezésére akár a tanulás, akár a munkavégzés során, amilyenekről pár évtizeddel ezelőtt legfeljebb csak álmodni lehetett - vagy még azt sem. A képernyőolvasó és képernyőnagyító programok, valamint az önálló életvitelt segítő modern eszközök lehetővé tették, hogy a látássérült emberek is hasznos, szellemi és gazdasági szempontból is értékteremtő tagjai legyenek a társadalomnak. A tapintható, a beszélő segédeszközök mind-mind segítik az önálló életvitelt, támogatják a tanulást, a munkavállalást.

Nem szabad - és felesleges is - keseregni azon, hogy mi volt régen, és hogy mi lenne jó. Inkább tenni kell érte, küzdeni, akarni és kihozni a legjobbat minden élethelyzetből. Mindenképpen megszívlelendőnek tartom Vajta Mihály sorait, aki az 1940. márciusi Vakok Világában arról írt, hogy hogyan él meg látássérültként falun. Fogadják tőlem szeretettel az ő gondolatait: „Fel tehát, sorstársak! A munka gyönyörűség, nem teher! Akármi is legyen! Ne azt keressük, hogyan élhetünk meg a legkönnyebben, ne rongálja senki a magyar vakok tekintélyét, mert így soha nem jutunk előbbre! Egy sorstárssal levelezésbe kezdtem. Többek között azt is kérdeztem tőle, mivel foglalkozik. Felsorolt egy csomó mesterséget, amihez ért, de azt írta: nem folytatja egyiket sem, mert nem szereti őket... „nem írom meg, miből élek, csak élek valahogy..." Mit gondolhattam volna mást: bizonyára házról házra jár és kéreget. Szívből ajánlom mindenkinek: ne az ő példáját kövesse, hanem az enyémet! Lehet, hogy könnyebb ajtóról ajtóra menni és vakságunkra hivatkozni, de ha keservesebb is, édesebb az én kenyerem. Ha nem is nézzük, hogy a többieknek használunk vagy ártunk vele, bennünket is csak a munka után becsülnek meg az emberek. Éljünk tehát úgy, hogy becsülhessenek!..."

Képleírás:

Az első képen egy régi, már szinte rozsdás gép előtt egy munkásnadrágos, pólós férfi áll. Bal keze a gépen, jobb kezével a seprű nyelét fogja, készíti a seprűt.

A második képen egy szövőnő látható. A szövőszék előtt ül melegítő alsóban és kék-fekete kockás trikóban vagy mellényben. Előtte a szövőszék, amin egy mintás szőnyeget sző. A szőnyeg alapszíne sötét, éppen a fehér cikkcakk minta készül bele.

A harmadik képen egy kefekötő gép előtt egy férfi áll, aki a kefét köti.

A negyedik képen Zoli kék-fehér csíkos felsőben a telefonközpont előtt ül és éppen egy vonalat kapcsol. Keze a gombokon.

Az ötödik képen Bódi István sötét szemüvegben, állva beszél. Velünk szemben hárman ülnek az asztalnál. Az asztalon egy ajándékként becsomagolt virágcsokor látható.

A hatodik képen egy ember áll egy nyomógép mellett, aminek a teteje felnyitva. A gép mellőle papírokat és lemezeket pakol a gépbe.

A hetedik képen ismét egy szövőlány, amint az előtte lévő (fekvő) szövőszék fölé hajol.A szövés egyszínű, fehér.

A nyolcadik képen egy ember áll a kefekötő gép előtt, kezével a keféhez szükséges rostokat fogja össze és a gépbe helyezi.

A szövetség érdekképviseleti munkájának áttekintése (II.)

1936-1953

Ebben az időszakban dr. vitéz Kassai Béla állt elnökként a szövetség élén, munkáját pedig Balkay Géza főtitkár segítette.

1938 a Vakok Szövetségében ismét jelentős mérföldkő volt, hiszen ez évben indult útjára a ma is megjelenő Vakok Világa folyóirat. Az első években még csak pontírásban adták ki, majd 1953-ban síkírásban is elérhetővé vált. A lap idén ünnepli megjelenésének 80. évfordulóját.

Ezekben az években indult meg a Vakok Gyámolító Egyletével a tárgyalás, ugyanis a politikai helyzet megegyezésre kényszerítette a két szervezetet. Ennek eredményeként 1941. június 7-én a Vakokat Gyámolító Országos Egyesület és a Vakok Szövetsége együttműködést kötött. Az együttműködés a vak emberek számára nem hozott túl sok javulást, mivel a vezetésben a Vakokat Gyámolító Egyesület dominált, így az érdekképviselet visszazökkent a régi karitatív kerékvágásba. Döntő változást a második világháborút követő néhány év hozott a vak emberek és a szövetség életében. A jelentős átalakulásnak és a fejlődésnek az alapját az 1949. évben megjelent 3200/1949. kormányrendelet rakta le, amely kimondta: „A vakokról való gondoskodás állami feladat." A kormány a jogszabályban meghatározott feladatok megvalósítása és érdekvédelmük céljából létrehozta a Vakok és Siketnémák Állami Felügyelőségét, ugyanakkor a Vakokat Gyámolító Országos Egyesületet egyesítette a Vakok Szövetségével. 1953-ig Tóth György kormánybiztos irányította a szövetség munkáját, majd 1953. január 1-jén a Vakok Szövetsége visszakapta autonómiáját.

Az 1949-es rendelet előírta a vak személyek szakmai képzését és a munkaképes vak munkavállalók számára a termelő munkában való részvételt. E jogszabály teremtette meg a gazdasági alapját az 1949-ben országos célvállalatként létrehozott Vakokat Foglalkoztató Nemzeti Vállalatnak, amelynek feladata a vak emberek rendszeres foglalkoztatása volt. A vállalat budapesti központtal, szegedi és szombathelyi telephellyel kezdett működni. 1950-ben a három vállalat önálló tanácsi vállalattá alakult.

A kulturális és sportéletben is aktivitás mutatkozik ezekben az években. A szövetséghez kerül a Braille-könyvtár, mivel a Vakokat Gyámolító Egylet beolvadt a szövetségbe, így a Braille-könyvek átkerültek a szövetség tulajdonába. 1949-ben szervezték meg az első sakkbajnokságot fiatalok részvételével, ennek eredményeként 1950-ben megalakult az első sakkcsapat. A szövetség vezetősége hamar felismerte, hogy a fővárostól távol élő látássérült emberekhez is el kell jutni, mert csak úgy tud az érdekeikben eljárni, ha ismeri az igényeiket. Csak úgy tud értük harcolni, rajtuk segíteni, ha eljut hozzájuk. Így 1950-ben létrehozta az első helyi csoportokat Szegeden és Szombathelyen. Ezt követően egészen 1966-ig folyamatosan alakultak minden megyében a helyi csoportok, megyei szervezetek.

Képleírás:

A képen Bódi István áll és egy fehér blúzos hölggyel beszélget. A háttérben többen ülnek, mintha egy értekezleten lennének.

A Vakok Lapjától a mindenki számára hozzáférhető folyóiratig - A nyolcvanéves Vakok Világa rövid története

A Vakok Világa a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének hivatalos lapja már nyolcvan éve. Ez az első és tulajdonképpen egyetlen olyan hazai folyóirat, mely kifejezetten látássérült olvasóknak szól, és amely a történelem legzavarosabb korszakainak és a technológia fejlődése által állított kihívások dacára is kiállta az idő próbáját. Az elmúlt nyolcvan évben mindössze egyetlen olyan esztendő volt, amikor a VV - ahogyan a Vakok Világát a legtöbb vak és gyengénlátó olvasó nevezi - nem jelent meg: 1945-ben, a II. világháború legvéresebb és legszűkösebb évében, valamint szünetelt a megjelenés 1956 utolsó negyedévében a forradalmi események miatt.

Bár a nyolc évtizedet átívelő folyóirat évfolyamainak egy része sajnos nem áll rendelkezésünkre, kétségtelen, hogy az MVGYOSZ hivatalos lapja valódi kordokumentum, egy-egy kis darab történelem a XX. század második feléből és a XXI. század első évtizedeiből. Az egyes évfolyamokra és a szerkesztők munkásságára egyaránt rányomta bélyegét a világháború, a pártállami diktatúra, a szocialista ideológia, a Kádár-rendszer, a rendszerváltás zűrzavara és várakozásteli légköre, majd az ezredforduló változásokkal teli időszaka, az uniós csatlakozás hurráoptimizmusa és az MVGYOSZ szervezeti átalakulásának folyamatos izgalmai. A VV nem csupán a vak és gyengénlátó emberek érdekképviseletének és mindennapjainak magyarországi történetéről ad képet az elmúlt nyolcvan évből, hanem tükrözi az ezt befolyásoló társadalmi változásokat, a fogyatékos emberekkel kapcsolatos közgondolkodás sémáit és irányait, a társadalmi integráció korról korra módosuló elméletét és gyakorlati lépéseit. Tetten érhetők ezen változások a közölt beszámolókban foglalt eredményekben, a jogszabályok változásaiban, az új meg új segédeszközök megjelenésében, de olyan, ezeknél lényegesen szubjektívebb finomságokban is, mint a vak és gyengénlátó emberekkel kapcsolatos nyelv- és szóhasználat.

Vakoknak szóló magyarországi újság kiadására korábban is voltak próbálkozások: a Vakokat Gyámolító Országos Egylet és a Vakok József Nádor Intézete 1903 és 1944 között változó rendszerességgel adott ki folyóiratokat Vakok Közlönye és Vakok Lapja címmel. Ezekből sajnos kevés példány maradt fenn az utókor számára, így tartalmukról viszonylag keveset tudunk, kutatásuk a következő száz évre vár. Az MVGYOSZ-en kívül persze más olyan civil szervezetek is adnak ki saját lapot, amelyek a látássérült emberekkel foglalkoznak, illetve korábban egyházi intézmények is készítettek újságot kifejezetten vakok számára, de legnagyobb előfizetői létszáma és múltja kétségtelenül a Vakok Világának van.

A VV első száma 1938 márciusában jelent meg. A lapot tizenöt éven keresztül kizárólag Braille-írásos formában adta ki a Vakok Szövetsége. A nyomtatás kezdetleges technológiával, eleinte iskoláktól átvett használt rajzlapokra, majd levelező-kartonlapokra történt. Síkírásos változatban 1953 óta jelenik meg a folyóirat, ám képek közlésére csak 1982-től volt lehetőség, ekkortól készül olyan nyomdában a lap, melynek technológiája ezt lehetővé teszi. A VV számítógépes szerkesztése 1992-től indult el, ekkortól a számítógépet használó látássérültek már floppy lemezen is hozzájuthattak a kiadványhoz, eleinte az MVGYOSZ székházában, később postai úton is. A hangos változatra már az 1960-as évektől jelentkezett igény, ám az kezdetben szalaghiány, később talán kapacitásgondok miatt szintén csak az 1990-es években vált elérhetővé. Egy évtizede már elektronikus levélben is elő lehet fizetni a VV-re, és ki tudja, mit hoz a következő száz év...

Az induláskor a lap főszerkesztője dr. vitéz Kassay Béla, a Vakok Szövetsége akkori elnöke volt, aki ezt a feladatot 1944-ig látta el. A főszerkesztői munkát a háború után dr. Vas Tibor végezte, 1952-től dr. Körner György szerkesztői segédletével, aki több mint húsz évig szerkesztette a lapot. 1973-1988 között Barna Zoltán zenetanár volt a VV főszerkesztője, tőle a stafétát Bartha Zsuzsanna vette át, aki 2004-ig volt főszerkesztő. Őt a szerkesztők sorában Takács Péter (2004-2006), Garamvölgyi Annamária (2006-2010), Kovács Judit és Szőllősi Szilvia (2010-2015) követte. A jelenlegi szerkesztő Sztakó Krisztina. Négy év kivételével (Garamvölgyi Annamária főszerkesztői megbízatásának időszaka) egész története során vak ember szerkesztette a Vakok Világát, ami még inkább elősegítette, hogy a szövetség hivatalos folyóirata a látássérültekről és a látássérülteknek szóljon.

Míg a szövetség neve a kor elvárásainak megfelelően az elmúlt száz évben többször megváltozott, addig hivatalos lapja a mai napig az induláskorival azonos címmel jelenik meg. 1953-ban írtak ugyan ki pályázatot a folyóirat címének megváltoztatására, ám a bírálóbizottság tagjai a 13 értékelhetőnek ítélt olvasói javaslat egyikét sem találták jobbnak az eredetinél. A cím tehát maradt, azonban az elmúlt nyolcvan év alatt a Vakok Világa külleme és terjedelme is jócskán megváltozott (a mai lapszámok terjedelme kb. négyszerese az 1930-as években megjelentekének). Ezek után talán meglepő, hogy a témák - legalábbis részben - állandóak. Az eltelt nyolcvan év során többször nevet változtató szövetség (kezdetben Vakok Szövetsége, később Vakok és Csökkentlátók, majd Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége, 1990 óta pedig Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége) hivatalos lapjaként a VV rendszeresen beszámolt a szervezet életének, működésének és érdekvédelmi munkájának fontos eseményeiről, mérföldköveiről. A szerkesztők folyamatosan mutattak be interjúkban és portrékban ismert és elismert vak embereket (zenészeket, jogászokat, tanárokat, munkásokat, írókat, költőket, programozókat, szövetségi vezetőket, társadalmi aktivistákat, politikusokat, stb.) példaként illusztrálva, hogy látás nélkül is lehet boldog, tevékeny és sikeres életpályát befutni. Rendszeresen tájékoztatták az olvasókat a vak és gyengénlátó embereket érintő jogszabályokról, azok változásairól, így többek között a látássérültek jogi státuszáról, a vakok személyi járadékának bevezetéséről, az utazási kedvezményekről, a szociális ellátásokról, a foglalkoztatáshoz kapcsolódó speciális szabályokról, de az olvasók nyomon követhették az 1990-es években a Fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló törvény megszületését is. Beszámolt a lap a szövetség vezetőségének munkájáról, szakmai útjairól és a külföldön általuk tapasztaltakról. Ezeket az információkat jól kiegészítették a külföldi társszervezetek lapjaiból átvett cikkek, melyek az adott ország „vakügyének" állapotát, egy-egy jól működő szolgáltatását, az ott élő vak emberek foglalkoztatási és társadalmi helyzetét mutatták be. A kezdetekkor főleg német és esetenként eszperantó nyelvű lapokból fordított írásokat az 1950-es évektől a szocialista blokk országaiból átvett cikkek követték.

Mivel egészen a közelmúltig a vakok számára az információhoz jutás egyetlen útja - a pontírásos anyagok olvasásán túl - a felolvasás volt, a szerkesztők mindig fontosnak tartották, hogy a lapban megjelenjenek a látássérült embereket érintő, velük kapcsolatos, más folyóiratokban vagy napilapokban leközölt újságcikkek. Ezek az írások is gyakran foglalkoztak sikeres vagy „csak" hétköznapi életet élő vak emberekkel, a látássérülteknek szóló rendezvényekkel, a vakokat segítő eszközökkel, fejlesztésekkel, a látás visszaadására vagy egy-egy szembetegség gyógyítására, megelőzésére irányuló gyógymódokkal, kísérletekkel.

Szinte a kezdetektől rendszeresen jelentek meg a VV-ben látássérült szerzők versei és prózai alkotásai, időnként a lap szerves részeként, máskor melléklet formájában. Az 1960-as évektől a szövetség megyei szervezeteinek megalakulásával egyre nagyobb teret nyert ezek programjainak, tevékenységeinek ismertetése, ami időnként megosztotta az olvasótábort. Időről időre visszatért a nőknek szóló rovat, mely a látássérült hölgyek számára gyakran közölt szöveges formában horgolás- és kötésmintákat, recepteket, házi praktikákat. Rendszeresen jelentek meg rovat jelleggel tudományos, egészségügyi, közlekedési, bel- és külpolitikai, sport (ezen belül főleg sakk és csörgőlabda), valamint történelmi és zenei témájú cikkek, de volt rovata az úttörőknek és az 1990-es években a gyerekeknek is.

A számítástechnika robbanásszerű fejlődése az 1980-as évek végétől szükségessé tette, hogy a VV rendszeresen tegyen közzé informatikai tartalmú, a látássérült számítógép-felhasználók tájékozottságát javító és tudásukat elmélyítő írásokat az egyes perifériák működésétől kezdve a kifejezetten a látássérült felhasználókat támogató fejlesztések (képernyőolvasó és karakterfelismerő eszközök és szoftverek, Braille-kijelzők, egyéb speciális perifériák) bemutatásán át egészen a programozási leckékig.

A rendszerváltást követően egyre több pályázati felhívásnak és eredménynek adott helyet a lap, az 1990-es években olykor még cégek hirdetéseit is közreadták. Természetesen mindig megjelentek a VV-ben a szövetség rendezvényeinek meghívói, valamint az elnökségi ülésekről és a közgyűlésekről szóló tudósítások. A 90-es évekig jellemzően a célvállalatok igazgatói is beszámoltak munkájukról az olvasóknak. Egészen a közelmúltig talán sose jelent meg lapszám a tagság által feladott apróhirdetés nélkül. A hirdetések között az adok-veszek típusú felhívások mellett a levelező-, élet- vagy házastárskereső hirdetések voltak elsöprő többségben. Ez a műfaj - az internet térhódításával - mára teljesen eltűnt az újságból.

A VV nyolcvanéves fennállása során természetesen nem volt mentes a vitáktól, botrányoktól sem. Már az első évfolyamokban is jellemző volt, hogy az egyes cikkekkel egyetértő, vagy éppen azok tartalmát bíráló olvasói hozzászólásokat, kritikákat jelentettek meg, ami az 1990-es években újra „divatba jött". A „politikai" adok-kapok leginkább a 2000-es években, az MVGYOSZ szervezeti átalakulásának idején harapódzott el a folyóirat hasábjain, az ilyen formán megnyilvánuló ellenségeskedés - legalábbis a VV-ben - mára gyakorlatilag teljesen megszűnt.

A szerkesztőség nem csupán levelezés és a folyóirat útján tartott kapcsolatot az olvasókkal, hanem szerkesztőségi találkozókat is szerveztek, főleg a 70-es és 90-es évek között. A találkozók iránt érdekes módon általában a vidéki városokban volt nagyobb az érdeklődés, miközben Budapesten vélhetően több előfizetője és egyben kritikusa is volt a lapnak.

A szerkesztőségi munkára egyébként jellemző volt, hogy sokáig minden szerző és szerkesztő társadalmi munkában végezte tevékenységét. Az 1960-as évektől vált lehetségessé a szerzőknek cikkírói honorárium kifizetése, ami a 2000-es évekre a szűkös anyagi lehetőségek okán ismét megszűnt. A minél szélesebb körű tájékoztatás érdekében a vezetőség és a szerkesztők folyamatosan buzdították a tagságot arra, hogy akár a szövetségi eseményekről, akár más, a látássérülteket érintő témákról cikkeket írjanak. A 90-es évekre nem egy megyei szervezetnek már saját „tudósítói" voltak, akik rendszeresen beszámoltak a megyében zajlott programokról, a szerkesztők mellett pedig megjelentek állandó szerzők a legkülönbözőbb témakörökben (zene, informatika, történelem, irodalom, stb.).

A Vakok Világa azzal, hogy többféle formátumban jelenik meg, igyekszik minél szélesebb olvasói közönséghez szólni. A pontírásos és hangos formátumú változatokat az idősebb és a hagyományos technológiák használatához ragaszkodó látássérült olvasók kedvelik. Az elektronikus formátumot elsősorban a számítógépet használó, az előbbinél jellemzően fiatalabb közönség igényli. A síkírásos, a gyengénlátó olvasók kedvéért a megszokottnál nagyobb betűmérettel nyomtatott változat nem csupán a látássérült olvasókat látja el hasznos információkkal, hanem hozzátartozóikat és a velük foglalkozó intézmények munkatársait is. Bár a relatíve kis előfizetői létszám igencsak költségessé teszi ennyiféle formátum előállítását, az MVGYOSZ közhasznú szervezetként fontos céljának tartja, hogy hivatalos lapjához és az abban foglalt fontos információkhoz mindenki igénye és képességei szerint, egyenlő eséllyel hozzáférjen. A folyóirat kiadását évtizedek óta a központi költségvetési támogatás és pályázati források teszik lehetővé, ezek hiányában aligha ünnepelhetnénk meg a Vakok Világa immár nyolcvanadik születésnapját.

Képleírás:

Az első képen egy Vakok Világa újság borítója látszik „1970. augusztus XXXI. évfolyam". Kék és fehér csíkos, különböző vastagságú csíkokkal. Akkor minden Vv-nek ilyen volt a borítója, egyformák voltak.

A következő 3 kis képen tornáznak. Az elsőn egy lány tornázik, éppen oldalra hajol, egyik kezét fejefölé, magastartásba emeli. A másodikon egy másik lány a bordásfal előtt áll és olyan, mint aki éppen fordul. A harmadik képen megint egy másik lány

hullahoppozik a bordásfal előtt.

A harmadik képen egy billentyűzet látható, aminek kontrasztosak (citromsárgák) a billentyűi, fekete betűkkel. A billentyűzet gyengénlátóknak hasznos.

A negyedik és ötödik képen egy-egy torta látható. Az első színe barnás (pl. mogyorós), a díszítés is ezt igazolja. A torta köralakú, rajta két sárga virággal (marcipán) és fényes szalagokkal (csoki). Alsó és felső széle gyöngy szerű ehető golyókkal kirakva. A tetején pedig a 80-as szám. A második fehér, tetején 4 rózsaszín marcipánrózsával. Ez a torta is kerek. A rózsák felett van a 80-as szám.

A hatodik képen 12 Vakok Világa látható két sorban. Ezek már felül (fejléc) színesek: rózsaszín, barna, fehér, világosbarna, eperszínű és kék. Az alsó sorban a kék-fehér csíkos VV-k láthatók, a kék különféle árnyalataiban.

Szövetségünk zenei életének 100 éve

Kezdődött minden a Homérosz mozival... 1921-ben említik először ezt a Hermina út 7. szám alatt működő „Vakok Mozgója" néven is ismert mozit, amelyet látássérültek üzemeltettek 1950-ig, és 10 éven át némafilmeket játszott.

Mivel a vakok oktatása zenecentrikus volt, hangszerjátékosok, hangolók, kántorok kerültek ki az iskola falai közül, egyértelmű volt, hogy a felnövekvő muzsikusokból álló kis zenekar a némafilmekhez játszotta az aláfestő muzsikát.

Ezt a zenekart szervezte újjá 1949-ben Berindán László sorstárs zenetanár. Ő volt az elsőhegedűs is, és mint a látássérültek legnagyobb zenei tanítója, az utánpótlásról is gondoskodott. Halála után Zsolnay Ágoston középiskolai énektanár és zeneszerző vette át a karmesterséget 1974-ben. A fénykorában mintegy 20 főt számláló zenekar hazánkban és külföldön is népszerű koncerteket adott az országos szövetség szervezésében és támogatásával. Karnagyaik hangszerelése és betanítása révén repertoárjukon minden műfaj megtalálható volt.

Homérosz ógörög költő, vak rapszodosz nevét őrzi a VGYOE nagyhírű, aranyérmes vegyeskara is, melynek megszervezésére 1928-ban Huszka Jenő zeneszerző kérte fel Schnitzl Gusztávot a Kodály Zoltán által életre hívott kóruskultúra jegyében. Az énekkar fennállásának 65 éve alatt a hazai kórusok élvonalához tartozott, több Kodály-mű ősbemutatója is a nevéhez fűződik. A kórus rendszeresen önálló estet adott a Zeneakadémia nagytermében, műsorszámait rádiófelvételek és hanglemezek őrzik. Karnagyaik: a zenekar éléről már ismert Berindán László, Somorjai Ferenc, Peskó György (orgonaművész), Késmárki György és Varró Attila. Mind a zenekar, mind a kórus működési feltételeit a szövetség biztosította.

A komolyzenei vonalról átevezve a könnyűzene birodalmába, ott találjuk a Melódia Együttes operett- és magyarnóta estjeinek műsorlapjait és a Kedd Band tánczenei felvételeit, a napjainkban is működő, középkori és reneszánsz zenét játszó Landini Együttest, melyet 1976-ban Késmárki György hívott életre, valamint a 2010-ben a Vakok Szakiskolájának növendékeiből alakult Szarkaláb Bandát, mely népzenét játszik.

Zárásként hadd kanyarodjak vissza a komolyzenéhez komponistáink és szólistáink kedvéért. A sort Debussy kortársa, Horváth Attila, az első vak zeneszerző-zongoraművész nyitja, őt követi Bocskai Imre és Dobos Kálmán.

Hangszeres szólistáink, akikre méltán lehetünk büszkék, a három zongoraművész: a legfiatalabb, Érdi Tamás, Prima Primissima-díjas, a legidősebb, a Zeneakadémia első vak zongoratanára Ungár Imre, Kossuth- és Liszt-díjas, valamint Németh Tamás, az Ungária Zongoranégyes művészeti vezetője és a Látássérült fiatalok zenei versenyének alapítója.

„Zene nélkül lehet élni, de nem érdemes" mondta Kodály Zoltán; „Zene nélkül mit érek én?" kérdezi dalában Máté Péter. A magyar látássérült muzsikusok, énekesek és zeneművelők egy évszázadra visszanyúló zenei történelme igazolja e két idézetet.

Képleírás:

A képen oldalnézetből Németh Tamás látszik, amint zongorázik. A kép fekete-fehér.

A második képen Ungár Imre látható szemből, fiatalon. Hullámos, hátrafésült haj, fehér ingben, fehér csokornyakkendővel. A szmokingja hajtókáján kitüntetés látható. Fess fiatalember...

A harmadik képen szintén Ungár Imre látható, de már  idősebb korában. A kép oldalnézetben készült, a művész úr zongorázik rajta.

A negyedik képen a Hermina terem színpadán egy furulyázó lány áll sötét szoknyában, fehér blúzban. A zongoránál pedig egy hölgy ül, hosszú szoknyában és a furulyás lányt kíséri zongorán.

Gyönyörűséget szórtok hallgatónak és költőnek egyaránt...

Kodály Zoltán erősen kötődött a Vakok szövetsége zenei életéhez. A szervezet égisze alatt közel 70 éven át Homérosz kórus működött, ami nem csak hazai, de nemzetközi sikereket is elért. A kórust 1928-ban hozta létre közel 50 látássérült személy Schnitzl Gusztáv zenetanár, gyógypedagógus karnagy vezetésével. A céljuk az volt, hogy érzelmi engedmények nélkül, kemény munkával hívják fel a társadalom figyelmét arra, hogy a vak emberek is elismerésre méltó teljesítményeket tudnak nyújtani. A megalakulás után 1 évvel a kórus bemutatkozott a rádióban is. Csupán 4 évnek kellett eltelnie a kezdetektől ahhoz, hogy a kórus máris énekelje a Zeneakadémián Kodály Zoltán: Mátrai képek című művét. A mű ősbemutatója 1 évvel azelőtt, 1931-ben volt csak, az akkori Fővárosi Énekkar közreműködésével. A művet másodszor a Homérosz kórus adta elő. Ettől kezdve országos pódium várta őket. Három év múlva 200 kórus közül ez az együttes nyerte el az aranyérmet, újabb három év telt el, és 1936-ban már a Királydíj is az övéké volt. A Mátrai képek diadalútjához nem kis mértékben járult hozzá a kórus, hiszen 1934-ben Debrecenben, Nyíregyházán és Miskolcon énekelték a művet, mindenhol kétszer, mivel ifjúsági hangversenyt is tartottak minden városban. Nemcsak a Homérosz kórus járult hozzá a kompozíció diadalához, de a Mátrai képek is - legalább részben - hozzájárult az együttes első igazi osztatlan sikeréhez. Eleinte maga Kodály is féltette a kórustól a szerzeményét, kérdéses volt számára az, hogy mit fog csinálni egy vak emberekből álló kórus a művéből. A véleménye bizony hamar megváltozott, mert elmondása szerint egyetlen zeneakadémiai és rádiós szereplését sem hagyta ki a kórusnak, mindegyiket meghallgatta. Ráadásul 1938-ban a Mátrai képek lemezre történő rögzítésében is a Homérosz kórus működött közre. Kodály ezt nyilatkozta a kórusról: „Sok évi várakozás után egyik első legnagyobb és legnehezebb művemet az elképzelhető legtökéletesebb formában hallgathattam. Azt mondják, hogy a Homérosz a vakok kara, pedig Ti tanítjátok meg az embereket látni a lélek mélységeibe. Ti elvezetitek a fantáziát, soha nem látott országokba és gyönyörűséget szórtok hallgatónak és költőnek egyaránt."

Csakhamar megjelent a kórus repertoárjában Kodály másik nagyszabású remeke, a Jézus és a kufárok. 1935 áprilisában a Zeneakadémián és a rádióban szólalt meg a mű. Még ezen év májusában Esztergom, októberében pedig Kaposvár, Nagykanizsa, Szombathely és Kőszeg hangversenytermeiben is életre kelt a mű. Berindán László vezetésével 1946-ban újjászerveződött a kórus, és több addig nem énekelt Kodály művet vett fel a repertoárjába. Esti dal, majd a Virág Benedek versére készült Békesség óhajtása, a Balassi Bálint ihlette Szép könyörgés, végül e korszaknak mintegy betetőzéseként a Kállai kettős került műsorra. Somorjai Ferenc karnagy megőrizte, csiszolta és tovább fejlesztette a kórus Kodály-műsorát. 12 esztendős működése alatt aranykoszorút nyertek és hanglemez készült néhány produkciójukról. Ezek a művek szólaltak meg évről évre a már hagyománnyá vált zeneakadémiai koncerteken. Peskó György karnagy 1967-től vezette a kórust, legfontosabb tevékenysége a tagok utánpótlásának felkutatása volt. Az új tagok részére a Kodály művek betanítása sok időt vett el a fellépésektől. 6 év alatt közel 100 művet tanult be a kórus. Kodály Zoltántól a kórus legszívesebben az Öregek és az esti dal című művet énekelte. A 40 éves jubileum alkalmából 1968-ban elnyerték a Kiváló Együttes címet. Fesztivál-Kórus minősítéssel pedig 1980-ban jutalmazták az együttest. 1973-ban Kodály Zoltán születésének 90. évfordulója alkalmából a Zeneakadémián, telt ház előtt, kizárólag általa szerzett műveket adott elő a kórus, tisztelegve a közel 50 éves közös munka előtt, ezzel is kifejezve a szerző géniusza iránti hódolatát. A hazai sikerek meghozták az eredményt, hiszen megérkezett a kórushoz az első nemzetközi felkérés. Az első külföldi szereplésük 1973-ban volt, az akkori Jugoszlávia területén. Ezt követően rendszeressé vált a kórus nemzetközi szereplése. A kórus sikeréhez Késmárki Kris György, Varró Attila karnagyok is hozzájárultak. 1996-ban zárult le ez a kiemelkedő pályafutás. Most már csak felvételekről hallgathatjuk a csodálatos torkú énekeseket, sajnos nem csendülnek fel többé előadásukban Kodály művei a Zeneakadémián, a szövetség székházában, a rádióban.

Képleírás:

A képen egy színes plakát látható a következő felirattal:

„Ó, nézd, mily szép az élet

A Vakok és Gyengénlátók Szövetségének Homérosz Kórusa

Peskó György

A Vakok Általános Iskolájának és Nevelőotthonának diák kórusa

Késmárky György

Barna Mária Békefi Antal Attila

Csorba Rózsa Békefi Cecília

Németh Tamás"

A szöveg alatt a szövetség télikertjének egy részlete látható. Az egyik ablak zöld növénnyel körbefuttatva látszik, ami előtt a kórustagok foglalnak helyet. A nők két sorban, a hátsó sor áll, az előttük levők ülnek. A férfiak mögöttük és oldalt állnak. Összesen 15 nő és 11 férfi látszik a képen. A kórustagok ruhája egyforma. Az ülő nők előtt zöld növények vannak.

Az MVGYOSZ sporttörténelméről

Sakk, atlétika, túra, csörgőlabda és teke. A felsorolt sportokat és mozgásformákat az 1950-es évektől űzik a vak emberek. A szabadidő hasznos eltöltésének lehetőségét sokáig csak a Csökkentlátók Wesselényi Miklós Sportköre biztosította számukra, amely 1963-ban alakult, és ma is működik. A Vakok Szövetsége sportköre működése jelentette az első lépéseket a látássérültek hazai sporttörténetében.

A II. világháború előtt a mozgás, a sportolás nem játszott szerepet a vakok életében. A látássérültek sportmozgalmának kezdete az 1940-es évek végére datálható, a sakkszakosztály megalakulásához köthető. A II. világháború előtti időszakban a vak emberek sem egyéni, sem csoportos versenyszerű sporttevékenységet nem folytattak. A második világháború után a vakok centrumaiban, elsősorban az iskolában, a Vakok Budapesti Állami Nevelő- és Tanintézetében pezsgésnek indult a sakkélet. Az 1948-49-es tanévben Zichó József vak zenetanár megalakította a diák sakk-kört. Évenként megrendezték az iskolabajnokságot és sikeresen részt vettek a főváros általános iskolás diákjainak csapatbajnokságán is. Az iskolai sikerek adták a „lökést" ahhoz az elhatározáshoz, hogy 1950 augusztusában a Vakok Szövetsége támogatásával létrejött a sakkszakosztály.

Az ifjúságra támaszkodó sporttevékenység az iskolából indult ki, így történt ez az atlétika területén is. Az 1950-es években a testnevelők felfedezték, hogy a másodpercben és centiméterben mért eredmények serkentőleg hatnak a látássérült fiatalokra is. 1950 és 1956 között a vakok térségi iskolái saját országukban atlétikai versenyt bonyolítottak le, levélben megküldték egymásnak az eredményeket, majd az eredmények alapján szintén levélben hirdették ki a verseny végeredményét. 1956-ban Prága, 1958-ban Leningrád adott otthont az első „valódi" at­létikai versenyeknek. A számok között 60 m-es futás, távolugrás, gránátdobás, súlylökés és - csak lányoknak - füleslabdadobás szerepelt. E versenyrend­szerben felnövő vak atléták 1957-ben megalakították az atlétika-szakosztályt a vakok iskolájának testnevelő tanára, dr. llovay Sándor vezetésével.

A Vakok és Csökkentlátók Wesselényi Miklós Sportköre 1963. szeptember 25-én alakult meg az 1950-es években már működő sakk- és atlétika-szakosztályok egyesülésével. A Vakok Szövetségében és a sporttevékenységek hivatalos állami irányításában bekövetkezett változások, valamint az atlétika bázisának növekedése tette szükségessé a vakok sporttevékenységének magasabb színvonalra történő emelését. A sportkör az „árvízi hajós" báró Wesselényi Miklós nevét vette fel, aki korának bravúros sportembere volt, majd börtönévei alatt megvakult.

Első elnöknek Horváth Józsefet választották meg, majd 1968-tól Dénes József a sportkör vezetője. Meg kell emlékezni Zichó Józsefről is, a vakok iskolája zenetanáráról, akinek elévülhetetlen érdemei vannak a fiatal és a felnőtt vak emberek körében a versenyszerű sportolás beindításában és irányításában. Az 1950-es években ő kezdeményezte a Vakok Szövetségében a sakkszakosztály megalakulását, amelynek haláláig (1971) aktív tagja volt.

A fent említett vezetőség, a sportkör elnöksége és az aktív sportolók elsődleges feladatuknak a verseny- és szabadidős sport lehetőségeinek biztosítását tartották a Budapesten élő látássérültek számára. A Vakok Szövetsége rendszeresen pénzbeli támogatásával segítette működésüket. Az eredményekről a Vakok Világa című folyóiratban tájékoztatták az olvasókat az újság sportrovatában, illetve az elnökségi ülések beszámolóiban, mellékleteiben.

1987-ben a sportkörnek közel 200 tagja volt, gondot jelentett az utánpótlás - derül ki a tárgyév elnökségi beszámolójából.

„... Sportköri tagságunk régi óhaja: a fiatalításhoz, a létszám növeléséhez, a sportágak bővítéséhez, a versenyekre a szakmai felkészítéshez, jobb edzési körülmények megteremtéséhez, versenyeztetéshez nagy szükség lenne egy sportobjektumra, amely tartalmazna uszodát, tornatermet, kondicionáló termet, klubhelyiséget, ügyviteli munkához megfelelő helyiséget és szabadtéri sportpályát. Enélkül hosszabb távon fejlődésre nem számíthatunk, legfeljebb a szinten tartás érhető el, de inkább visszaesésre számítunk" - írta Dénes József beszámolójában 1991-ben. Sajnálatos tény, hogy a sportkör tagsága elöregszik, létszáma pedig évről évre csökkenő tendenciát mutat. Először a turista szakosztály lépett ki a Wesselényi sportkörből, az atlétika-szakosztály pedig 2001 óta szünetel. A sportkör jelenleg a teke-, a sakk- és a csörgőlabda-szakosztályokat tömöríti, az elnöki teendőket Orsós Zsolt látja el.

A sakkszakosztály 1950-ben Zichó József kezdeményezésére jött létre a Vakok Szövetsége támogatásával. A 14 alapító tag között található néhány egykori tanítványa is, de többségében rutinos idősebb sakkozók alkották a szakosztályt. Az akkori Magyar Sakkszövetség funkcionáriusai némi kétkedéssel és csodálkozással fogadták a vak sakkozók óhaját, miszerint szeretnének bekapcsolódni a budapesti csapatbajnokságba. Miskey József, a sakkszövetség társelnöke az első pillanattól az ügy mellé állt, és haláláig támogatta a látássérült sakkozókat. Már az első évadban (1950-51) tizenkét csapat versenyében az előkelő harmadik helyet szerezték meg a vak sportolók Budapest IV. osztályának bajnokságában, ami feltűnő siker volt. A megalakulást követő éveket a nagy létszámbeli és szakmai fejlődés jellemezte. A sikeres rajt, majd az ezt követő szép eredmények vonzóvá tették e játékot, egyre többen tanulták meg a sakkjáték csínját-bínját, és kérték felvételüket a szakosztályba. A sakkszakosztály taglétszáma az 1950-es és az 1960-as években 50-60 főre emelkedett. Ekkoriban alkották meg a szakosztály „működési szabályzatát" is.

A szakosztály a sakkszövetség ajánlására 1952-ben dr. Vécsey Zoltánt kérte fel az edzői feladatok ellátására, aki csak rövid ideig foglalkozott a játékosokkal. Őt 1958-tól Osváth István, majd 1981-től kisebb-nagyobb megszakításokkal Molnár István követte. A szakosztály 1953 óta rendszeresen megjelenő „Sakkiskolát" adott ki. A pontírású kiadvány játszmákat, sakkcikkeket, aktuális híreket és feladványokat közölt. E lapot kezdetben Molnár István szerkesztette, később Dénes József vette át ezt a munkakört.

A válogatott rendszeres résztvevője volt nemzetközi és hazai versenyeknek. A magyar látássérült sakkozók tehetségét számos kiemelkedő eredmény bizonyítja, úgy mint: sakkolimpia (1964) NDK 2. hely; egyéni világbajnokság (1966) Erős Pál 4. helyezés; isztambuli nemzetközi sakkcsapat-verseny (2001) 1. helyezés. Az évtizedek alatt a budapesti és kerületi csapatbajnokságok során számos első, második, és harmadik helyezés; Irisz-Kupa eredmények, több 1., 2. és 4. hely.

Az atlétika-szakosztály az iskolában folyó testnevelésnek köszönhette lét­rejöttét. Röviddel az alakulás után lelkes pályaépítés kezdődött a férfiotthon elhanyagolt kertrészén. Sokáig ez a terület jelentette az egyetlen gyakorlóhelyet. Később a versenyszámok bővülésével (diszkoszvetés, gerelyhajítás, hármas- és magasugrás, középtávfutás) a Vörös Meteor sporttelepe vált fontos színtérré, majd a Zuglói Ifjúsági Sporttelepen, valamint ősztől tavaszig a Vakok Általános Iskolája és Nevelőotthonának tornatermében tartották edzéseiket. Elmondhatjuk, hogy ebben az időben nagyon kemény munka folyt a szakosztályban, amelyben a sportot szerető fiatalok ugyanúgy támogatóra találtak, mint dr. llovay Sándorban és Dosek Lajosné testnevelő tanárban. Az atlétika-szakosztály fénykorában (az 50-es, 60-as, 70-es években) 30-40 sportolót foglalkoztatott. 1965-ig csak házi atlétikai versenyeket szerveztek, majd egyre több nemzetközi verseny szerepelt a magyar versenyzők programjában.

1957-től, az atlétika-szakosztály megalakulásától dr. llovay Sándor 1968-ban bekövetkezett haláláig fáradhatatlanul edzette a fiúkat. A 70-es években Kaffka Zoltán és Enyedi Ferenc foglalkozott a versenyzőkkel, majd két évig Aszalós Károly irányította kiváló pedagógiai érzékkel és szaktudással az edzéseket. Ezt követően az 1996-ban bekövetkezett váratlan haláláig Tóth István dolgozott velük.

A női szakág megszületésénél Dosek Lajosné bábáskodott. 1948-tól, testnevelő-tanári diplomájának megszerzésétől nyugdíjazásáig a Vakok Általános Iskolájában tanított.

1996 után a már fogyatkozó létszámú csapatot - fiúkat és lányokat egyaránt - 1999-ig Dosek Lajosné edzette. A 2000-es évektől a szakosztály szünetel.

Kiemelkedik Oláh József, futó, távol-, hármas- és magasugró, aki ez utóbbi számában egyszeres olimpiai bajnok, de hosszú pályafutása alatt begyűjtött kettő ezüst- és öt bronzmedált is. Pazinczár Attila még inkább öregbítette a magyar atléták hírnevét. A gerelyhajító, diszkoszvető és súlylökő élete során háromszor vehetett részt a paralimpiai játékokon, és Barcelonában egyszer állhatott a dobogó második fokára. EB-, VB-versenyeken sok-sok sikert aratva gyűjtött három aranyat, három ezüstöt és öt bronzot, amivel örökre beírta magát a vak emberek sportjának történelmébe.

A turista szakosztály 1966-1991 között működött, és közel 150 fős tagságával a Wesselényi sportkör legnépesebb szakosztálya volt. Jelenleg a Vakok és Gyengénlátók Hermina Egyesülete felügyelete alatt tevékenykedik. Régen is, ma is rendszeresen szerveznek kirándulásokat a főváros környékére, de ellátogatnak az ország különböző tájaira is. Kedveltek a hétvégi kétnapos túrák, a hosszabb-rövidebb külföldi utazások. Ezek a túrák alkalmat adnak arra, hogy a résztvevők megismerkedjenek az adott hely történelmi és egyéb nevezetességeivel, kellemesen töltsék szabadidejüket. A különféle turistacsapatok éves programjait a megtett túrák és kilométerek, valamint a résztvevők számát is tekintetbe véve évenként értékelik, és ebben a versenyben teljesítményük alapján a látássérült turisták csapata minden évben az élmezőnyben végzett, ami feltétlen elismerést érdemel.

Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy számtalan kulturális program szervezése fűződik a nevükhöz. A turisták ápolják hagyományaikat, ezért minden vasárnap a Normafánál kirándulnak, amely a szakosztály szimbólumává vált. 2016-ban ünnepelték megalakulásuknak 50. évfordulóját.

1976-ban jelent meg a csörgőlabda-játék a vakok hazai sportjában. Mint minden új kezdeményezés, a csörgőlabda-szakosztály megalakítása (1980) és főleg kiteljesedése, népszerűsítése és szakmai oktatásának megalapozása is egy lelkes emberhez, ez esetben Tálosi Ferenc nevéhez fűződik. Napjainkra a játék igen jelentős változáso­kon ment keresztül, hiszen megjelenésének éveiben az úgynevezett rollball játékot játszották: csapatonként még öt já­tékos -három védő és két gurító - volt a pályán. Mára a vakok legnépszerűbb és legismertebb sportjává nőtte ki magát. Paralimpiai versenyszám, de rendszeresen sor kerül Európa- és világbajnokságok, valamint világkupák rendezésére is.

A Wesselényi sportkör csapatai a hazai csörgőlabda-bajnokság résztvevői, játékosai évekig a válogatott magját alkották. Tálosi Ferenc után Balla Endre, majd Janicz Attila edzette a sportolókat.

Jelentősebb eredmények:

Európa bajnokságok: 1981 Fulda EB arany; 1995 Venezia arany; 2001 Budapest arany.

Paralimpiák: 1988 Szöul 4. hely; Barcelona 10. hely; Atlanta 8. hely; Sydney 8. hely; Athén 6. hely.

Bajnokcsapatok Európa-kupája: 1994. Venezia arany; 1996 Marburg 4. hely.

A tekeszakosztály maroknyi atlétával indult el (12-14 alapító tag) a 2000-es évek elején. A teke szakág feladatrendszere hármas: szervezi, szabályozza, bonyolítja a versenyeket és segíti a sport népszerűsítését. A szakosztályt Molnár Ferenc vezette haláláig, jelenleg pedig Czut Gábor irányítja. A Wesselényi csapatai rendszeresen szerepelnek hazai bajnokságokon és nemzetközi versenyeken.

Mostanra a sportkör mellett számos egyesület és alapítvány teremt sportolási és szabadidős lehetőségeket a látássérült érdeklődők számára, de legyünk büszkék arra, hogy a MVGYOSZ egykori vezetősége felismerte, hogy szükség van a budapesti sportolók szervezetbe, egységbe történő tömörítésére.

Képleírás:

3 kis kép: mindegyiken ugyanaz a két fiú látható. Karatéznak vagy dtzsúdóznak. Egyikük fehérben van.

Következik újabb 3 kis kép: az elsőn egy fiú csörgőlabdázik, a másodikon már a térdén van a labda, a harmadikon pedig futásnak indul a képen látható alak. Mindhárom kép fekete-fehér.

Megint újabb 3 kis kép következik: az elsőn tandemeznek, távoli kép, látszik a bicikli is. A második előterében egy fiú fekve súlyt emel, mögötte egy másik fiú szobabiciklizik. A harmadik képen újra a tandem biciklis pár látszik, de már közelről, így a bicikli nincs a képen.

A következő képen egy falon lévő, köralakú molinón a felirat: „Vakok VIII. sakkolimpiája Zalaegerszeg 1988. június 18-29". A molinó előtt, zöld asztal mögött 5 ember ül, egy pedig áll, kezében mikrofonnal. A nézők közül három emberfej látszik elmosódottan.

Az ötödik képen a „V. Írisz Kupa 1994" ezüstérmes csapat tagjai. 3 fő nyakukban nemzetiszín szalagon az érem.

A hatodik képen 4 fő tekéző látszik. A verseny nyertesei, mert a játékosok nyakában érem van és egyikük kezében a kupa is.

A hetedik képen egy sportnadrágos férfi látszik terpeszállásban. Éppen elgurította a tekegolyót. Háta mögött egy másik ember látszik, aki távcsővel figyel valamit.

A nyolcadik képen 3 férfi látszik egy dobogón, annak mindhárom fokán. A versenyzők nyakában érem lóg, az első helyezett kezében pedig kupa van.

A szövetség érdekképviseleti munkájának áttekintése (III.)

1953-1982

E röpke 30 év alatt egyetlen elnöke volt a szövetségnek: dr. Vas Tibor látássérült ügyvéd. Elnökségének ideje alatt három személy töltötte be a főtitkári tisztséget: 1953-1963 között Lukács Géza, 1963-1973 között dr. Körner György, 1973-1988 között pedig dr. Bódi István.

A 30 év alatt komoly sikereket ért el a látássérültek érdekképviselete terén az akkori vezetőség. Elérték, hogy 1958-tól állami költségvetést kapjon a szövetség, ezzel stabilizálódott a szervezet működése, amely a mai napig részben állami költségvetésből működik. Az elnökség döntése értelmében 1960-tól gyengénlátókat is felvesznek a szövetség tagjai sorába, így a szervezet elnevezése is megváltozott Vakok és Csökkentlátók Országos Szövetségére. Szintén a vezetőség nevéhez fűződik az 1959-es szakipari tanfolyam beindítása, amelyet 1960-ban a masszőrképzés és a gyógymasszőrképzés, majd 1961-ben a könyvkötészet és 1966-ban a kárpitosképzés követett. A vak személyek kedvezményes vasúti utazását 1961-ben tették lehetővé, és szintén akkor vezették be a vaksegélyt, amelyet 1971-ben felváltott a vakok személyi járadéka. A járadék bevezetése a szövetség taglétszámának jelentős növekedésével járt. A Nyugdíjfolyósító Igazgatóság közlése szerint 1976 decemberében Magyarországon a vakok személyi járadékát 34.303 fő részére folyósították, közülük 17.510 szövetségi tag volt. Az is hatalmas eredmény volt, hogy 1969-ben rendelet mondta ki, hogy bizonyos vonalas távbeszélő alközpontokban vak vagy gyengénlátó személyt kell alkalmazni. Nemzetközi viszonylatban is komoly sikereket értek el, hiszen 1962-től a Vakok Szövetsége tagja a Vakok Jóléti Világtanácsának, ahol 1972 és 1975 között alelnöki tisztséget látott el dr. Vas Tibor. A szövetségen belül több bizottságot indítottak be, és működtettek: oktatási bizottság, munkaügyi bizottság, lakásügyi bizottság, üdültetési bizottság, segédeszköz bizottság, könyvkijelölő bizottság. A tudományos élet területén is komoly munkát fejtett ki a szövetség. Minden évben konferenciát, kerekasztal-megbeszéléseket szerveztek szakemberek, társintézmények közreműködésével többek között olyan témákban, mint a vakság megelőzése, a vakság és gyengénlátás fogalmának egységes megfogalmazása, a felnőttkorban látásukat vesztett személyek elemi rehabilitációja. A szabadidő, a sport és a kulturális élet területén is kiemelkedő sikereket értek el. Ennek a 30 évnek az eredménye volt a stúdió megnyitása, a hangoskönyvtár, a balatonboglári üdülő, a Vakok kertje, és 1973-ban a mostani székház mögötti új épületrész, a kultúrház. Ezen időszakban alakult meg a Wesselényi Miklós Sportkör, a turistaszakosztály, az atlétika-szakosztály. Az idén 40 éves Vakvezetőkutya-kiképző Központ is dr. Vas Tibor vezetése alatt indult útjára vitéz Ritnovszky János látássérült hadirokkant kezdeményezésére. 2019-ben lesz annak is 60 éve, hogy a szövetség minden évben Braille Emlékérmet adományoz olyan személyek részére, akik kiemelkedően sokat tesznek a látássérült emberekért, társadalmi elismertségükért. Még felsorolni is komoly munka volt ezt a sokféle tevékenységet, amit dr. Vas Tibor és munkatársai értek el, és bizony korántsem sikerült mindet. Belegondolni is nehéz, hogy e mögött mennyi munka volt. Okkal csatlakozhatnak a jelenkori látássérült emberek is Bocskai Imre zenetanár véleményéhez, aki a következőket mondta dr. Vas Tiborról: „térdre kényszerítette az életet".

Képleírás:

Az első két képen a Braille-emlékérem elő és hátoldala látszik. A hátoldalából csak egy félkörben a szöveg: „A vakokért végzett munkáért" látszik.

A harmadik képen a szövetség üdülője látható. A kapu nyitva, látszik a tábla „Vakok és gyengénlátók üdülője". Maga az épület egy részlete is látszik, előterében tujákkal.

A negyedik képen ismét az üdülő látható. Az a-épület egy részlete és a b-épület (teraszok, ablakok) láthatóak.

Az orsós szalagtól az online hallgathatóságig

A Vakok Világa régi lapszámait fellapozva annyi, de annyi érdekes információra, hírre, felhívásra bukkantam, hogy csak ámultam és bámultam. Magával ragadott a cikkek hangulata, a nyelvezet, a történetek, az akkori örömök, problémák, célok, vágyak, a kulturális élet, a kirándulások. Mennyire sokat tettek eleink azért, hogy megünnepelhessük a szövetség létrejöttének 100. évfordulóját. Azért, hogy nem süllyedt el a szövetség a történelem útvesztőjében, hanem most is itt van, és most is küzd, harcol azért, hogy a következő 100 év is eredményesen teljen a vak és gyengénlátó emberek számára.

Honnan indult a hangoskönyv?

A szövetség 1961 márciusában nyitotta meg a hangoskönyvtárat, még a Május 1. út 21. szám alatt, a mai Vakok Intézete területén. A szövetségbe csak 1973-ban költözött át, amikor elkészült az új épületrész, és azóta is itt működik. A nyitást megelőzően már a Vakok Világa sok cikket közölt arról, hogy a környező országokban hogyan tudnak a vak emberek információhoz jutni, hogyan működnek külföldön a hangoskönyvtárak. Már 1958-ban a szövetség egy delegációt küldött az NDK-ba, és a jelentésből kiderül, hogy Lipcsében már akkor működött egy igen komoly stúdió, amely magnetofonkönyveket készített a vakok számára. Még most is kiérzem a Vakok Világa soraiból a vezetők azon vágyát, hogy ezt minél előbb elérhetővé tegyék a hazai vak és gyengénlátó emberek számára is. Bocskai Imre zenetanár az alábbiakat írja az 1961. áprilisi Vakok Világában: „A magnetofonok megjelenése után dr. Körner György sorstársat egyre csak az foglalkoztatta, hogy a vakok részére nálunk is létesíteni kell egy hangoskönyvtárat. Érdeklődéssel figyelte és tanulmányozta a külföldön már működő hangoskönyvtárakat. Az 1950-es évek végén saját anyagi forrásokból, kizárólag társadalmi munkában folytatott „hangoskönyv-kísérleteket", egyénileg készített felvételekkel." A vágy aztán 1961-ben valósággá vált.

Az indulástól egészen 1989-ig orsós szalagon is kölcsönözhetőek voltak a felolvasott művek. Ezekben az években könyvjelölő bizottságot működtetett a szövetség, ahol döntés született arról, hogy milyen könyvek kerüljenek felolvasásra, honnan és mennyi szalagot vásároljanak, illetve döntöttek arról is, hogy kik olvashatnak fel. 1973. augusztusában vezették be a magnókazettát, amihez komoly segítséget kapott a szövetség az akkori NDK-tól, a Philips gyártól és a hazánkban működő Mechanikai Laboratóriumtól. A magnókazettás könyvek hallgatása viszont a látássérült olvasók életében is komoly változást igényelt, hiszen meg kellett vásárolni a magnetofonokat, meg kellett tanulni azok használatát. Az 1973. októberi Vakok Világában dr. Körner György a szövetség főtitkára az alábbiakat írja: „A Budapesti Rádiótechnikai Gyár két évvel ezelőtt kifejlesztette az MK 23-as típusú kazettás magnetofont. Az teljesítményében, hangminőségében komoly igényeket is kielégít. Az ára azonban viszonylag magas, a készülék 3.000 Ft-ba kerül, gyártását pedig ez év folyamán a gyár meg is szüntette. Az újonnan megjelent MK 25-ös kazettás magnetofon hangszórójának teljesítménye 0,8 watt, kiskereskedelmi ára 1.980 Ft. A kedvezményes ár tagjaink részére 1.683 Ft, a jogosult vakok ehhez 900 Ft hozzájárulást kapnak, tehát az MK 25-ös magnóért mindössze 783 Ft-ot kell fizetniük. Az MIC 25-ös típusú készülékhez már 150 Ft-ért kapható a mikrofon is." Ez jelentős segítség volt az akkor még nehéz körülmények között élő vak és gyengénlátó emberek számára, hiszen ez idő tájt került csak bevezetésre a vakok személyi járadéka, ami szintén a szövetség akkori vezetőségének köszönhető.

Elsőként P. L. Travers: A csodálatos Mary és Antoine de Saint-Exupéry: A kis hercegcímű meséje, majd Henrik Sienkiewicz: Quo vadis című regénye került átmásolásra orsós szalagról kazettás magnószalagra. A Quo vadis című regényt Bodor Tibor színművész olvasta fel társadalmi munkában. (A mű egyébként jelenleg is elérhető a színész nevét viselő hangoskönyvtárban.) A színművész élete során 517 művet olvasott fel a hangoskönyvtár részére. Néhány adat: a Quo Vadis 27 kazettájának súlya - dobozzal együtt - nem egészen két kiló. Ez a mű orsós szalagon dobozzal együtt több mint öt kiló, terjedelme 13x14x50 cm. Pontírásban 20 kötet, ami mintegy 23-24 kiló. A súlyadatokat látva elmondhatjuk, hogy a kazettás állományú könyvek jóval felhasználóbarátabbá váltak. Könnyebb a szállításuk, kezelhetőbbek, kevésbé sérülékenyek, nem kell fűzögetni a lejátszóba.

A használt szalagokat a Hanglemezgyár és a Magyar Rádió biztosította a szövetség részére. Mindannyian jól ismerjük azokat a régi felvételeket, amikor még a háttérben hallatszott a szalagok eredeti tartalma is. Egyébként sajnos pont ezért kell sok művet újból felolvastatni, mivel a digitalizálás után sem lehet feljavítani a felvételeket annyira, hogy az megfeleljen a XXI. század elvárásainak. Ettől függetlenül mindez a 60-as, 70-es években elképesztő eredmény volt, hogy egyáltalán a vak emberek hozzájuthattak a szépirodalmi művekhez, az információkhoz. Egyébként a „selejtes" szalagok problémáját az akkori vezetőség hamar felismerte, ezért importált kazettákat vásároltak, ráadásul kedvezőbb áron jutottak hozzá, mint a használt szalagokhoz. Érdekes adat, hogy 1970-ben 524 mű volt felolvasva, és 627 fő olvasó volt nyilvántartva, míg 1971-ben 541 a művek száma, és 653 fő az olvasók száma - ez utóbbi 1973. októberére 820 főre növekedett. A könyvtár megnyitása óta 1970-ig 17.272 olvasó 32.378 művet hallgatott meg, amely negyedmillió tekercset tesz ki. 1998-ban a szövetség 80. évfordulóján pedig 2065 felolvasott mű, összesen 129.589 db 60 perces kazetta a hangoskönyvtár állománya. A szövetség épületében működő stúdióban vették fel a hangoskönyveket, és az orsós szalagokról is itt másolták át a műveket a magnókazettákra. A stúdió 1961-ben kezdte meg működését, szintén a Május 1. út 21. szám alatt, és csak 1973-ban költözött át a szövetség székházába. A stúdió egészen a 2000-es évek elejéig foglalkozott a hangoskönyvekkel. Ezt követően megszüntették, sajnos nem volt pénz a fenntartására. A stúdió bezárását követően egészen 2018-ig kevés új hangoskönyv készült el. Ezen időszak alatt inkább a CD-re történő átállással foglalkoztak a hangoskönyvtári alkalmazottak és az önkéntesek. Hiszen a kazettáról történő digitalizálásban sok látássérült társunk működött közre - stúdió híján nélkülük nem is valósult volna meg ez a hatalmas munka. A 2000-es évektől lehetett CD-n hallgatható könyveket kölcsönözni, a kazettás kölcsönzés pedig 2017-ben szűnt meg. A technika fejlődésének köszönhetően 2018-tól online is hallgathatóak a művek egy okostelefonos alkalmazás segítségével. Ezt a szolgáltatást azon látássérült személyek vehetik igénybe, akik rendelkeznek érvényes tagsági jogviszonnyal a szövetség 22 tagegyesületének egyikénél. Azon látássérült személyek számára, akik nem tagok egyetlen egyesületnél sem, továbbra is elérhetők a hangoskönyvek CD-n és egyéb hordozható lejátszón.

Az MVGYOSZ hangoskönyvtára 2018. január 4-től viseli Bodor Tibor színművész nevét, aki élete során több mint 500 könyvet olvasott fel közel 9000 órában a látássérült személyek számára.

A Bodor Tibor Hangoskönyvtárban egyaránt megtalálhatóak a hazai és külföldi klasszikus regények, a kortárs írók művei, a kötelező olvasmányok, valamint útleírások, ismeretterjesztő művek és gyermekeknek szóló könyvek is szép számban. Jelenleg 3700 darab hangoskönyv érhető el, és 1500 hűséges olvasója van a könyvtárnak. Az állomány folyamatosan bővül, köszönhetően a Bodor Tibor Kulturális Egyesületnek, akik több száz önkéntessel dolgoznak együtt azért, hogy a látássérült emberek is minél több irodalmi alkotáshoz hozzáférjenek.

Képleírás:

Az első képen Bodor Tibor látható, amint felolvas. Előtte egy asztal, rajta mikrofon és egy nyitott könyv, amit felülről egy lámpa világít meg. A kép fekete-fehér.

A második képen filmtekercsek láthatók. A háttérben két tekercs, aminek látszik a felirata. Ezek előtt olyan tekercs van, amiről már letekeredett valamennyi szalag. Mellette egy dobozban két tekercs és látszik még egy, ami tokban van.

A harmadik képen egy Tekla B400 orsós magnó látszik, valamint néhány tekercs, ami lejátszásra vár.

A harmadik képen egy orsós szalag tekeredik bele egy iPhone készülékbe. (Ötletes kép)!

A negyedik képen 9 darab kazettás / hangoskönyves doboz látható, alatta a „Rádiójáték" felirat. A felirat alatt egy lefele mutató nyíl és legalul pedig szalagos dobozok látszanak.

Az ötödik képen két salgópolc látható, közöttük keskeny járattal. A polcokon rengeteg hangoskönyves doboz látszik.

A hatodik képen Galambos József és Gitta állnak a hangoskönyvtárban egy asztal mellett. Az asztalon nincsenek hangoskönyvek, de a háttérben sok-sok hangoskönyves doboz látszik. József egy hangoskönyves dobozt és a benne levő hangoskönyvet nézegeti kezével. A kép fekete-fehér.

A hetedik képen két kéz látszik, közötte sok szalagos hangoskönyv, mindegyiken ott a felirat is. A kép fekete-fehér.

Az önállóság feltétele az életvitelt megkönnyítő segédeszközök megléte

A látássérültként élő személyek önálló életvezetésükhöz (rehabilitációjukhoz) speciális eszközöket és segédeszközöket vagy személyes segítséget vesznek igénybe. Az önálló életvitelt segítő eszközök beszerzése és birtoklása a társadalmi életben való részvétel esélyének és az önrendelkezés elve érvényesülésének elengedhetetlen feltétele.

Ezen eszközök köre természetesen jóval tágabb, mint a gyógyászati segédeszközöké. Ide tartoznak a látást pótló, hangot adó eszközök (pl. beszélő eszközök: lázmérő, vérnyomásmérő, vércukorszintmérő, mérleg, számítógépek), vagy tapintható és tapintó eszközök (Braille-óra, akadálymentesen használható társasjátékok, fehérbot), a látást segítő eszközök (pl. kézi, és e-nagyítók) stb. Ezeket a segédeszközöket a látássérült személyek 1973 óta megvásárolhatják a szövetség székházában működő segédeszközboltban.

Jelenleg több mint 500 termék közül választhatnak a vásárlók, de nem volt mindig ilyen bőséges a választék. A Vakok Világa folyóirat régi lapszámait fellapozva olvashatjuk, hogy a látássérült emberek segédeszközökkel történő ellátása kiemelt fontosságú volt a szövetség korábbi vezetőinek is, hiszen rendszeresen tudósítottak nemzetközi fejlesztésekről már az 1960-as és 1970-es években is. Az 1970. júniusi számban olvashatjuk az alábbi tájékoztatást: „Itt említjük meg, hogy a Német Szövetségi Köztársaságban gyártanak egy vakügyi segédeszközt, melynek Audilux a neve. Ez több részből áll, főrésze egy kis doboz, amelyet két másfél voltos ceruzaelem táplál és egy kis hangszórója van. A készülék a fényre hangjelzést ad. E dobozba fülhallgató is bedugható, amikor is a hangszóró automatikusan kikapcsolódik. A dobozba különböző alkatrészek kapcsolhatók be. Van olyan alkatrész, ami magas hangon jelzi a világos és mély hangon a sötét színeket. Egy másik alkatrészben kis lámpa van, tehát olyan tárgyakon is alkalmazható, amelyeknek saját fényük nincs. Ennek segítségével meg lehet állapítani, hogy a papírlapon van-e írás vagy üres. Egy más alkatrész megmutatja, hogy egy edényben milyen magasan van folyadék. További alkatrészek a folyadék beöntésénél a folyadékszint meghatározásához vagy forralásnál alkalmazhatók. Végül külön alkatrész szolgál az ellenállás /ohm/ és a feszültség /volt/ mérésére. A feszültségmérő 1-400 voltig használható." Ez olyan jól hangzik, hogy csak sajnáljuk, hogy most nem érhető el ez a segédeszköz hazánkban. Persze külön-külön most is léteznek ezek az eszközök, a folyadékszintjelző, a színfelismerő, a világosság-sötétség mérő, a forrásjelző. Itt azért mindenképp fel kell hívnom a kedves olvasó figyelmét arra, hogy ez egy 1970-es hír volt.

Hazánkban ezek az eszközök csak az elmúlt 10-15 évben váltak elérhetővé. Persze a jelenlegi eszközök már sokkal nagyobb tudásúak, például nemcsak azt tudja a színfelismerő, hogy sötét vagy világos színű-e az adott ruha, hanem azt magyarul meg is mondja, még ha néha egy kicsit téved is... Egyébként az első tudósítás a színfelismerőről egy 1992-es Vakok Világában olvasható. Nemcsak nemzetközi tudósításokból ismerték a vak emberek a segédeszközöket, hiszen hazánkban is volt jó néhány eszköz, amit be lehetett szerezni az önállóság elősegítése érdekében. De melyek voltak ezek az eszközök, és hogyan juthattak hozzá a vak emberek? A 80-as években indult útjára a ma is igen népszerű segédeszköz-bemutató. Akkor még külföldi cégeket kértek fel arra, hogy mutassák be azokat az eszközöket, amelyeket látássérültek is tudnak használni. Jelenleg már a szövetség is és a tagegyesületek is rendszeresen tartanak országszerte vásárlási lehetőséggel egybekötött eszközbemutatókat, ahol a szövetség boltjában elérhető eszközökkel ismerkedhetnek meg az érdeklődők. A segédeszköz-ellátás annyira fontos tevékenysége volt a szervezetnek, hogy Segédeszköz Bizottságot működtetett annak érdekében, hogy új eszközöket kutassanak fel, illetve a látássérült emberek segédeszköz-támogatásának elbírálását végezzék. Egy 1985-ös elnökségi beszámolóból megtudhatjuk, hogy a bizottság 125 személy részére biztosított kazettás magnetofont, 31 fő részére síkírógépet, továbbá pontírógépet 32 fő, Braille-táblát pedig 33 fő kapott. Azt hiszem, senki sem gondolná, hogy például a síkírógép is hasznos segédeszköz volt a látássérültek számára. Pedig a szövetség még támogatást is adott ezen írógépek beszerzésére, mint ahogy fentebb olvashattuk. A legismertebb és legkeresettebb segédeszköz a fehérbot, a pontírógép, a Braille-tábla, a magnetofon, a pontjelzéses számlappal ellátott ébresztő- és karóra, a tűbefűző és a tejőr volt. Ezek az eszközök egyébként a mai napig is a legkeresettebb termékek közé tartoznak. Talán a pontírógép népszerűsége van leáldozóban, hiszen a digitális forradalomnak köszönhetően a vak emberek körében is egyre kevésbé használatos - sajnos - a pontírás. Egy érdekes adat, hogy 1985-ben a pontírógép 871 Ft-ba került, 2018-ban pedig 135.000 Ft.

A vak ember legfontosabb segédeszköze a fehérbot, ami azonban nemcsak számára hasznos. Ha megkérünk egy ép látású személyt, hogy soroljon fel vak emberek által használt segédeszközöket, bizton mondhatom, hogy elsőként a fehérbotot fogják megemlíteni. Nem véletlenül. A fehérbot hazánkban az 1930-as években terjedt el. Ez talán a legrégebbi eszköz, ami a vak emberek önálló életvitelét segíti. A szövetség is sokat tett azért, hogy elterjedjen a vak emberek között. Támogatást adott a botok beszerzésére, a mai napig keresi a minél könnyebb és használhatóbb botok beszerzésének lehetőségét. Már a 80-as években több fejlesztőcég és magánszemély felkereste a szövetséget, hogy a fehérbotok funkcióját kibővítsék a minél biztonságosabb közlekedés érdekében. Már akkor is felmerült a lehetősége a rezgő, a fényjelzést adó, illetve a hangot adó fehérbotok gyártásának. A mai napig rendszeresen keresik fel a szövetséget hasonló fejlesztésű fehérbotokkal. Én mégis azt gondolom, hogy a jól bevált összecsukható, semmiféle hangot, és fényt kiadó botoknál nincs jobb és használhatóbb. Azt hiszem, hogy az elmúlt 20 év botos közlekedése elegendő tapasztalat arra, hogy ezt mondhassam. Hiszen a mai napig nem tudtak még olyan hangot, fényt, rezgést kibocsátó fehérbotot gyártani, ami elterjedt volna a vak emberek között. A fehérbot az az eszköz, amely egyeduralkodó volt egészen az 1980-as évekig a vak emberek önálló közlekedése területén. A vakvezetőkutya-kiképzés elindulása óta már van alternatíva, már dönthet úgy a vak ember, hogy nem fehérbottal közlekedik, hanem vakvezetőkutyával. Persze a fehérbot használata a kutyával való közlekedés során is elengedhetetlen. A segédeszközboltban többféle bot közül választhatnak a vásárlók. A receptre felíratható fehérbotok mellett önerőből is vásárolhatnak botokat, melyek árának felét a szövetség az 1%-os adófelajánlásokból befolyó összegből kétévente egy alkalommal finanszírozza.

2016-ban kezdődött meg a Sopronkőhidai fehérbotok gyártása, amelyek felváltották a GYSI által gyártott gyenge minőségű alumínium fehérbotokat. Ez hatalmas előrelépés volt, mivel ezt megelőzően a jó minőségű fehérbotokat külföldről szerezték be. A Sopronkőhidai fehérbotokat szintén fel lehet receptre íratni, közgyógyellátás esetében pedig ingyenes. Fontos megjegyezni, hogy a Sopronkőhidai fehérbotok még mindig nem érik el a külföldi botok színvonalát, de a minőségük sokkal jobb, mint a korábban kapható, gyorsan kikotyogósodó botoké.

A fehérboton és a vakvezetőkutyán kívül sok más hasznos eszköz is segíti a biztonságos közlekedést. Ilyen a hangos jelzőlámpák irányítására alkalmas távirányító, amelynek ötlete talán az 1989-től telepített hangos fénysorompókig nyúlik vissza. A szövetség közbenjárására az ország első hangjelzést kiadó fénysorompóit a MÁV 1989-ben kísérleti célból szerelte fel több budapesti, majd vidéki vasúti kereszteződésben. Ilyen volt például a sok látássérült ember által kedvelt balatonboglári vasúti átkelő, ahol gombnyomás után hápogás jelezte az átkelés tiltását. Sajnos ez csak kísérlet maradt, hiszen a mai napig nem sikerült megoldani ezt a kérdést, pedig egy vak ember számára komoly segítség lenne, ha a fénysorompóval ellátott vasúti átjárók hangjelzéssel jeleznék az átkelés tiltását. A szövetség akadálymentesítéssel megbízott munkatársai a mai napig keresik a lehetőséget ennek megoldására, de a MÁV részéről ellenállásba ütköznek. Bízunk benne, hogy az elkövetkező 100 évben ez meg fog oldódni.

Az útkereszteződésekben található jelzőlámpák viszont egyre több helyen adnak ki hangot. Kezdetben folyamatosan hangjelzést adtak ki a lámpák akkor, amikor át lehetett kelni az úttesten, de ez elég zavaró volt a jelzőlámpák közvetlen közelében lakók számára, és talán ezért, talán más okokból manapság már a távirányítóval vezérelhető jelzőlámpák kezdenek elterjedni. Amikor a látássérült közeledő az útkereszteződéshez ér, megnyomja a távirányító gombját, és a lámpa hangjelzéssel reagál. Így a vak ember is könnyen meg tudja találni az útkereszteződést, illetve biztonságosan tud rajta átkelni, hiszen a lámpa beszéddel és hangjelzéssel is tudatja vele az átkelés lehetőségét. A jelzőlámpákhoz a távirányító a szövetség segédeszközboltjában igen jutányos áron vásárolható meg.

A közlekedésen túl komoly fejlődés történt a beszélő eszközök terén is. Főként a számítástechnika és a telefonok, majd az okostelefonok tekintetében.

Képleírás:

Az első képen egy hölgy feje, vállai és két keze látszik, amint éppen egy távirányítót használ. Előtte a zebra, amin épp egy fekete autó halad át.

A második képen sok-sok beszélő segédeszköz látszik: konyhamérleg, személymérleg, vérnyomásmérő, vércukorszintmérő, órák stb..

A harmadik képen jó sok vakos társasjáték látható: sakk, ki nevet a végén?, Otelló, dominó stb..

A negyedik képen rengeteg beszélő óra van, mind más és más.

Az ötödik képen egy nyitott zsebóra látszik.

A hatodik képen 13 féle fehérbot látszik.

Társ, barát, segítő, biztonság, szabadság

„Már nem vadkutya, hanem a legjobb barát a neve, mert barátunk lesz örökre, örökre, örökre."

(Rudyard Kipling)

Hogy hívják, hány éves, miben tud segíteni, honnan tudja, hogy átmehet az úttesten, honnan tudja, hogy zöld a jelzőlámpa, honnan tudja, hogy hol kell leszállni a buszról, hány évig tart a képzésük, meddig dolgozhatnak, lehet-e kiskutyájuk, és még sok-sok hasonló kérdéssel fordulnak nap mint nap a járókelők a vakvezetőkutya-gazda pároshoz. A szakemberek pedig inkább arra kíváncsiak, hogy a vakvezetőkutya társ, vagy munkatárs? Továbbá mennyire nincs egyetértés a látássérült emberek között abban, hogy kutyával, vagy fehérbottal jobb-e a közlekedés. Mindkét tábornak megvan a maga érve az egyik mellett és a másik ellen.

Miközben ezeket a sorokat írom, az asztal alatt egy csodálatos labrador-retriever feje pihen szelíden a lábamon. Ha moccanok, moccan ő is. Ha indulok, velem indul. Nem szolgál, csak segít, ha kell. Utat mutat a szó szoros és elvont értelmében is. Ő társ, barát, segítő, biztonság, szabadság.

Honnan indult hazánkban a kutyakiképzés?

A főváros utcáin elsőként saját képzésű vakvezetőkutyájával vitéz Rithnovszky Jánost láthatták közlekedni a budapestiek az 1970-es években. Addig nem láthatott ilyen párost a lakosság. Ez volt az első lépés, de még éveknek kellett eltelnie, hogy hivatalosan is megkezdődhessen a vakvezetőkutyák kiképzése a Vakok Szövetsége irányítása alatt. Öntevékeny alapon már korábban elindult a munka, kezdeményezője ugyancsak vitéz Rithnovszky János vak hadirokkant volt. Először kis csapatával a Városligetben, majd a mai központ területén dolgozott, a csepeli sportkutyások támogatásával. Az öntevékeny kiképzés mellett a Vakvezetőkutya-kiképző Iskola is megépült, vitéz Rithnovszky János vasakaratának köszönhetően. 1977-ben az Egészségügyi Minisztérium égisze alatt Fehér Gyula vezetésével megkezdte működését az iskola. Sajnos, rövid életűnek bizonyult: 1979. július 30-án bezárták. Ekkor már 30 vak ember mellé szegődött társul egy-egy négylábú segítő.

A VKKSZ megalakulása

„Összefogásban az erő!" - tanácsolta Schuller Imre filmrendező azoknak a vakvezetőkutyával közlekedőknek, akik felháborodtak az iskola bezárása miatt. A filmrendező segítségével 1979. szeptember 8-án létrejött egy találkozó, amelyen 11 vakvezetőkutyával közlekedő személy megalakította a Vakvezetőkutyával Közlekedők Szakosztályát.  Ezek az emberek az összejövetel napjáig nem ismerték egymást, de mindannyiukat összekötötte, hogy az iskola újbóli megnyitásáért mindenre készek voltak. Az iskola bezárása országos felháborodást váltott ki, köszönhetően annak, hogy a sajtó is napirenden tartotta a kérdést. A Vakok és Gyengénlátók Szövetsége égisze alatt működő VKKSZ tagjai nem riadtak vissza semmitől és senkitől, személyesen megkeresték az „illetékes elvtársakat", köztük levélben Kádár Jánost is. Több tárgyalás és alkudozás után megtört a jég: 1980-ban ismét megnyitotta kapuit Csepelen a VKI, most már a szövetség keretében. Az iskola 1988-ban költözött be az új épületbe, jelenleg is itt tevékenykedik.

2017-ben és 2018-ban jelentős felújításon esett át az épület. Az eltelt 40 év alatt az iskola évente 10-12 kutyát adott át, ez a szám az elmúlt pár évben a szövetség vezetésének és az adományozóknak köszönhetően folyamatosan növekszik. A kezdetektől napjainkig több mint 600 kutyát képeztek ki a központban. 2018-ban 87 aktív, dolgozó kutyust tartanak nyilván.

Mit tudnak?

Három fő csoportra osztható a vakvezetőkutyák tudománya: Az egyik az objektumok megkeresése. Ilyen többek között a járdaszegély, a lépcső, az ajtó, (legyen az akár egy busz, vagy egy lift ajtaja), a buszmegállót jelző tábla, vagy a szabad ülőhely. A másik az akadályok jelzése megállással. Ha a kutya-gazda páros elé közlekedés közben egy kikerülhetetlen akadály - például egy szabálytalanul parkoló autó - kerül, akkor a kutya megáll. Ilyenkor a gazda feladata a tájékozódás, meg kell vizsgálnia, hogy miért állt meg a kutya. A helyzet felmérését követően a gazda dönt arról, hogy mi legyen? Átruházhatja a megoldást a kutyára is azzal, hogy kiadja az „utat keress" vezényszót. Az akadályok kerülése a harmadik feladatcsoport. Kerülendő pedig bármely egyhelyben álló, vagy mozgó élőlény, vagy tárgy, de bármi, ami a páros haladási irányában útban van. Eső esetén a pocsolya is ide értendő.

A vakvezetőkutya az egyetlen a képzésben részesülő kutyák között, amely képes arra, hogy szükség szerint váltakozva töltse be a falkavezér, vagy az alárendelt szerepkört. Erre nagy szükség van, mivel előfordulhat az is, hogy adott szituációban felül kell bírálnia a gazda döntését. Ez az értelmes engedetlenségnek nevezett viselkedésforma szükség esetén segít a gazda életének megvédésében. A csendes járművek terjedésével egyre fontosabb ez a képesség, hiszen előfordul, hogy a forgalom zaja elnyomja az elektromos autók, kerékpárok hangját.

Az alapvető engedelmesség nem vakvezetőkutya-specifikus tulajdonság, mégis az ezt igazoló vizsga előfeltétele annak, hogy egy kutya a vakvezető képzésben részt vehessen. Itt azt kell megmutatnia a kutyának, hogy vezényszóra leül, lefekszik, képes fekve ugyanott megvárni a gazdáját, ahol az hagyta, akkor is, ha az a látószögén kívülre távozott. Szintén vezényszóra feláll, lábhoz igazodik és laza pórázon a gazda mellett sétál. Ha pedig szabadon futkározhat, akkor első szóra, azonnal odaszalad az emberhez. Nem vizsgatétel, de a fegyelmezettség része a szobatisztaság és etetéskor a gazdi által adott engedély kivárása is.

Kiképzés

Egy éves korukhoz közel a nevelőgazditól visszaérkezett kutyákat a kiképző központ munkatársai vakvezető munkára tanítják. Ekkor 30 napos folyamatos megfigyelés során tesztelik az agressziójukat, félénkségüket, az ingerküszöbüket, reakciókat és teljes körű állategészségügyi vizsgálatra kerül sor. Az alkalmasnak nyilvánított kutyákkal elkezdődik a 30 napos engedelmességi kiképzés. Ezalatt a kutyákat pórázon vezethetővé formálják, hogy megbízhatóan viselkedjenek, ne hagyják el kijelölt helyüket, amíg arra engedélyt nem kaptak, bármilyen elvonó inger jelentkezik is. Hívásra késedelem nélkül gazdájukhoz kell sietniük és azok előre nyújtott kezét megérintve jelezni érkezésüket. Parancsra különböző testhelyzeteket kell felvenniük. Ennek a kiképzési szakasznak a végén a kutyák vizsgát tesznek.

Sikeres vizsga után következik a vakvezetés technikájának tanítása. Ebben a szakaszban sajátítják el a kutyák a folyamatos haladást a járda közepén a vezetőhám enyhe húzásával, a különböző irányokba fordulást; a járdaszélek megállással történő jelzését függetlenül a szintkülönbségtől; a szintkülönbségek megállással történő jelzését; az útjukba kerülő akadályok kerülését megfelelő oldaltávolság tartásával; a fejmagasságban és különböző egyéb magasságokban (bokától a vállig) jelentkező akadályok jelzését, kerülését (gödör, árok, sorompó, akna).

E feladatok helyszíne kezdetben a csepeli tanpálya, később fokozatosan nehezedő utcai körülmények között folytatódik a kiképzés. A következő szakaszban a kutyák megtanulják a különböző célobjektumok felkeresését, jelzését (pl. zebra, lépcső stb.), megtalálását, a gazda számára egyértelmű jelzését, majd a járműre szállást, elhelyezkedést. Lecke továbbá a forgalmi kritikus távolság és az értelmes engedetlenség helyzeteinek felismerése és a megfelelő megoldás megtalálása.

A következő szakaszban fokozatosan emelkedő forgalmú közegbe viszik ki a gyakorlatokat. Ezt újabb vizsga követi, amelynek során az összes eddig tanult megoldásból számot adnak a kutyák és kiképzőik.

Ezt követően az iskola behívja a kutyák leendő gazdáit, akikkel az egyedi igényeknek és körülményeknek megfelelően gyakorolnak tovább. Miközben a gazdákat kiképezik - gyakorlatban és elméletben egy magasan képzett kutya használatára - a kutyát hozzászoktatják az igénylő „gazda-státuszához". Ehhez a kiképzőnek humán- és állatpszichológusi szerepkört is el kell látnia annak érdekében, hogy a kutya eddigi tudása kárt ne szenvedjen. Ennek a szakasznak 2 hét az időtartama. Ezután a kutyust ideiglenesen kihelyezik a gazda lakókörnyezetébe, és mellérendelnek egy mozgástrénert, aki az iskola kiképzőjével együtt segít a gazdának és vakvezető kutyájának a következő egy hónapban betanulni a különböző útvonalakat. Ezt az időszakot egy központi - a Magyar Terápiás Kutyák Szövetsége által levezetett - közlekedésbiztonsági vizsga zárja, amelyen a látássérült gazda és új társa teljesen önállóan vesz részt lakóhelyi környezetben.

Utógondozás

A már dolgozó párosok munkáját az MVGYOSZ Vakvezetőkutya-kiképző Központja folyamatosan nyomon követi, felügyeli és segíti lakóhelyi környezetben. A kutyák egészségi állapotát félévente egyszer ellenőrizteti, lakóhelyi vagy a központban végzett reflexfelfrissítéssel segíti biztonságos közlekedésüket. Egy vakvezetőkutya általában 8-10 éves koráig, esetleg 12 éves koráig dolgozik. Általánosságban azonban a 10. évüket betöltött kutyusoknál számítani kell a nyugdíjazásra.

Az MVGYOSZ kutyakiképző központ munkatársai rendszeresen tartanak a vakvezetőkutyával közlekedő látássérült személyek számára találkozókat, ahol a kutyusok önfeledten játszhatnak, míg a gazdák tapasztalatot cserélhetnek egymással a kutyával való közlekedés örömeiről, nehézségeiről a kiképzők irányításával.

1994 óta április 27. a Vakvezetőkutyák világnapja. AVakvezetőkutya-kiképző Központ minden évben megemlékezik erről a napról, amelyen együtt ünnepelnek vakvezetőkutyával közlekedő látássérült személyek, kölyöknevelők, már nyugdíjas kutyusok és gazdik, támogatók, munkatársak.

Hogy mit jelent egy vak embernek a kutya? Nehéz ezt röviden leírni. A kutyával közlekedők napokig tudnának mesélni kutyusuk tulajdonságairól, a helyzetekre adott reakcióiról, az emberek reagálásáról, a kutyus játszási szokásáról, vagyis bármiről szívesen beszélnek, ami kapcsolódik kedvencükhöz. Abban viszont mindenki egyetért, hogy a vak ember számára a kutya a szabadságot jelenti. Mi a vak ember számára a szabadság? Talán nem pont az, ami elsőként mindenkinek az eszébe jut. A vak ember számára azt jelenti, hogy a kutyával való közlekedés során megtapasztalhatja azt, hogy nem függ másoktól. Nem kell szorosan a fal vagy a fűsáv mellett haladnia, nem kell másfél méteres „kézhosszabítással" (fehérbottal) tapogatnia a földet azért, hogy megtalálja a lelépőt vagy a lépcsőt, nem kell a falat vagy az ajtót tapogatni azért, hogy megtalálja a kilincset. A legfontosabb talán az, hogy mindig van vele valaki, aki vigyáz rá, aki segíti, aki csak azért van és létezik, hogy vezesse őt az utca forgatagában. Mellette ő is pontosan ugyanolyan embernek érezheti magát, mint ép látású társai.

Képleírás:

Az első képen vitéz Rithnovszky János látható oldalnézetben. Fehér ing, kockás zakó, fekete csokornyakkendő, őszülő haj, szakáll, bajusz, fekete keretes szemüveg. Jobb kezében égő cigarettát tart. A kép fekete-fehér.

A második kép szintén fekete-fehér, a kutyaiskola tanpályáján készült. Egy magas lépcsőről ért le éppen egy vékony fiatalember, akinek egyik kezében fehérbot, másik kezével pedig a kutyáját fogja. Előtte van még két lépcső, ami előtt pedig egy füves terület, ahol egy nő áll, aki instruálja a férfit.

A harmadik kép már színes. 3 vakvezetőkutya látszik rajta hámban, ahogy egymás mellett fekszenek a fűben. Színük zsemleszínű, fekete és barna. Fejük felemelve, erősen figyelnek valamit.

A negyedik képen Ales kutyus áll hámban. Ales fekete színű labi.

Az ötödik képen 3 kiképző bemutatózik a kutyasuli tanpályáján. A lányokon egyen piros felső van, a kutyusok zsemleszínűek. A középső lánynak be van kötve a szeme, éppen most ért le egy lépcsőről. Kezében fehérbot és a kutyát fogja a másikkal.

A hatodik képen a kiképzők kezet fognak és közben a kutyusok türelmesen ülnek a lábuknál. Két kiképző mögöt közlekedési lámpa, a másik kettő mögött pedig autógumik vannak felhalmozva. A lányok ismét egyen piros felsőben, ismét zsemleszínű kutyusokkal látszanak.

A hetedik képen 3 kutya látszik. Az elsőnek csak a háta, a hátsó pedig bambán bámul valahová. A középső zsemleszínűn van a hangsúly, az látszik, kicsit oldalnézetből. Egy kéz fogja a hámját. A kutya erősen liheg, látszik a nyelve...

A szövetség érdekképviseleti munkájának áttekintése (IV.)

1983-2002

Ezen időszak alatt 3 elnök irányította a szövetséget: 1983-1988 között dr. Jáksó László, 1988-1993 között dr. Kuminka Györgyné, 1993-2002 között pedig dr. Szigeti György töltötte be a tisztséget. Az első 5 évben dr. Bódi István látta el a főtitkári feladatokat, majd néhány hónap erejéig Nagy Ernőt nevezték ki, ám ő egészségi állapota miatt nem tudta tovább vállalni a feladatot. Így 1988-tól a szövetség 2015-ös átalakulásáig Erhartné dr. Molnár Katalin volt a szövetség főtitkára. Az 1980-as években a szövetség vezetősége jelentős eredményeket ért el a vak személyek és kísérőik belföldi és nemzetközi utazása terén. Folytatódott a különböző szakkörök, klubok megalakulása. 1983-ban létrejött a Felnőttkori Látássérültek Baráti Köre, 1989-ben pedig a Vakvezetőkutyával Közlekedők Szakcsoportja (VKKSZ). Az 1990-es évek sok változást hoztak. 1990-től működik a szövetség önálló szervezetként (korábban a Szociális és Egészségügyi Minisztérium szakmai felügyelete alatt állt), és ebben az évben lett a szervezet hivatalos elnevezése a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége, amit a mai napig visel. A látássérült személyek életkörülményeinek javítása, támogatásuk érdekében 1991-ben megalakult a Telefonnal a Rászorultakért Alapítvány. Ezekben az években több látássérült személy által írott könyv kiadására került sor. 1991-ben jelent meg Rithnovszky János: A fény túlsó oldalán c. könyve, majd 1992-ben bemutatták az Óda a fényhez c. antológiát, amely 47 látássérült költő művét tartalmazza. Alapításának 75. évfordulója alkalmából a szövetség emlékérmet adott át 100 olyan személynek, aki kiemelkedően sokat tett a látássérült emberekért, és szintén a jubileumhoz kapcsolódva négyfordulós totót hirdet a Vakok Világa folyóiratban.

A sportélet is tovább ível felfelé, megalakul a tandemszakosztály 1993-ban, és ugyanebben az évben nyitja meg a szövetség a székház alagsorában a rekreációs centrumot, ahol konditerem, szauna és masszázs várja a sportolni és felfrissülni vágyókat. Nem szorosan a szövetséghez kapcsolódik, de a látássérült személyeket érinti, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) 1993-tól nyilvánította december 3-át a fogyatékossággal élők világnapjává. A Vakok Világa folyóirat is egy jelentős mérföldkőhöz érkezett, amikor 1994-ben elindult a VV elektronikus terjesztése floppy lemezen. 1997-ben a szövetség megszerzi budapesti székházának és balatonboglári üdülőjének a tulajdonjogát. Komoly érdekképviseleti tevékenységet fejtett ki a szövetség vezetése a Fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. törvény megalkotásában. A 2000-es év kiemelkedően fontos a szövetség, valamint a vak és gyengénlátó emberek életében, hiszen megalakul az „Informatika a Látássérültekért" Alapítvány. Az alapítvány a mai napig kiemelkedő tevékenységet végez a látássérült emberek számítógép-használatának megkönnyítése érdekében. Honosította a JAWS for Windows képernyőolvasó, a MAGic képernyőnagyító programot, amelyhez 2018-tól egy éven át ingyenesen juthatnak hozzá a látássérült személyek és a velük foglalkozó szervezetek.

Képleírás:

Elsőnek 3 kis kép látszik amin két fiú karatézik vagy dzsúdózik. Az egyikük fehérben van. Mindhárom képen ugyanaz a két fiú látszik.

A második képen az „Informatika a Látássérültekért" Alapítvány logója látszik. Kinézete: bal oldalt egy férfi sziluettje egy képernyő előtt, amint erősen gondolkodik. Középen az alapítvány neve (felirat), jobb oldalt pedig egy szem és a 3 fekete pont.

A harmadik képen a szövetség Hermina terme látható, amint dr. Nagy Sándor másik három személlyel ül az asztalnál. Egy valaki beszél a mikrofonba. Látszik a közönség is.

A sípoló lámpától az intelligens navigációs rendszerekig - akadálymentesítési tevékenységek az MVGYOSZ-ben

A laikus embernek az akadálymentesítés szóról talán még ma is a mozgássérültek közlekedési nehézségei, az előttük akadályként tornyosuló útpadkák és lépcsők, valamint a számukra megoldást jelentő rámpák és liftek jutnak az eszébe. Pedig az akadálymentesítés messze nemcsak a kerekesszékkel közlekedő személyek érdeke, sőt, nem csupán valamennyi fogyatékos ember életének megkönnyítője, hanem egy mindenki számára biztonságos és kényelmes világ megteremtését elősegítő tevékenység is.

A köztudatba a szó valamikor a 2000-es évek elején szivárgott be, amikor a Fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. törvény kötelezettségként írta elő a középületek és közszolgáltatások akadálymentesítését. A mozgássérült emberek szervezetei ebben az időben tárgyalásokkal, demonstrációkkal, próbaperekkel és egyéb eszközökkel próbálták kikényszeríteni törvény adta jogaik érvényesítését, ám hamarosan kiderült, hogy az akadálymentesítés nem csak az ő csoportjukon mutat túl, hanem az ország pénzügyi lehetőségein is. Az akadálymentesítési törekvések terén az Európai Unióhoz való csatlakozás és az ennek köszönhető sok százmilliárdnyi EU-s forrás hozott látványos előrelépést a 2000-es évek közepétől. Ez az intenzív beruházási időszak azonban nem értékelhető egyértelműen pozitívan, mivel számos építkezés az érintettek bevonása nélkül vagy kizárólag utólagos megkérdezésükkel valósult meg, gyakran csak korlátozottan használható eredménnyel.

A vak és gyengénlátó emberek igényei az akadálymentes és biztonságos fizikai környezetre vonatkozóan szintén a 2000-es évek közepétől mutatkoztak meg a nyilvánosság számára. Meglepő lehet tehát, hogy akadálymentesítéssel a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége már az 1980-as években is foglalkozott. Márpedig ezen munka eredményeként láttak el számos jelzőlámpát hangadó berendezéssel a fővárosban és vidéki nagyvárosokban egyaránt, így jöhettek létre kísérleti jelleggel olyan vasúti átjárók, amelyeknél hanggal is jelezték a tilos jelzést, így készülhettek el a budapesti metróaluljárók tapintható térképei és így erősödhetett az igény a helyi járatú autóbuszokon a hangos utastájékoztatásra. A szövetség budapesti és vidéki szervezeteiben változó rendszerességgel tartottak közlekedési fórumokat a helyi közlekedési vállalatok és a rendőrség képviselőinek részvételével, a tagság nagy érdeklődése mellett. Az országos elnökségnek is volt közlekedésért felelős tagja, illetve közlekedési bizottság működött a szövetségen belül.

Jól látszik a fenti példákból, hogy a vak emberek számára az akadálymentesítési törekvések hajnalán sem a fizikai környezetet akarták elsősorban hozzáférhetővé tenni - bár vezetőkorlátok elhelyezésével itt-ott erre is voltak próbálkozások -, hanem a csupán látható információk megszerzését kísérelték megkönnyíteni.

A legelső érdemi könnyebbséget talán éppen a fent már említett hangjelzést adó lámpák jelentették a látássérültek közlekedésében. A folyamatosan, éjjel-nappal sípoló készülékek azonban a közelükben lakónak okoztak bosszúságot, ezért ezeket gyakran megrongálták. Egészen a 2000-es évek elejéig kellett várni arra, hogy elkészüljön és elterjedjen az a rendszer, mely lehetőséget ad a jelzőlámpák távirányítóval történő vezérlésére, így többségük ma már csak akkor szólal meg, ha arra valóban szüksége van valakinek. Az MVGYOSZ-nek kitartó és következetes kommunikációval azt is sikerült elérnie, hogy a távirányítók által leadott és a jelzőlámpákra szerelt berendezés által fogadott jel frekvenciája állandó legyen, azaz az ország bármely városában ugyanazzal az eszközzel lehessen aktiválni a lámpákat. Ráadásként ma már a budapesti Futár utastájékoztató rendszer táblái is ugyanerre a gombnyomásra közlik a menetrendi információkat, illetve a 4-es metró mozgólépcsőinek haladási irányáról is ugyanennek az eszköznek a segítségével lehet tájékozódni.

Szintén a 2000-es évek első évtizedében kezdtek megjelenni és lassacskán szaporodni a vak emberek tájékozódását segítő ún. taktilis burkolati jelzések, azaz a haladási irányt kijelölő vezetősávok és a veszélyt, pl. lépcsőt vagy gyalogátkelőt jelző figyelmeztető jelzések. A fejlődés itt szinte szó szerint a nulláról indult, amit a járdaszegélyek lesüllyesztése - sok helyen inkább teljes eltűnése - tett sürgetővé. Ami ugyanis a kerekesszékkel közlekedőknek, a bicikliseknek és a babakocsisoknak könnyebbség, az a vakokat egyenesen balesetveszélybe sodorta, hiszen megszűnt a számukra is jól érzékelhető határ a biztonságos járda és a veszélyes úttest között. Eleinte olyan taktilis jelek készültek, melyek érzékelhetősége igencsak korlátozott volt és melyek pár hónap alatt elkoszolódva vagy elkopva teljesen észlelhetetlenné váltak a felhasználók számára. Évek kellettek nemcsak a megfelelő kialakítású és minőségű kül- és beltéri jelzésrendszerek megtalálásához és a gyártók felkutatásához, hanem a jelzések rendszerbe foglalásához, vagyis az azok megfelelő elhelyezését és használatát segítő útmutatók kidolgozásához is, ami még mostanra sem zárult le. Ez az alig több mint másfél évtizede folyó munka különösen nehéz attól, hogy az eszközök és rendszerek alkalmazhatósága kizárólag a gyakorlatban, vagyis szinte minden esetben az élesben történő alkalmazás során igazolódik vagy bukik meg, tehát a megépült jó és rossz példákból folyamatosan tanulva fejlesztik a látássérültek számára történő akadálymentesítés tudományát az MVGYOSZ szakértő munkatársai és partnerei.

Az akadálymentesítésnek természetesen nemcsak a vak, hanem a gyengénlátó emberek érdekeit is szolgálnia kell. A hangjelzést adó jelzőlámpák, a hangos utastájékoztatás, a beszélő bankautomaták és liftek, a taktilis burkolati jelzések és a Braille-feliratok mellett szükség van a megfelelő megvilágításra, a lépcsőfokok jól látható, kontrasztos jelölésére, a feliratok jól olvasható kialakítására a megfelelő betűméret és betűtípus megválasztásával. Mivel a látássérült emberek csoportja korántsem homogén, a sokféle különböző szembetegség és látásállapot többféle segítség együttes meglétét teszi szükségessé mind a tájékozódás és közlekedés, mind az információkhoz való egyenlő hozzáférés biztosítása terén.

Az információkhoz való egyenlő esélyű hozzáférés kiemelt területe a honlapok és szoftverek mindenki számára használható kialakítása. Ezen a területen a vak és gyengénlátó emberek szempontjából kiemelt jelentőségű az MVGYOSZ által alapított „Informatika a Látássérültekért" Alapítvány munkája. Az alapítvány a vak és gyengénlátó felhasználók számára nélkülözhetetlen képernyőolvasó és képernyőnagyító szoftverek honosítása mellett számos saját fejlesztésű alkalmazással segíti az érintettek mindennapi munkáját, tanulását és információhoz jutását, illetve szakmai tanácsadással igyekszik elősegíteni, hogy lehetőség szerint minden információ korlátozás nélkül legyen elérhető a látássérült felhasználók számára is.

Az akadálymentesítési tevékenység nem csupán a területen való jártasságot, vagyis a látássérült emberek közlekedésével és információszerzésével kapcsolatos elmélyült ismereteket igényel, hanem komoly érdekvédelmi erőt és tárgyalási kompetenciákat is. Egy-egy akadálymentesítésre irányuló vagy azzal összefüggő beruházás ugyanis számos szereplőt mozgósít a beruházótól a megrendelőn, a döntéshozókon, a kivitelezőkön, ellenőrökön át egészen a leendő felhasználókig, akikkel tudni kell egy nyelvet beszélni ahhoz, hogy megértsék a látássérült emberek speciális szempontjait. Ma már elengedhetetlen törekvés, hogy az akadálymentesítési munkálatok során létrejövő rendszerek - legyen az rámpa, vezetősáv, emelőberendezés vagy információs táblarendszer - a használhatóságuk mellett esztétikusak és a környezetükhöz illeszkedőek legyenek.

A többnyire jellemző utólagos akadálymentesítés, vagyis egy már meglévő épület fogyatékos emberek általi használatra való alkalmassá tétele szükségszerűen komoly kompromisszumokkal és jelentős többletköltségekkel jár, a végeredmény pedig többnyire elmarad az érintettek igényeitől. Ennek elkerülése érdekében az MVGYOSZ akadálymentesítési tevékenysége manapság leginkább a tervezés során történő tanácsadásra irányul. A tervek elkészítésének szakaszában ugyanis még lényegesen könnyebb változtatni a látássérültek számára balesetveszélyes megoldásokon vagy kényelmetlen közlekedési szituációkon, több lehetőség van átgondolni és egyeztetni az elképzeléseket, a jogszabályok adta lehetőségeket és a különféle felhasználói csoportok nemegyszer egymásnak szögesen ellentmondó igényeit. Ennek érdekében hozta létre az MVGYOSZ 2009-ben az akadálymentesítési munkacsoportot, az akadálymentesítési tanácsadási tevékenységet pedig 2014 óta szolgáltatásként nyújtja, mely szabad felhasználású bevételt generál. Ezen tevékenység során az MVGYOSZ munkatársai szorosan együttműködnek egy rehabilitációs környezettervező szakmérnökkel, aki a látássérültek igényeinek tervszintű megjelenítése mellett valamennyi fogyatékossági csoport igényeit jelzi a beruházások terveiben. Az effajta együttműködések esetében már nem is akadálymentesítésről, hanem egyetemes, vagyis valamennyi felhasználói csoport számára történő tervezésről beszélhetünk, ami az akadálymentesítés utólagos, tűzoltás jellegű gondolkodásmódjánál egy sokkal előrelátóbb, komplexebb és integratívabb nézőpontot jelent.

Örömmel tapasztaljuk, hogy több mint tízéves intenzív munkánk eredményeként mára bekerült a köztudatba a látássérülteket segítő taktilis burkolati jelek hasznossága, hogy ma már nem ezek elhelyezésének ténye az, amiért harcolnunk kell, hanem arról kell tárgyalnunk, hogy hogyan lehet ezek kialakítása a legoptimálisabb mindenki számára. Ma már egyre kevesebb esetben történik nagy beruházás a fogyatékos emberek igényeinek megkérdezése és figyelembe vétele nélkül, szerencsére csak elvétve készülnek már elkülönített „vakbarát" honlapok, országszerte egyre több jelzőlámpa ad hangjelzést távirányító használatával, és egyre ritkábban merül fel az az ellenérv is, hogy a vakok úgysem közlekednek önállóan. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a következő száz év ne tartogatna kihívásokat az egyenlő esélyű hozzáférés megteremtése és a biztonságos közlekedés területén. Még mindig komoly akadályt jelentenek a bonyolult útkereszteződések, a támpont nélküli nagy terek, miközben egyre komolyabb balesetveszéllyel kell számolni a csendes járművek, azaz az elektromos autók és a járdákkal egybeépített kerékpárutak miatt. A jövő bizonyára a tájékozódást segítő navigációs alkalmazásoké, a komplex információt nyújtó fehérbotoké és talán még az önvezető járműveké is. Egy dolog viszont szinte biztos: az emberi tényezőt egy darabig még aligha nélkülözheti egy látássérült személy a teljeskörű információszerzés és a tájékozódás során. Éppen ezért az akadálymentes, biztonságos fizikai és információs környezet megteremtése mellett legalább ugyanekkora szükség van a társadalmi szemléletformálásra, az emberek segítőkész, de nem túlsegítő hozzáállására.

Képleírás:

Az első képen Zoli fehérbottal közlekedik a villamos megállóban. Botjával a zónahatárköveket pásztázza.

A második képen Zoli át akar menni a zebrán, de a lámpa piros. A háttérben jól látszik a futár.

A harmadik képen egy bankautomata látszik. A gombok és a csatlakozó, amibe fülhallgató van bedugva. A gombokon egy kéz számokat ír.

A negyedik képen Zoli a szövetség taktilis jeleket tartalmazó táblája előtt áll és olvassa a „Tapintható biztonság" feliratot. A táblán jól látszanak a különféle taktilis jelzések.

Az ötödik képen egy nő jelzőbottal és kutyával közlekedik. Kezében a távirányító, éppen használja.

Pillanatképek az informatika és a látássérültek közös történetéből

Az informatika tanulmányozása a látássérültek életében számomra is új kaland volt. Gyengénlátóként nagyjából 10 éve szoros kapcsolatot ápolok informatikai (illetve digitális) segédeszközökkel, mint a nagyító egér, olvasó tv, vagy segédprogramokkal, mint a Nagyító, vagy a MAGic (amely szintén a képernyő nagyítását segíti). Természetesen ismerem a képernyőolvasókat is, melyek hangalapú visszajelzést adnak a felhasználónak a számítógépen illetve a telefonkészülékeken lévő objektumokról és történésekről. Számítógépen ismert olvasó például a JAWS for Windows és az NVDA, telefonkészülékhez: Voice Assistant, TalkBack, etc. De ezek már kész, mondhatom, jól használható segítségei a látássérülteknek.

Hogyan jutottunk el idáig a kezdetektől?

A számítógép az 1970-80-as években jutott el a tömeggyártás szintjére Magyarországon. A számítógép-felhasználók száma a szövetségben is rohamosan terjedt a hivatalban és a tagok között egyaránt. Sokan, másokat megelőzve, mint programozók kezdenek el dolgozni ebben az időszakban.

Programozás - mi jut eszünkbe erről a szóról? Mit „látunk" a szemünk előtt? Kódokat, számokat, profi fehéringes szakembereket a klaviatúrát bőszen nyomkodva, miközben a képernyőre mered tekintetük. De ki gondol ilyenkor arra, hogy vakon is lehet programozni? S, hogy mindezt már a 70-es évek elején! Hogyan volt lehetséges ez? Meg kell mondani, sokan még a szó jelentését se ismerték hazánkban, amikor már látássérült programozókat képeztek ki a szövetségnek köszönhetően, sajnálatosan, csak a fővárosban. A Vakok Szövetsége 1967-ben szervezte meg hosszú előkészületek után első programozó tesztképzését. A tanfolyam után 1 fő tartósan elhelyezkedett. Ennek sikereként 1970-től megkezdődtek a szövetség programozó tanfolyamai a Számítástechnikai Országos Oktatási Központtal együttműködve. A cél nem más, mint látássérült személyek munkába helyezése szellemi tevékenységet kívánó munkaterületen. A tanfolyam végén az Országos Tervhivatal Számítógép Központja vállalta két jól végző programozó alkalmazását. 1973-ra pedig a tanfolyamot végzettek közül már 6 fő dolgozik tartósan, mint programozó. A képzés sikeressége magával vonzott más történéseket is. A látássérültek támogatása az egyetemeken, főiskolákon megnőtt, s ezzel számuk is egyre gyarapodott.

Nagy váltás volt mindenki számára a DOS verzióból a Windowsra való átállás. Nem volt ez másképpen a látássérültek körében sem. Fontos és elsődleges lépés volt olyan képernyőolvasó programok kifejlesztése, melyek jól működnek a Windows-os felületen. Mivel a számítástechnika egyre inkább elterjedt, szakcsoport gondolata is felmerült a szövetség berkein belül, mely kizárólag az informatikával foglalkozik. Ebből több is lett, mint gondolat. A 80-as években már programozói versenyek voltak felnőtt, illetve fiatal korosztályban egyaránt. Külön rovat indult a számítástechnika szerelmeseinek a Vakok Világában, amivel segíteni kívántak a felmerülő problémák esetén, illetve a rendszerek minél nagyobb fokú kihasználásában.

Idővel az egyszerű kezelhetőség okán nem a szakemberek, hanem a személyi felhasználók kerültek nagyobb számba. Mi tette ezt lehetővé? Természetesen a képernyőolvasók. De ekkor még nem program szinten működtek, hanem külön eszközei voltak a számítógépeknek.

A nagy BraiLabból, a BraiLab pluszból kevés terjedt el, mert a megjelenésekor az IBM gépek ára hirtelen zuhanni kezdett a piacon. A BraiLabokkal az is baj volt, hogy könnyen elromlottak és igen nehéz volt a javíttatásuk. Az IBM gépek igen sokáig bírták. Javíttatásuk egyszerűbb volt a jó szervíz és alkatrészellátottság folytán. Némi feszültség adódott abból, hogy a BraiLab drága volt az egyéni vásárlónak, ugyanakkor az IBM gépekhez még nem voltak olyan programok, amelyeket magyarul beszéltetni lehetett volna. Ezért a szövetség a BraiLab beszélő rendszerére építve kifejlesztett egy IBM beszélő- és kezelőrendszert. A dombóvári, vagy Szűcs-féle beszélőkártya az első volt, ami Magyarországon megjelent. Az Arató-Vaspöri házaspár a Központi Fizikai Kutató Intézetben több beszélőrendszert is készített. Az első beszélőrendszerüket a BraiLabokon alkalmazták. A másodikat pedig az IBM-en. Még más magyar beszélőrendszerek legfeljebb felolvasásra voltak alkalmasak, addig az övéké alkalmazkodott a gépek kezelési rendszeréhez, vagyis egyszerűen és mindenki által érthetően próbálta megmagyarázni, ki is mondva majd minden tevékenységet, amit a géppel lebonyolítunk. A Windows megjelenésével mindenképpen meg kell említenünk a Window-Eyes-t, illetve a WinTalkert. A WinTalker a cseh RosaSoft cég terméke, mely akkoriban a legolcsóbbnak bizonyult. A WinTalker és a BraiLab is külső beszédszintetizátor segítségével szólalt meg, melyeket a nyomtató portjához kötöttek. A WinTalkerhez egy olyan hardverkulcs tartozott, mely elősegítette a választást, hogy a nyomtató portjánál a BraiLabot vagy a WinTalkert szeretnénk aktuálisan használni. A fejlesztéseknek köszönhetően a WinTalker a Window-Eyes program mellett már a Windows rendszerével együttműködve a hangszóróból szólalt meg. Idővel olyan fejletté váltak, hogy folyamatos olvasásban teljes szöveget, akár irodalmi jellegűt is, élvezhetően intonáltak. Ezek ma már nem tűnnek nagy szavaknak a képernyőolvasót használók körében, de akkoriban hatalmas előrehaladást jelentett az informatikai fejlesztések terén.

A BraiLab PC jelentős képernyőolvasó képességgel rendelkezett, különösen a kiegészítő ablakok felhasználásával. Az Arató-féle fejlesztés az egyetlen, ami Magyarországon komplett módon használható volt akkoriban, s emellett az ára is alacsony volt. A DOS felületre viszonylag jól használható magyar beszélőrendszer az Arató-Vaspöri házaspár által jegyzett BraiLab PC. Programját a házaspár alkalmassá tette a Windows használatára, és kifejlesztették a BraiLab CD beszélőrendszert, amely kifejezetten a Windows használatára lett tervezve.

Az MVGYOSZ munkatársai már a 90-es években figyelemmel kísérték a németországi Baum cég által forgalmazott Virgo, illetve az amerikai Henter-Joice cég JAWS ernyőolvasóját. A programok mind DOS, mind Windows operációs rendszerben már akkoriban jól használhatóak voltak.

A 2000-es évek elején Új-Zélandon kifejlesztettek egy olyan notebookot a Microsoft Windows CE operációs rendszerén alapulva, melyen az adatok Braille-billentyűzet segítségével vihetők be, illetve az információk egy különleges, Braille kódolású „képernyőről" olvashatók le. A hír hallatán akkoriban sokan megörülhettek, mégsem terjedt el a készülék. Hogy miért? Erre választ mai világunk ad. A legfontosabb dolog, akár az informatikában, akár bármilyen más területen, hogy a szolgáltatásokhoz, az eszközökhöz egyenlő esélyű hozzáférése legyen mindenkinek. Tehát nem speciális, külön „vakoknak szóló" eszközök szükségesek, hanem olyan eszközök, melyeket mi, látássérültek is egyaránt tudunk kezelni bármiféle probléma nélkül. Ehhez jó például szolgálnak a Macintosh gépek, melyeknél alapértelmezetten megtalálható a képernyőolvasó, a VoiceOver. A beépített képernyőolvasó hangosan elmondja, hogy mi jelenik meg a képernyőn, valamint felolvassa a dokumentumokban, weboldalakon és ablakokban látható szövegeket - tehát egy jól programozott képernyőolvasó. A géphez frissíthető Braille-kijelzőt is csatlakoztathatni lehet, amely a VoiceOver segédprogrammal használható. Ezen gépek viszont igen drágák, nehezen engedhetőek meg átlagkeresettel rendelkező személyeknek.

A szövetség a szervezeti szintű fejlesztésében is fontosnak tartotta az informatikát. A központban a rendszeres használatnak köszönhetően igen hamar sikeresen számítógépre sikerült vinni a könyvelést, a hangos könyvtári anyagok rendszerezését, a Braille-nyomtatás több fázisát. Vidéken pedig elindult a számítógépes tagnyilvántartás. Már ekkor megfogalmazódott, hogy akkor lenne a tagnyilvántartás eredményes, ha ez országos jellegű lenne.

A 2000-es években a szélesebb tagsági felhasználást tekintve elsősorban a diákok tudták kihasználni a számítógépet, valamint egyre inkább a szellemi pályákon dolgozó sorstársak, pl. tanárok, jogászok. A látássérült számítógép felhasználók részére egyre általánosabban hozzáférhetővé váltak folyóiratok, napilapok, tananyagok, tudományos cikkek és tanulmányok, irodalmi művek. A könnyű használat oka az is volt, hogy újabb képernyőolvasó programok jelentek meg, melyek kényelmessé tették a számítógépek használatát. Ezek voltak a JAWS for Windows és az NVDA. A JAWS első honosított változata a 4.02-es verzió volt. A honosítás nemcsak a magyar nyelv hozzáadását jelentette a telepítőcsomaghoz, hanem a magyarországi látássérültek igényeire is odafigyelve alakították ki az olvasóprogram jelzéseit. Az NVDA általánosan nagyjából 20 nyelven képes megszólalni. Előnye, hogy nem szükséges telepíteni, illetve, hogy ingyenesen letölthető bárki számára. Bár a Jaws for Windows drága, mégis sokan használják Magyarországon. Egyik oka ennek az, hogy nagyban segítik adományozását látássérültek számára, másrészről pedig több funkcióval rendelkezik. Nem érdemes feltenni a kérdést, hogy a két képernyőolvasó közül melyik a jobb, mert az attól függ, hogy mire szeretnénk használni azokat. Több látássérültnek már évek óta mindkettő szerepel a programjai között - feltéve, ha anyagilag meg tudta magának engedni, illetve elnyerte esetleg egy pályázaton a Jaws for Windows-t is.

A számítógépek nyomában sorra jelennek meg a számítógéppel vezérelhető nyomtatógépek, a printerek, mind a Braille és mind a síkírás számára. Normál printer segítségével a vak ember teljesen önállóan, szépen elrendezett anyagot tud készíteni. A Braille-nyomtató akkoriban is nagyon drága volt, ezért a szövetség az egyéni felhasználás támogatására vett kétoldalas nyomtatót. Gyorsan nőtt az olvasógép, a szkenner tulajdonosok száma. A szkenner használata kezdetben még nem volt gördülékeny. Az ékezetes betűkkel teli magyar szövegeket, különösen, ha nem elsőrendű a nyomdai kivitel, elég hibásan olvasta. Hasonló problémák napjainkban is előfordulhatnak, de sokkal limitáltabb mennyiségben.

A RECOGNITA magyar-amerikai RT. a Számítástechnikai Koordinációs Kutatóintézetből vált ki. A szervezet a magyar vak személyeknek és vakügyi intézeteknek ingyen rendelkezésére bocsátott RECOGNITA programokat, amelynek a forgalmi ára kb. 100 ezer forint volt. A szövetség a későbbi években is jó kapcsolatot ápolt az akkor már alapítványi szinten működő Recognitával (Számítástechnika a Vakokért), melynek köszönhetően a Recognita Reader szövegfelismerő programot a látássérültek ingyen kaphatták meg a 2000-es években is. Ez nagy segítség volt számukra a beszkennelt dokumentumok értelmezésében.

A fejlődés gyors ütemének köszönhetően újabb és újabb géptípusok jöttek, jönnek forgalomba, és mindig újabb tartozékok. Németországban és az Egyesült Államokban elterjedt a pontírású kijelzés (20, 40, sőt 80 cellás, nyolc pontos). A Braille-kijelzők még drágábbak, mint a Braille-nyomtatók. Az OPTACON drága eszköz és nehezen használható. De amíg a szkennerrel szöveget lehet olvasni, az OPTACON-nal grafikát is le lehet tapogatni.

Az MVGYOSZ berkein belül aktív informatikai élet volt már a 70-es évektől. Ezért egy idő után egy külön informatikai szerveződés volt a felelős. Kezdetben a toronyszoba adott neki otthont, de konnektorok és klímaberendezések mutatják a villában való más elhelyezését is. A szövetség e szerveződése folytatta a különböző informatikai tanfolyamok levezetését is. A legjobb lehetőségek biztosítása érdekében, az informatikai része a szövetségnek egy külön új szervezetként jött létre. Az új, országos hatáskörű, közhasznú szervezet neve „Informatika a Látássérültekért" Alapítvány lett, röviden INFOALAP, melyet 2000. december 7-én alapított az MVGYOSZ 100.000 Ft alaptőkével.

Az alapítvány célja, hogy a Magyarországon élő látássérült embereket a szükséges segédeszköz-szoftverekkel ellátott, korszerű számítógépes rendszerekhez juttassa. Célja továbbá a számítástechnika legújabb eredményeinek hozzáférhetővé tételével biztosítani a látássérült emberek sikeres részvételét az oktatásban és képzésben, növelni a számukra elérhető munkalehetőségek számát és javítani munkahely-megtartási esélyeiket, melyet nem csupán pénzbeli és materiális adományokkal segít elő, de jelentős tárgyalásokat is folytat. Több éves munkának köszönhetően az INFOALAP és az MVGYOSZ közösen elérte, hogy 2018. július 24-től Magyarországon ingyenesen elérhetővé váljanak képernyőolvasó és nagyító szoftverek. A JAWS, a MAGic és a ZoomText szoftverek gyártója, a VFO Group sajtóközleményben számolt be arról, hogy Magyarországon, a világon harmadik országként, ingyenessé váltak programjaik. Tehát, akik eddig csak pályázat útján tudták igénybe venni (illetve, ha éppen nem nyertek, még úgy sem) ezeket a nélkülözhetetlen programokat, ettől kezdve ők is ugyanolyan eséllyel használhatják számítógépüket, ha igénylik a számukra leghasznosabb programo(ka)t.

Kézben fogható segítség

Mi az a kézben fogható eszköz mely már több mint 60 éve központi szerepet tölt be a Magyarországon élő vakok életében? Sokan rávágnák, hogy a fehérbot. De van még egy eszköz, mely ma már nemcsak a vakok, de mindenki életében elengedhetetlen „társ", s ez a telefon.

A 20. század közepén még igen gyerekcipőben járt a telefonkészülékek kora, mégis fontos szerepük volt a vakok megélhetésében. A telefonközpontok létrejötte óta a vak hadirokkantak körében erős érdekképviselet zajlott látássérültek telefonközpontokban való munkába helyezéséért. Kezdetben csupán 10-20 főt alkalmaztak, annak ellenére, hogy a szövetség nagyszámú látássérült betanítását szorgalmazta és segítette elő. A munkanélküliség oka már akkortájt is az idegenkedés volt a látássérült munkaerővel szemben. De a folyamatos és célratörő tárgyalásoknak hála, az 50-es években ez a szám elérte a 600 főt. Ezt olyan rendeletek kiadásával lehetett elérni, melyek előírják a csökkentlátó telefonkezelők alkalmazását. Csak abban az esetben lehetett e munkaköröket látó dolgozókkal betölteni, ha a szövetség a munkakör betöltésére vak, illetve csökkentlátót nem tudott kijelölni. A rendelet megjelenését követő évben minden kiképzett telefonkezelő munkába állhatott. A telefonkezelők havi átlagkeresete 1954-ben 1.290 Ft volt.

A telefonközpontokban, vagy divatosabb kifejezéssel élve callcenterekben ma is alkalmaznak látássérült munkatársakat. Mivel ezek napjainkban már elektronikus tárcsázó programmal történnek, fontos, hogy a képernyőolvasó a tárcsázó, s a beviteli program egymással kompatibilis legyen.

De lépjünk kicsit vissza az időben. A vezetékes telefonok után 1990 október 15-én (a Fehérbot világnapján) megérkeztek Magyarországra is a mobiltelefonok. Bár az első években még exkluzív volt a használatuk, igen hamar a mindennapi élet részeivé váltak. Igény lett a látássérültek körében is, hogy megfelelően tudják használni. A Symbian rendszerű Nokia készülékeken beszélőprogram már volt, a Mobile Speak és a Talks. Kezdetben még magyarul „nem beszéltek", a magyar szavakat különböző külföldi kiejtéssel hallhatták használóik. Igazán közkedvelt volt látássérülteknél a finnül beszélő telefon, amely a magyar szavakat olyan akcentussal ejtette ki, mely az a legérthetőbbnek bizonyult a magyar nyelvet használók körében. A Symbian 9 készüléknél a Talks már magyar nyelven is elérhető volt.

Az ezt követő években úgy fejlődtek a telefonos beszélők, ahogy a telefonok is. Ma létező ilyen olvasó programok a Talkback, vagy a Voiceover. A magyarországi iPhone-ok esetében 3 egymás utáni főgomb lenyomásával rögtön elérhető a funkció, így ez a készülék alkalmas arra, hogy egyedül, segítség nélkül egy vak személy is be tudja állítani, telepíteni tudja.

A kisegítő lehetőségek közül még meg kell említenünk a nagyítás és a nagyító funkciókat is, melyek főként a gyengénlátók, illetve az idősek számára jelentenek nagy segítséget. Emellett a látássérültek gyakran használják még üzenetküldésnél a diktálás funkciót, vagy a hangüzenet küldését. Aki jobban szeret gépelni, de gyors üzeneteket szeretne küldeni, annak lehetősége van Braille gépelésre is, ugyanis az érintőképernyő ennek az érzékelésére is képes. Viszont ez már egy applikáció, mely letöltést kíván. De milyen app-ok segíthetnek még minket? Berkó Norbert, az MVGYOSZ Okosklubjának szakembere így vélekedik:

„Az Okosklub projekt Angyal Gábor, az MVGYOSZ szakmai vezetőjének az ötlete. Célja az volt, hogy megteremtsen egy olyan szolgáltatást, ami az életvitelt segítő Android és IOs operációs rendszerű okostelefonok és táblagépek látás nélküli használatát elősegíti országos szinten. Emellett annak biztosítása, hogy a szociálisan hátrányos helyzetű látássérültek is általuk megfizethető módon juthassanak az életminőségüket javító, akadálymentes okostelefonokhoz.

A projekt 2016-ban indult, s azóta sok próbakészüléket sikerült beszereznünk, melyek közül többet tartós használatba adtunk ki, ezzel is segítve azon látássérülteket, akik szociálisan segítségre szorulnak. Az Okosklub természetesen az évek alatt sokat fejlődött, formálódott.

Kezdetekben, ha valaki felkeresett minket, kiutaztunk, akár vidékre is, majd a próbakészülék segítségével távoli segítségnyújtást alkalmaztunk. Az MVGYOSZ székházában klubalkalmakat tartottunk a tagok számára. Mivel a rendszeres klubtalálkozókon sokan vettek egyszerre részt, a kezdeti tapasztalatok után 3 fős klubalkalmakat szervezünk, melyek másfél órás időtartamúak. Ezek sokkal hatékonyabbnak bizonyulnak. De a klubfoglalkozások mellett egyéni tanácsadás is működik a klub tagjai számára, akikhez akár ki is megyünk, ha mobilitásuk valamilyen okból gátolt. A vidéken élő látássérültek segítéséhez a szövetség minden Egyesületben kiképzett segítőket, akikhez helyileg fordulhatnak a tagok.

Bárki jelentkezhet, aki valamilyen látássérüléssel rendelkezik, s úgy érzi, szüksége van életének megkönnyítésére. Egyetlenegy okostelefonnal ma már kifizethetőek csekkjeink, rendelhetünk szeretteinknek ajándékot, s mindezt látássérültként is könnyedén. Csak meg kell találni a módot arra, hogyan tehetjük ezt meg. S erre van az Okosklub.

Azok az applikációk segíthetik a gyengénlátó és vak embereket, amik minden más embert is. Ugyanis ha a készüléken lévő képernyőolvasó megfelelően képes „megszólaltatni" azt, bármilyen applikációt képesek használni. Vannak természetesen kifejezetten látássérülteknek szóló app-ok is, ingyenesek és nagyon drágák is. Legelterjedtebbnek mondhatóak: iPhone-on a Blindsquare, mely a tájékozódásban segít, az MBraille lehetővé teszi a Braille-írás útján történő gépelést, a TapTapSee segít egyszerű objektumokat felismerni a kamera segítségével, és természetesen kihagyhatatlan a pénzfelismerő.

Ugyanezen alkalmazások Androidos megfelelői többek között például a Camfind, mint tárgyfelismerő, Googletérkép, vagy a pénzfelismerő, a Blind droid wallet."

A látássérült személyek mindennapos használaton alapuló véleményei igazolják azt, hogy kiemelkedő segítséget nyújtanak az okostelefonok például egy olyan, mások számára mindennapos feladat megoldásában, mint a bankjegyek felismerése.

2017-ben a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége a bankjegy címletek azonosítására alkalmas szoftverrel felszerelt iPhone készülékek beszerzéséhez kapott a Magyar Nemzeti Banktól támogatást. Ezek az eszközök a szövetség tagegyesületein keresztül kerültek kiosztásra. Azok a súlyosan látássérült személyek kaphattak okostelefont, akik a teljes látásvesztés, illetve a minimális látásuk mellett önállóan, segédeszköz nélkül nem, vagy csak nagy nehézséggel képesek a bankjegyeket felismerni. Országszerte 202 db iPhone SE 16 GB készülék került kiosztásra az MVGYOSZ révén. Az érintőképernyős, akadálymentesen használható telefonok használatának elsajátításában is segítséget kaphattak azok, akik eddig még nem találkoztak ezzel a technológiával.

A hatalmas sikerre alapozva az MVGYOSZ újabb lehetőségeket keresett a látássérültek számára akadálymentesen használható készülékek beszerzésére. Ennek egyik forrása a Távszem Projekt, mely során 800 db iPhone fog kiosztásra kerülni, hasonló elvekkel, mint az MNB-s projekt során. A készülékeken egy olyan applikáció is megtalálható lesz, aminek segítségével a látássérült személy a távolból kérhet videotelefonos segítséget megfelelően betanított operátoroktól adatai védelmének teljes biztonsága mellett. A Távszem projektről bővebben az MVGYOSZ megújult oldalán (www.mvgyosz.hu ), illetve a 2019-től elérhető www.tavszem.hu oldalon olvashatnak.

Képleírás:

Az első képen egy Homelab látszik használat közben, amint egy férfi keze a billentyűzeten ír.

A második képen Gubuznai Imre ül velünk szemben és dolgozik a Homelab4-en. Pulóver van rajta, erősen kopaszodó középkorú férfi.

A harmadik képen pedig Borbély Lajos dolgozik a Homelab4-en. Fején fülhallgató. Előtte a polcon két monitor. A kép oldalnézetben készült. A férfi erősen kopaszodó, középkorú.

A negyedik képen egy világos pulóverben, fehér ingben ülő fiatalember dolgozik egy régebbi számítógépen. A gépnek még floppy meghajtója van. A kép központjában a Pentax márkájú számítógép látható teljes terjedelmében (gép, kismonitor, szkengép). A férfi nekünk háttal ül.

Az ötödik képen pedig 5 különböző márkájú mobiltelefon látszik félkörben elhelyezve.

A szövetség érdekképviseleti munkájának áttekintése (V.)

2002-2018

Az eltelt 16 évben 3 elnöke volt az országos szövetségnek: 2002-2010 között dr. Szőke László, 2010-2015 között Szakály Melinda és 2015-től jelenleg is dr. Nagy Sándor. A szövetség 2004-2005 között szervezeti átalakuláson ment keresztül, a főtitkári pozíció megszűnt, amelyet addig Erhartné dr. Molnár Katalin töltött be. A megyei szervezetek önálló jogi személyként működő egyesületté alakultak a 2000-es évek elején, ami által lehetőségük nyílt önálló forrásteremtésre, adományok szerzésére, pályázatok beadására, az adó 1%-ának gyűjtésére. A szövetségnek 22 tagegyesülete lett, mivel 3 megyében (Pest, Nyírség, Fejér) nem ment zökkenőmentesen az átalakulás, és két-két egyesület jött létre. A szervezeti átalakulás 2005-ben fejeződött be, akkor szűnt meg a főtitkári tisztség is, és akkortól kezdve a szervezet legfelsőbb irányítását a tagegyesületek által választott küldöttek látják el. Az országos elnökség 7 tagú, az elnök munkáját gazdasági vezető és szakmai vezető kinevezésével segítik. Az átalakulás ellenére komoly eredményeket értek el a szövetség vezetői, hiszen 2006-2007 során európai uniós pályázat támogatásával nonprofit ügyintéző- és menedzserképzést valósítottak meg a Látótér projekt keretében. 34 látássérült személy végezte el a képzést, közülük jelenleg 26 fő dolgozik a megszerzett végzettségnek megfelelően.

A világhálón is ebben az időszakban jelenik meg a szövetség, elkészül a honlapja (www.mvgyosz.hu), amely egyébként a Centenáriumi évben teljesen megújul, és a szövetség a közösségi és videómegosztó oldalait is elindítja. Bár a 2000-es évek elején végbemenő szervezeti átalakulás sem ment zökkenőmentesen, a 2009. évi döntés, miszerint direkt marketing (DM) kampányt indít a szervezet, még nagyobb vitát váltott ki a látássérült személyek körében. A tevékenységbe belekezdett a szövetség, és a mai napig is gyűjt adományt ezen a módon. Az eltelt 9 év DM-leveleinek eredményeként minden látássérült személy kétévente fél áron vásárolhat egy darab fehérbotot. A szövetségnek sikerült beszereznie egy új mikrobuszt, amelyet a vakvezetőkutya-képzésben dolgozók használnak, valamint felújításra került a székház alagsora, műemlék aulája és a télikert, továbbá a Vakvezetőkutya-kiképző Központ főépülete. A hangoskönyvtár közel 4000 felolvasott művéhez 2018-tól online is hozzáférhetnek az egyesületi tagok.

A segédeszköz-ellátás terén is komoly előrelépéseket tettek a szövetség vezetői, hiszen 2014-től nemcsak a drága külföldi fehérbotokhoz juthatnak hozzá a látássérült személyek, hanem a jó minőségű, hazai Sopronkőhidai fehérbotokhoz is. További eredmény, hogy 2016-tól már vényre is fel lehet íratni ezeket a fehérbotokat. A szövetség vezetősége felismerte, hogy a digitális kompetencia fejlesztése a látássérült személyek esetében talán még fontosabb, mint az ép látású embereknél, hiszen egy látássérült embernél az informatika világának ismerete az információhoz való jutást jelenti. Annak érdekében, hogy minél több vak és gyengénlátó személy digitális kompetenciája fejlődjön, a szövetség 2016-ban Okosklubot indított, amely a mai napig az egyik legnépszerűbb, leginkább keresett szolgáltatása.

A konzekvens érdekképviseleti munka eredménye, hogy a kormány döntése értelmében 2018-tól a Braille-eszközök általános forgalmi adója 27%-ról 5%-ra csökkent. Így a Braille-nyomtató, a Braille-sor, a Braille-írógép jóval kedvezőbb áron vált elérhetővé, mint a korábbi években. A 2018-as év kiemelkedően fontos a szövetség és a hazai látássérült emberek életében, hiszen azon túl, hogy a Centenáriumi év egy sor különleges eseményt is hozott és hoz még magával, a szövetség ismét európai uniós pályázatot nyert. A Távszem „Távoli segítségnyújtás látássérült emberek számára" projektben közreműködő szakemberek két év leforgása alatt alakítanak ki egy olyan csúcsminőségű, Európában is egyedülálló szolgáltatást, amelyet a látássérült emberek Magyarország egész területén, a nap minden szakában elérhetnek, és látó operátori segítséget kérhetnek a szükséges esetekben. A Centenáriumi év sok örömteli, ünnepi rendezvénye mellett és a gőzerővel folyó projektmegvalósítás közepette 2018 azonban sajnos egy szomorú eseményt is hozott a vezetőség és a munkavállalók részére, amikor kibertámadás érte a szövetség informatikai rendszerét. A zsarolóvírus a 2017-2018. évi könyvelési anyagot megsemmisítette, illetve a munkavégzéshez szükséges dokumentumokat is titkosította. A vezetőség és a munkatársak kedvét azonban ez sem szegte, és a probléma megoldására koncentrálva minden dokumentumot pótoltak, így 2018 őszétől már újra zökkenőmentesen folyik a munka a székházban.

Képleírás:

Az első képen az MVGYOSZ honlapjának egy részlete látszik: „Együtt formáljuk élhetőbbé a világot", Távszem felirat, Távszem logó, a szövetség centenáriumi logója, alattuk pedig a menüpontok.

A második képen pedig a Távszem és az erről szóló tájékoztató menüpontok látszanak, szintén a szövetség honlapjának egy részlete.

Nélkülük nem ünnepelhetnénk

1918 nagyon régen volt. Büszkék vagyunk az elmúlt 100 évre, miközben sajnáljuk, hogy az eltelt időben volt egy világháború, és egy 56-os forradalom is. Részben ezek miatt sajnos nagyon sok irat elveszett, megsemmisült. Nem bántva a korábbi vezetőségeket, de nem is vitatva felelősségüket elmondhatjuk, hogy nem vigyáztak ezekre az ereklyékre úgy, ahogy azok megérdemelték volna. A Vakok Világa lapszámai is hiányosak, illetve az előtte megjelenő Vakok Lapjáról is csak a Vakok Világa számaiból értesülhetünk. A Vakok Közlönye fellelhető ugyan a szövetség Braille-könyvtárában, de sajnos hiányosan. Ezekből talán sokkal pontosabb képet kapnánk a szövetség kezdeti időszakáról, az indulás körülményeiről, a vezető személyek kilétéről. Így kedves olvasó, most azzal kell beérnünk, amit munkatársaimmal kikutattunk a Vakok Világa oldalairól és a szövetség létrejöttének 60., 70. és 80. évfordulóira megjelent könyveiből. Higgyék el nekem, ez is szép eredmény. Amikor bújtuk a lapszámokat és a könyveket, azt reméltük, hogy valahol rábukkanunk egy cikkre, amiben bemutatják a szövetség korábbi vezetőit. Sajnos nem leltünk ilyen kincsre. Ezért úgy gondoltuk, hogy a 100 év méltó alkalom arra, hogy megismertessük őket, és tisztelegjünk munkásságuk előtt azzal, hogy felsoroljuk nevüket és azt, hogy mi is történt a szövetségben a vezetésük alatt. Minden olyan jeles személyre nem tudunk kitérni, aki sokat tett értünk, hiszen akkor csak róluk szólna ez az ünnepi kiadvány, annyira sokan voltak. Reméljük, hogy egyszer lesz valaki, aki összegyűjti őket és legfontosabb érdemeiket, és egy külön könyvben emléket állít nekik. Mert megérdemlik.

Az MVGYOSZ elnökei

A szövetség 1918-ban jött létre. Önmagában az szép eredmény, hogy a vezetőség ki tudta harcolni a megalakulást, illetve megadta a szövetség alapgondolatát, ami a mai napig mottója a szervezetnek, miszerint: rólunk, de ne nélkülünk intézkedjenek. A mostani érdekképviseleti munkában a Madridi nyilatkozatra hivatkoznak, a „semmit rólunk, nélkülünk!"elvre, de ezt 1918-ban már kimondták a szövetség alapítói is. Akik név szerint a következő személyek voltak:

elnök: dr. Mándy Mihály hadirokkant ügyvéd

alelnök: Verzár Alajos hadirokkant törzsőrmester

titkár: Balkay Géza vak nyomdász

jegyző: Rusznyák Gusztáv vak kosárfonó

pénztáros: dr. Bánó Miklós megvakult mérnök.

A következő 20 év vezetőiről nagyon kevés információ van. Azt tudni, hogy 1936-ig Misei László, Molnár Gyula és Stern Zoltán töltötték be az elnöki tisztséget.

1936-1953: dr. vitéz Kassai Béla

1949-1953: Tóth György kormánybiztos irányítja a szervezetet

1953-1983: dr. Vass Tibor

1983-1988: dr. Jáksó László

1988-1993: Kuminka Györgyné

1993-2002: dr. Szigeti György

2002-2010: dr. Szőke László

2010-2015: Szakály Melinda

2015-: dr. Nagy Sándor

A szövetség főtitkárai

1918-tól bizonytalan ideig Balkay Géza

1936-1953: Balkay Géza

1953-1963: Lukács Géza

1963-1973: dr. Körner György

1973-1988: dr. Bódi István

1988. március-június: Nagy Ernő

1988-2005: Erhartné dr. Molnár Katalin

2005-ben a szövetség szervezeti átalakuláson ment át és a tisztség megszűnt.

Kicsit részletesebben neves vezetőinkről

Dr. Vas Tibor

Dr. Vas Tibor az első olyan elnök, akiről fellelhetőek konkrét adatok. Az ő tevékenységét, személyiségét, céljait, elképzeléseit megőrizte számunkra a Vakok Világa folyóirat. Arról nem is beszélve, hogy Vass Tibor az, akinek az elnöklete alatt rohamosan javult a vak emberek élete, társadalmi megítélése. Bocskai Imre zenetanár írta róla a Vakok Világa 1970. márciusi számában, hogy „térdre kényszerítette az életet."

Dr. Vas Tibor 1911-ben született. Látását 15 éves korában vesztette el. Jogi tanulmányainak elvégzése után ügyvédként, majd egyetemi tanárként dolgozott. 1949-ben került az ELTE jogi karára. 1952-ben szerzett kandidátusi fokozatot. Egyetemi tanári tevékenységén kívül jelentős társadalmi megbízásokat látott el. Tagja volt a Magyar Jogászszövetség és a TIT Budapesti Szervezete elnökségének. 1953-56 között a Jogtudományi Közlöny főszerkesztője volt. Vas Tibor elmélyült szakmai tudása mellett széleskörű humán és természettudományos műveltséggel rendelkezett. Több idegen nyelven beszélt kitűnően, kiterjedt külföldi szakmai és baráti kapcsolatait sokszor kamatoztatta a szövetség javára, növelve a hazai szervezet tekintélyét. 1953-tól 1982-ig volt a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének elnöke. Ezután a szövetség küldöttközgyűlése, három évtizedes munkájának elismeréséül, örökös tiszteletbeli elnökének választotta meg.

Dr. Jáksó László

Dr. Jáksó László 1923. április 15-én született Makón. Látását 5 éves korában vesztette el, egy fertőző betegség szövődményeként. Általános iskolai tanulmányait a Vakok Általános Iskolájában végezte Budapesten, kiváló eredménnyel. Ezután konzervatóriumban, kántorképző szakon tanult tovább. 1947-től a Vakok Intézetének igazgatóhelyettese. Már ekkor elkezd dolgozni a későbbi regionális szervezet megalapításán. 1949-ben munkája eredményeként megalakul a Vakok és Csökkentlátók Dél-Magyarországi Szövetsége. 1953-ban közbenjárására létrejön az akkori Fonalmentő Vállalat, ahol a megyében élő látássérülteknek biztosítottak munkát az akkori nehéz gazdasági helyzetben. 1953 és 1988 között a vállalat igazgatója. Ez alatt az időszak alatt végezte el az egyetemet és szerzett jogi diplomát. Dr. Jáksó László 1949 és 1997 között a megyei szervezet elnökeként fáradhatatlanul küzdött a látássérültek érdekeiért. Ezt a munkát 1963 és 1993 közt, mint országos elnökségi tag, 1983 és 1988 közt, mint országos elnök végezte. 2003. június 27-én halt meg Szegeden. Emlékére 2009-ben a Vakok és Gyengénlátók Csongrád Megyei Egyesülete elnöksége megalapította a dr. Jáksó László Emlékplakettet, melyet minden évben a Fehérbot Nemzetközi Napja alkalmából adnak át.

Kuminka Györgyné

Dr. Kuminka Györgyné 1949-ben született a Vas megyei Szentpéterfán , öröklött szembetegséggel. 10 éves korában került fel Budapestre, a Vakok Általános Iskolájába. 1968-ban sikeresen leérettségizett a Teleki Blanka Gimnáziumban. Az ELTE bölcsészettudományi karának történelem-orosz szakán folytatta tanulmányait. 1973-ban fejezi be az egyetemet és azonnal állást kap a Vakok Általános Iskolájában, ezzel beteljesedett a gyermekkori álma, tanár lett. Nemcsak tanított, hanem tanult is, hiszen 1977-ben másoddiplomát szerez gyógypedagógia szakon. A látássérült emberekért a szövetség országos küldötteként 1976-tól tevékenykedik. 1977-1982 között az országos elnökség tagjaként fejt ki érdekképviseleti tevékenységet. Ezt követően 1988-ban a szövetség elnökévé választották. A Centenáriumi Évben is aktív tagja és segítője a szövetségnek, főként a Braille-írás kultúráját ápolja és népszerűsíti. A Braille Bizottságot is vezette éveken keresztül. Emellett A jövő kilátásai című projekt felkért munkatársa is. A projekt célja középiskolás látássérült fiatalok tanítási és tanulási helyzetének javítása jó gyakorlatok bemutatásával.

Dr. Szigeti György

Dr. Szigeti György 1944-ben született Pécsett. 1958-ban veszítette el látását, egy kémiai kísérlet során. 1967-ben kapott diplomát. Pécs Megyei Jogú Város Tanácsánál dolgozott főelőadóként 24 éven át. A Vakok Szövetségének 1961-től tagja, 1967-től pedig a Baranya megyében működő szervezet titkára. 1971-től országos küldött, majd 1977-től az elnökség tagja. Az 1990. évi országgyűlési választások előtt a Vakok Szövetsége őt javasolta az SZDSZ által felkínált országos listás helyre, ahol megszerezte mandátumát. 1993-ban választották meg országos elnöknek, és két cikluson keresztül vezette a szövetséget.

Dr. Szőke László

Dr. Szőke László 1960. november 17-én született Veszprémben. Általános iskolai tanulmányait Várpalotán, majd Debrecenben végezte. 1979-ben érettségizett, s még ebben az évben felvételt nyert az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karára. Az idők során látása fokozatosan romlott, szemműtétek sorozatán esett át. Egy sikertelen szemműtét következtében előbb 1969-ben a jobb szemére, majd 1980-ban a bal szemére is elveszítette a látását. 1979 óta tagja a Vakok Országos Szövetségének. 1984-ben jogi diplomát szerzett, és még ebben az évben munkába állt a Veszprémi Szénbányák Várpalotai Üzeménél mint jogi előadó. 1987-ben jogtanácsosi szakvizsgát tett. 1985-től 1989-ig a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége Várpalotai Körzeti Csoportjának elnöki teendőit látta el. 1987-ben a szövetség Veszprém Megyei Szervezetének titkárává, egy évvel később pedig az Országos Elnökség tagjává választották. A szénbányászat fokozatos leépítésének következményeként 1991-ben a Várpalotai Bányaüzemnél betöltött jogtanácsosi munkaköre megszűnt. 1992. június 1-e óta egyéni ügyvédként tevékenykedik. Ennek keretében 1999 óta hetenkénti rendszerességgel jogsegély-szolgálati megbízást teljesített a várpalotai Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálatnál. 2004 szeptemberétől pedig ez a tevékenysége havonkénti rendszerességgel, a kistérséghez tartozó, környékbeli településekre is kiterjed. 1998-tól 2002-ig a szövetség alelnökeként dolgozott. 2002 áprilisában pedig a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének elnökévé választották, mely tisztséget 2010-ig töltötte be. 2010-2014 között a Nemzeti Erőforrások Minisztériumának fogyatékosságügyi főosztályvezetője. A vezetése alatt álló elnökség kezdeményezte a szervezet átalakítását, és jelentős részt vállalt abban, hogy a korábbi centralizált szervezeti struktúra helyén önálló jogi személyiségű megyei egyesületek alakuljanak. E szervezeti átrendeződés keretében 2004 szeptemberében a Vakok és Gyengénlátók Veszprém Megyei Egyesületének elnökévé is megválasztották, ezt a tisztséget 2010-ig töltötte be.

Szakály Melinda

Szakály Melinda 1969-ben született, látássérültként. Az általános iskolát a gyengénlátók iskolájában végezte. Kapuváron szerzett érettségit. Ezt követően elvégezte a szövetségben a gyógymasszőr tanfolyamot. Telefonközpontos, pályázatírói végzettséggel és szociálpedagógiai diplomával rendelkezik. 2003-óta aktívan részt vesz a Vakok és Gyengénlátók Győr-Moson-Sopron Megyei Egyesületénél, ahol 2007-ben megválasztották elnöknek, ezt a feladatot 2015-ig látta el. 2008-ban érdekképviseleti munkájának köszönhetően megnyitja kapuit Győrben a rehabilitációs központ. 2009-től az MVGYOSZ elnökségének tagja, 2010-től pedig elnöke. A tisztséget 2015-ig töltötte be.

Erhartné dr. Molnár Katalin

Erhartné dr. Molnár Katalin 1949-ben született a Vas megyei Csörötnek községben. Már 5 éves korában felkerül Budapestre a Vakok Általános Iskolájába egy rosszul sikerült szürkehályogműtét után. Középiskolai tanulmányait a Teleki Blanka Gimnáziumban végzi, már ekkor tagja a Homérosz Kórusnak. Szeretne továbbtanulni, de nehezen tudja eldönteni, hogy embereken segítsen, vagy részükre kulturális programokat szervezzen, mind a két terület érdekli. Végül is az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának hallgatója lesz, ahol 1973-ban átveszi a diplomáját. Ezt követően küzdelmes időszak jön az életében, munkát szeretne vállalni. Látássérülése miatt viszont sok akadályba ütközik. Ekkor születik meg benne az elhatározás, hogy minden erejével és tudásával a vak és gyengénlátó emberek érdekeit fogja szolgálni, mindent megtesz életkörülményeik javításáért. E nemes célokért élete végéig harcolt. Az álláskeresést nem adta fel és 1973-ban az országos szövetséghez kerül nyomdai korrektorként. A vezetőség hamar felismeri tehetségét, ezért jogügyi előadói munkakörbe helyezi át. Ez már igazán testhezálló feladat számára, hiszen itt valóban az emberekért, sorstársaiért dolgozik, tud rajtuk segíteni. Közben férjhez megy, és 1975-ben megszületik egyetlen gyermeke, Péter. Férje, Erhart József látássérült masszőr, aki támogatja őt mindenben, segíti munkáját, és kíséri őt a „harcmezőn". Az országos szövetségben 1972-től országos küldött, 1977-ben a Budapesti és Pest Megyei Elnökség tagja, majd 1982-ben beválasztják a Központi Elnökségbe. 1981-ben elkerül a szervezettől, a Fővárosi Kefe- és Seprűgyártó Vállalat személyzeti osztályvezetőjének nevezik ki. A munkahelyváltás ellenére folytatja harcát az országos szövetségben is. Munkáján túl a könyvek, versek jelentik számára a kikapcsolódást, énekel, szaval, aktívan részt vesz a szervezet kulturális életében. Egyenes jelleme, tenni akarása, a fejlődés iránti vágya, tudatossága, határozott célkitűzései mind hozzájárultak ahhoz, hogy 1988-ban megválasztották a szövetség főtitkárának, és ezt a tisztséget 2005-ig ellátta, addig, amíg a szervezeti átalakulás miatt megszűnt ez a munkakör. Egészen 2007. évi haláláig segítette a szervezet munkáját.

Dr. Nagy Sándor

Dr. Nagy Sándor Tiszalökön született 1957-ben, gyermekkorát Tiszavasváriban töltötte. Születésétől kezdve látássérült, ezért Budapesten, a Vakok Általános Iskolájában tanult. Középiskolai tanulmányait Debrecenben végezte. A Szegedi József Attila Tudományegyetemen szerzett jogi diplomát 1986-ban, levelező tagozaton. Közben telefonközpontosként dolgozott. A diploma megszerzését követően közel 20 évet tevékenykedett jogtanácsosként egy fogyatékos személyeket foglalkoztató szervezetnél. Első házasságából két fia született. Jelenleg második feleségével Debrecenben él. Harmadik gyermekként velük él egy aranyos és okos vakvezetőkutyus, aki sok-sok törődést igényel, amit meg is hálál munkájával. Szabadidejében szeret olvasni, a kertben tevékenykedni, túrázni, de víz közelében is szívesen tartózkodik.

Dr. Nagy Sándor 1992-ben kapcsolódott be a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének tevékenységébe, a Hajdú-Bihar megyei szervezet elnökségi tagjaként. Vezető szerepet 1996-tól vállalt mint a megyei szervezet elnöke, majd később 1998-tól titkára. Az MVGYOSZ megyei szervezeteinek megszűnése után, Hajdú-Bihar megye területén, a Látássérültek Észak-Alföldi Regionális Egyesülete vette át annak feladatait, amelynek elnöki tisztségét jelenleg is betölti.

Országos szinten 1993 óta vállal szerepet az MVGYOSZ tevékenységében. Kezdetben a Küldöttközgyűlés Ellenőrző Bizottságának munkájában vett részt. Az Országos Elnökségnek 1998-tól tagja, az MVGYOSZ-nek 2002-2008 között alelnöke. Az Országos Fogyatékosügyi Tanács munkájában 2002-től vesz részt.

Tiszteletünk jeléül

Mély tisztelettel adózunk azon elnökök és főtitkárok előtt, akikről nem sikerült életrajzot, ismertetőt felkutatnunk. A Vakok Világa lapszámaiban találtunk tevékenységükről néhány információt, de sajnos az nem elegendő ahhoz, hogy részletesen bemutathassuk őket. Előfordulhat, hogy az elveszett lapszámokban írtak róluk többet is, de jelenleg ezek nem állnak rendelkezésünkre. Bízunk abban, hogy kutatómunkánk meghozza gyümölcsét és a következő évfordulóra kiadott ünnepi számban írhatunk róluk is. Mert biztosan tudjuk, hogy nélkülük most nem lehetnénk itt, és nem ünnepelhetnénk a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének 100. évfordulóját.

Egy pillanatra álljunk meg, és hajtsunk fejet előttük, így köszönve meg nekik az elmúlt 100 évet.

Képleírás:

Az első dr. Jáksó László mellképe. Dr. Jáksó László szemből látszik, viszonylag idős, őszülő férfi.

A második képen dr. Szigeti György látható. Kb. 40-50 éves lehet, teltebb, sötét szemüveg, hullámos fekete haj.

A harmadik képen dr. Szőke László látszik szemből, combközépig. Hullámos sötét haj, sötét szemüveg. Kezében oklevelet tart.

A negyedik képen Erhartné dr. Molnár Katalin látszik. Szőke haj, sötét szemüveg, fekete, ezüstmintás felső. Vállkép oldalnézetben, így a fülbevalója is látszik.

Az ötödik képen dr. Nagy Sándor látszik. Keze az asztalon, mintha ülne.

100 éves a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége (MVGYOSZ)

A hazánkban élő látássérülteket összefogó, 22 tagegyesületet tömörítő Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége (MVGYOSZ) 2018-ban ünnepli megalakulásának 100. évfordulóját.

Már 100 évnél korábban is létezett ugyan hasonló szervezet (például egy 1856-os adat szerint a Pesti Vakok Intézete, évekkel később pedig Vakok Országos Önképző-, Segély- és Nyugdíj Egylete, majd pedig 1896-ban megalakult a Vakokat Gyámolító Országos Egylet), ám a mai napig is folyamatosan működő szövetség története 1918-ban kezdődött.

Noha a szövetség sohasem volt állami intézmény, nem egy esetben tulajdonképpeni állami feladatot is el- vagy felvállalt. Arról nem is beszélve, hogy a szövetség hajdanvolt és jelenlegi tagsága (a megyei tagszervezeteken keresztül) lefedi az egész országot, és a társadalom minden szegmensét érinti.

A szövetség vezetése, tagsága, de minden olyan látássérült személy számára is, aki nem tagja a szövetségnek, a 2018-as év kiemelkedő fontosságú. Januártól decemberig tervezünk különböző rendezvényeket, többek között emlékkiállítást, koncertet, sportrendezvényt, 100-100 új hangos és Braille könyvet készítünk el, illetve emlékkönyvet adunk ki. A Centenáriumi év programsorozata által be tudjuk mutatni az ép látású társadalomnak azt, hogy látássérültként is milyen értékekkel járultunk hozzá az elmúlt 100 év fejlődéséhez, a mai modern társadalom kialakulásához. Meg tudjuk mutatni, hogy nemcsak gyámoltjai vagyunk a társadalomnak, hanem hasznos és nélkülözhetetlen, építő tagjai is. Tudást adunk. Egy olyan sajátos tudást, ami csak ránk jellemző. E tudás nélkül hazánk minden polgára szegényebb lenne - függetlenül attól -, hogy tudatában van-e annak, hogy milyen értékekkel járulunk hozzá nap mint nap a társadalom működéséhez. Tevékenységünkkel színesebbé és gazdagabbá tesszük a nemzeti kultúránkat, művészeti alkotásokat hozunk létre és elismerésre méltó sportteljesítményeket nyújtunk. Éppen ezért tudatosítani kell az értünk tevékenykedőkben a „semmit rólunk, nélkülünk!" elv fontosságát és megkerülhetetlenségét.

A Centenáriumi év fővédnöke: Áder János, Magyarország Köztársasági Elnöke

A Centenáriumi év nagykövetei: Szendi Szilvia és Peller Károly színművészek

A Centenáriumi év főtámogatója: a Vesper Kft., a Guide kesztyűk magyarországi képviselője

Az MVGYOSZ 100 éves évfordulójának programja

A Centenáriumi év nyitórendezvénye 2018. január 4-én volt, ahol a sajtó munkatársai nagy számban képviseltették magukat, az ország egész területéről több mint 200 látássérült és támogató érkezett a budapesti székházba. Az ünnepség a Távszem projektnyitó rendezvénye és egyben a Bodor Tibor Hangoskönyvtár névadója is volt. A második program március 10-én volt, ahol Kisnémedi Varga Pál és barátai adtak elő népszerű operett slágereket. Az operett délután sztárvendége Oszvald Marika volt. A rendezvényre több mint 300 fő látogatott el.

A Centenáriumi év következő programja április 9-e volt, amely a költészet napja alkalmából került megrendezésre. A „Múlt, jelen, jövő" versíró pályázatra beérkezett 45 alkotásból a zsűri által kiválasztott 10 legjobb vers bemutatása közismert emberek szavalatával. A 3 legjobb verset hangokkal, zörejekkel egészítette ki a Playback Színház. A szavalatok között Márkus Norbert látássérült jazz zongorista játékát hallhatta a közönség. A 10 legjobb alkotás a Szövetség székházában került bemutatásra egy előadó-délután keretében. Selmeczi Tibor, Vida Péter, Straub Dezső, Rák Kati, Kerekes József, Ézsiás László, Bereckné Bihari Erzsébet, Sztakó Krisztina és Puskás Anett látó és látássérült előadóművészek tolmácsolásában voltak hallhatóak az alkotások.

Április 28-án a Vakvezetőkutyák világnapja alkalmából szabadidős napot tartott a szövetség Csepelen, az MVGYOSZ Vakvezetőkutya-kiképző Központjában. A programon 100 vakvezetőkutya és gazda szívet formázva köszönte meg az elmúlt 40 évet a támogatóknak, önkénteseknek. A programon több mint 300 fő vett részt.

A játék világnapja alkalmából május 28-án bemutatásra került Bieber Mária, egy látássérült gyógypedagógus által alkotott társasjáték egy középiskolás osztály bevonásával. A társasjáték segítségével a Braille-írás rejtelmeibe kaptak betekintést a résztvevők. A fiatalok megismerkedtek a Szövetség szolgáltatásaival, majd játékos formában megismerhették a látássérült személyek mindennapi életét.

Szeptember 5-én, Az olvasás világnapja alkalmából 100 új hangos- és Braille-könyv került átadásra, és a hangoskönyv alkalmazást is megismerhették a rendezvény résztvevői. Az oklevelek átadását követően Bodor Tibor színművészre emlékeztek a rendezvényen jelen levők a színészekkel, a látássérült olvasókkal, a családtagokkal együtt. Bodor Tibor 517 könyvet olvasott fel a látássérültek részére. A programon részt vett Mácsai Pál és Hirtling István színművész.

Szeptember 29-én a Népmese napja alkalmából mesemondó versenyt szervezett a szövetség a 22 tagegyesület által delegált személyek részvételével. Neves zsűri választotta ki a legjobb 3 mesemondót. Zsűritagok: Koltai Judit színművész, Sándor Kata meseíró, Baranyiné Miks Mária látássérült író.

Október 15. Fehérbot heti programok:

Könyvbemutató, téma az elmúlt 100 év

A 2018. évi Braille-emlékérmek, illetve külön a Centenáriumi évre készített plakettek átadása

A 100 év emlékei kiállítás megnyitója (múzeum, emlékgyűjtemény), egyben az Emlékezés Központja

Guiness rekord felállítása (100 fehérbotos együtt kirakja a 100 évet)

Kádár Nagy Lajos látássérült képzőművész látható és tapintható kiállítása

Érdi Tamás világhírű, látássérült zongoraművész koncertje

A Landini Együttes koncertje (látássérült zenészekből álló együttes).

Az október 15-i rendezvényt megtiszteli jelenlétével Áder János Köztársasági Elnök, a Centenáriumi év fővédnöke.

December 9-e a Fogyatékossággal élők világnapja alkalmából a Centenáriumi év ünnepélyes zárása. Operett gála Szendi Szilvia és Peller Károly, a Centenáriumi év nagykövetei és további neves előadóművészek közreműködésével az Operettszínházban.

A Centenáriumi év alkalmából októberben ünnepi számmal jelenik meg a 80 éves Vakok Világa folyóirat. A lapszám ez alkalomból 100 oldalon jelenik meg 1000 példányban.

A Centenáriumi év alkalmából könyvet ad ki a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége, amelyben az elmúlt 100 év eredményeiről, neves látássérült személyekről, elért eredményekről, a szolgáltatások kialakításáról olvashatnak az érdeklődők.

Képleírás:

Az első kép Áder János mellképe. Sötétkék öltöny, kék pettyes nyakkendő, sötét haj, bajusz. A kép fiatalkori, mosolygós.

A második kép Szendi Szilvia mellképe. A művésznő szemből látszik, jobb keze a füle mellett, kissé támaszkodik rajta, legalábbis így látszik. Mély dekoltázsú fehér felső, karkötő, szőke, hullámos haj.

A harmadik kép Peller Károly mellképe. A képen a művész úr szemből látszik, mintha kissé előre dőlne. Piros-fekete kockás ing, borostás arc, sötét haj, mosolyog.

A negyedik képen a citromsárga-fekete Guide kesztyű látható, éppen fog valamit.

Az ötödik képen a fekete-sárga guide kesztyű látszik, kézfejével felénk, amin a felirat „guide". A kesztyű jobb kezes és úgy látható, mintha valaki felfelé emelné a kezét, azaz az ujjai felfelé, a szára pedig lefelé néz.

A hatodik képen messziről egy ház látható, ami még nincs kész. Valaki fúr-farag a guide kesztyűben.

A hetedik képen a Vesper Kft. logója látható.

A nyolcadik képen a 2018. január 4-én megtartott sajtótájékoztató látható a szövetség Hermina termében. Dr. Nagy Sándor és Nyitrai zsolt állnak a színpadon többekkel együtt. Dr. Nagy beszél, előtte mikrofon és kezében papír, Nyitrai úr pedig figyeli.

A kilencedik képen dr. Nagy Sándor és Nyitrai Zsolt kezetfognak a Hermina teremben. A kép szintén 2018. január 4-én készült. Dr. Nagy kezében egy könyv van.

A tizedik képen dr. Nagy Sándor karol a mellette álló Szendi Szilviába és Peller Károlyba. Dr. Nagy középen áll. A kép a Hermina teremben készült. Szendi művésznő farmerben és szürke felsőben, a férfiak pedig öltönyben vannak.

A tizenegyedik képen Karafiáth Orsolya beszél a „Múlt, jelen, jövő" pályázat rendezvényén a Hermina teremben. Haja hátrafésülve, virágkoszorú van benne. Erősen artikulál, egyik kezében mikrofon, a másikban könyv. Kékbe öltözött.

A tizenkettedik képen Sztakó Krisztina látható, amint a Hermina terem színpadán a „Múlt, jelen, jövő" pályázati rendezvényen szaval. Előtte mikrofon, kezében papír, amit olvas. Kék kosztümben és fehér blúzban áll. Haja hosszú, hátrafésülve, kibontva.

A tizenharmadik képen Oszvald Marika látható, amint ujjat mutat... Kék flitteres estélyi ruhában énekel a Hermina terem színpadán. Haja szőke, hátrafésült és egy hajpánt van benne.

A tizennegyedik képen Márkus Norbert ül a Hermina teremben a zongoránál a „Múlt, jelen, jövő" pályázati rendezvény alkalmából. A kép oldalnézetből láttatja a művész urat, aki bajszos, szakállas fiatalember.

A tizenötödik kép a 2018. évi kutyásnap alkalmából készült. Csoportkép, ahol piros és fehér felsőben van a sok-sok ember. A piros-fehér bólyákkal lezárt terület sarkában vitéz Rithnovszky János áll. Ruháján jól látszik a rengeteg kitüntetés.

A tizenhatodik képen Enikő és Bors kutyája látható, amint közlekednek. A képen még egy kiképző is látható, amint Enikőt instruálja.

A tizenhetedik képen egy férfi közlekedik a kutyaiskola tanpályáján. Mellette és mögötte egy-egy kiképző.

A tizennyolcadik képen egy diákcsoport látható a Hermina terem színpadán. A kép a Játék világnapja alkalmából készült. A gyerekek két sorban láthatók. Az első sor ül a szimpad szélén, a többiek pedig mögöttük állnak.

A tizenkilencedik képen egy gyerek kéz tartja a telefont az 5000 ft-os bankjegy felett. A gyerek szeme be van kötve, kezét egy felnőtt kéz fogja, segítve neki a telefont a pénz fölé helyezni. A kép a Pontról pontra társasjáték vetélkedőjén készült a szövetségben a Játék világnapja alkalmából.

A huszadik képen két gyerek látható, amint az egyik bekötött szemmel, mobiltelefon segítségével szeretne egy bankjegyet felismertetni. A másik gyerek kezével segít a telefont a bankjegy fölé helyezni. A kép szintén a Pontról pontra társasjáték vetélkedőjén készült.

A huszonegyedik képen ismét a diákcsoport látható, de már a nyomdában. Jól látszik a nagy nyomtató, a sok papír benne és a gyerekek, amint mögötte állnak és figyelik. A kép szintén a Pontról pontra társasjáték vetélkedőjén készült.

A huszonkettedik képen a Pontról pontra társasjáték egy részlete látszik. Láthatóak a piros és kék játékmezők, valamint egy kéz, ami egy másikat fog és annak egyik ujját próbálja ráhelyezni az egyik játékmezőre.

A huszonharmadik képen Hirtling István, Puskás Kata Szidónia és Mácsai Pál beszélgetnek egymással a színpadon a szövetség Hermina termében. A műsorvezető mikrofonnal áll. A kép a szeptemberi hangos- és Braille könyvek átadásán készült. Mácsai beszél, Hirtling erősen figyeli. Néhányan a hallgatóságból is látszanak.

A huszonnnegyedik képen az egyik felolvasó szaval a Hermina terem színpadán. Idősödő férfi, nagy, fehér szakállal. A kép szintén a szeptemberi rendezvényen készült.

A huszonötödik képen Móni piros telefonján mutat valamit a Hermina terem színpadán. Ez a kép is a szeptemberi rendezvényen készült. Szőke, hátrafogott haj, karkötő, nyakbavaló. Mosolygós, vidám kép.

A huszonhatodik képen Hirtling István olvas fel a Hermina terem színpadán. Mácsai erősen figyeli. Mácsai szemüveges. Mindketten ülnek. Ez a kép is a szeptemberi rendezvényenkészült.

A huszonhetedik képen a Hermina terem szimpadán a kiadó emberei állnak. Egyik magas, fehér bajusszal. Az alacsonyabbnak nagy, fehér szakálla van, előtte a mikrofon, de éppen nem beszél. A kép a szeptemberi rendezvényen készült.

Az utolsó képen pedig Helle Maximilian zongorázik a Hermina teremben. A kép oldalnézetből mutatja a fiatalembert, akinek barna haja van, kissé kopaszodik. Okker szín nadrágban és csíkos felsőben ül. A kp a szeptemberi rendezvényen készült.

100 év múlva már nem lesznek vak emberek?

A high-tech megoldásoktól Hangliáig

Sokan sokféle választ adhatnak arra a kérdésre, amit feltettem a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége vezetőségének és munkatársainak. A kérdés, amivel megkerestem őket: mit gondolnak, milyen lesz 100 év múlva a szövetségben az élet, milyen segédeszközeik lesznek a látássérült embereknek, mi fog történni a szolgáltatásokkal, lesznek-e egyáltalán vak emberek? Kértem őket, engedjék szabadjára a fantáziájukat. A következőkben összefoglalom a vezetőség és a munkatársak elképzeléseit - üzenve az utókornak, hogy mi így képzeljük el az elkövetkező 100 évet. Egyes vélemények szerint még az is meglehet, hogy 100 év múlva mi magunk vesszük elő ezt az ünnepi számot, és mi olvassuk fejcsóválva vagy bólogatva az elődeink, azaz saját magunk elképzeléseit. Még akár ez is megtörténhet...

Hogy milyen lesz a vak emberek és az MVGYOSZ következő száz éve? Nos, nem könnyű és korántsem evidens kérdés. Hiszen kinek a fantáziája lett volna oly merész száz éve, hogy zsebben hordható, beszélő, mindent felolvasó és minden információt elmondó eszközről, a pontírásos szövegeket korlátlanul megjeleníteni képes egyetlen soros képernyőről, az utcán közlekedés közbeni telefonálásról, a vakok felsőoktatásban való fokozott jelenlétéről, a telefonkezelői szakma már-már kihalásáról vagy akár csak a távkapcsolóval bekapcsolható, hangjelzést adó villanyrendőrről álmodjon? Ki tudhatta, hogy száz év múlva a „gyámolítás" helyett az esélyegyenlőség, az intézet helyett az iskola és a rehabilitáció, a kefekötés és a gépírás helyett az informatika és a callcenter fogalmaiban élünk és gondolkodunk? Ki lett volna képes arra, hogy elképzelje mindazt, ami az elmúlt száz évben a mi boldogulásunkra, társadalmi beilleszkedésünk érdekében létrejött? A hangoskönyv, a hazai vakvezetőkutya-képzés, a beszélő számítógép talán még álom, kósza gondolat sem volt egy évszázada. Ma pedig a hétköznapi valóságunk alapvető része.

Tudhatjuk-e tehát, milyen lesz a vak emberek helyzete száz év múlva? Egyáltalán: lesznek-e vak emberek száz év múlva? Alighanem száz éve is hitték, hogy az intenzíven fejlődő orvostudomány hamarosan győzedelmeskedik az összes olyan kór felett, ami vakságot okoz. Ma, a retinaimplantátumok és az okos szemüvegek létének hajnalán, az agyi képalkotó eljárások zavarba ejtő bonyolultságában, a lézertechnológia, az évről évre új meg új gyógyszerek és műtéti eljárások bűvkörében tényleg nehéz elképzelni, hogy újabb száz év múlva még mindig lesznek emberek, akik elveszíthetik szemük világát, de mégis valami azt súgja, hogy lesznek. Végletesen optimistának nem szabad lenni. Alighanem folytatódik korunk tendenciája a vakság mellé társuló egyéb fogyatékosságok és krónikus betegségek, a civilizációs ártalmak okozta sérültségek növekvő számával. Vajon tudja-e majd ezt ellensúlyozni a tudomány és a technológia fejlődése? Vajon száz év múlva a halmozottan sérülteket ápoló robotok és mesterséges intelligenciával ellátott fejlesztőalkalmazások látják-e majd el mindezt, tehermentesítve ezzel hozzátartozóikat? Vajon a vakokat centiméterre pontos helymeghatározó rendszerek igazítják-e majd útba? Lesz-e művészet, amit nem a vizualitás ural, és ha nem, vajon ki vagy mi közvetíti majd azt a vak emberek számára? Vajon lehetnek-e majd a vakok is építészek, pilóták vagy designerek a legújabb technológiák támogatásával? Egyáltalán lesznek-e még ilyen és hasonló szakmák? Túlhaladott „segédeszköz" lesz-e már az önvezető autó? Mi lesz a Braille-írással? Miért fog harcolni az érdekvédelem?

Sok vélemény azt tükrözi, hogy 100 év múlva már nem lesz különbség látó és nem látó ember között, a technika, a tudomány ott fog tartani, hogy ennek már nem lesz jelentősége. Az okos eszközök fejlődésével annyira ki lesz szolgálva mind a látó, mind a látássérült ember, hogy észre sem fogjuk venni azt, hogy valaki lát, vagy nem. Amikor kinyitjuk a konyhaszekrényt, a cukor elmondja, hogy ő a Kabai cukor, a lekvár pedig, hogy a Nagyi baracklekvárja. Okostelefonnal, vagy akár gondolattal tudjuk irányítani a háztartási eszközöket, és sok vélemény szerint gondolatátvitellel fogunk olyan tevékenységeket is végezni, amit még manapság testi örömszerzésnek nevezünk. A szövetség a jelenlegi székházat múzeumként fogja működtetni, a szolgáltatások elektronikusan lesznek csak elérhetőek. A hírek a fejlődésről, újabb álláslehetőségekről szólnak: „jelentkezzen űrközi vadászpilótának".

A technika és a technológia oly mértékű fejlődésen megy keresztül, mely a látást, illetve a látás kiesését speciális organikus szervekkel képes pótolni. A vakvezetőkutyák csak olyan embereknél lesznek megtalálhatóak, akik ragaszkodnak a múlt megoldásaihoz és elzárkóznak az innovációtól, mivel lehet akármilyen robot vagy GPS, a társat nem pótolhatja egyik sem. Inkább abban lesz fejlődés, hogy mit fognak tudni 100 év múlva a kutyák, hiszen a velük foglalkozó tudomány jelen pillanatban is hatalmas fejlődésen megy keresztül, rengeteg új dolgot tudunk meg róluk, és még sok minden vár felfedezésre. Az etológusoknak köszönhetően talán a képzés folyamata és az elsajátított képességek is nagyot fognak változni a következő évtizedekben. Bízunk benne, hogy 100 év múlva már a vakvezetőkutya meg tudja mondani gazdájának azt, hogy hányas busz érkezett be a megállóba - már ha lesznek még egyáltalán buszok...

Abban a kérdésben szinte mindenki egyetértett, hogy a látássérült emberek száma jóval kevesebb lesz, mint most. Volt, aki meg is tippelte a számukat, és 2118-ra 2000 főre teszi a vak emberek számát. Ekkor a látásvesztés elsődleges oka sérülés lesz, mivel a különböző öröklődő szembetegségeket azoknál, akik ezt kérik, génsebészeti eljárással kiküszöbölik. Azok esetében, akik élnek az öröklött genetikai térképük megtartásához fűződő jogukkal, (akik számára a génmódosítás vallási meggyőződésük vagy elveik ellen való) előfordulhat, hogy örökíthető szembetegséggel születik gyermekük. Úgy a sérüléses, mint a genetikai eredetű látássérültek esetében - amennyiben finanszírozni tudják - lehetőség lesz látást helyreállító szervátültetést vagy idegsebészeti beavatkozást igénybe venni. A szervátültetéshez a szervelőállító cégek biztosítják az alapanyagot, a kilökődést pedig a látássérült személytől származó őssejtek felhasználásával fogják tudni megakadályozni. A látássérültséget megszüntető eljárásokat piaci alapon vehetik igénybe az érintettek. Lesznek természetesen biztosítótársaságok, amelyek adott biztosított esetében kifizetik a felmerülő költségeket, de lesznek majd olyan hitelező cégek is, amelyek a helyreállított egészségű emberek - egészségesként végzett - munkájából származó jövedelmének kialkudott részét kérik cserébe a hitelért. Egyfajta szofisztikált adósrabszolgaságba taszítva a rászorulót. De nézhetjük ezt nyertes-nyertes helyzetként is, hiszen mindenki nyer az „üzleten".

A MVGYOSZ természetesen létezik, de a szerepköre alkalmazkodik a körülményekhez. Egyfajta szakszervezethez hasonló érdekképviseletet lát el, a jelenleginél lényegesen kisebb infrastruktúrával. Elsősorban a hitel segítségével a látásukat visszanyerni kívánó személyeknek segít majd abban, hogy a számukra legelőnyösebb feltételeket tudják kialkudni. Másodsorban a génmódosítás elutasítása miatt látássérültként élők érdekképviseletét látja el. Az MVGYOSZ első számú embere mindig érintett lesz, vagyis látássérült, azonban a demokratikus választás módszere helyett kompetencia alapú kinevezéssel kerül vezető szerepkörbe. A vezetőnek nemcsak kompetensnek kell lennie, hanem meg kell felelnie egy korhatárt szabályzó előírásnak is. A kinevezés jogát egy az ügyben tapasztalattal rendelkező, korábban az MVGYOSZ-ben vezető szerepet betöltő emberekből álló ötfős testület, a bölcsek tanácsa fogja gyakorolni. A teljesen vak emberek esetében alapvető segédeszköz továbbra is a fehérbot lesz, de a botvégbe beépített szenzorok információt tudnak közvetíteni a taktilisan nem érzékelhető tényezőkről is, mint pl. egy pocsolya az úton. A bot nyelébe pedig vezeték nélküli kapcsolattal működő, egyéb, egyszerű információk közlésére alkalmas megoldások lesznek beépítve. A közlekedést és tájékozódást mindenhol elérhető navigációs rendszer segíti, amit nem elsősorban a látássérültek számára fejlesztenek ki, hanem a különböző önvezető közlekedési és szállítóeszközök, robotok fogják használni.

Más vélemények szerint a posztapokaliptikus jövőben minden ember megvakul és genetikai mutációt is szenved.  A biológiai fegyverek által okozott világégés következtében keletkezett porfelhőn keresztül nemigen jutnak el a nap éltető sugarai a földig. A társadalom elveszni látszik, hanyatlik, de legalábbis fázik. A túlélésért küzdeni kell. Kihegyezett érzék, begyakorolt rutin, kisimult mentális energia, gyakorlott magabiztosság, egy veszélyesen vékony fehér pálca mesteri kezelése, egy tartós, kerámiafejű, kevlár fehérbot ügyes forgatása kell majd a túléléshez. Felbecsülhetetlen előny egy négylábú segítő... A fennmaradó civilizációt csak azok építhetik újra, akik gyakorlattal rendelkeznek a látást nélkülöző életvitelben, jól szervezett országos hálózattal rendelkeznek, esetleg világszövetségbe tömörülnek. És nem, nem a félszemű lesz a király...

Persze nem mindenki látja ilyen „sötéten" a jövőt. Érkeztek ennél sokkal optimistább válaszok is. Többen hiszik, hogy 100 év múlva már egy másik bolygón fogunk élni, hiszen a Föld annyira felmelegszik, hogy nem lesz alkalmas élettér az ember számára. Van, aki szerint a Hanglia nevű bolygón élünk majd és ott fog a szövetség működni, mivel a globális felmelegedés a Földet teljesen tönkre tette. Hogyan fognak a látássérültek élni Hangliában? A könyvtárak fizikai értelemben már nem léteznek, de mindenki szabadon olvashat bármit az éteren keresztül a felolvasó robotok révén. Az eszperantó helyett létrehoznak egy másik, közös nyelvet, a vaklármát, így nem kellenek fordítások, mindenki ezt használhatja. Sportként vezethetnek a látássérült személyek is gépkocsit, hiszen mindent hanggal lehet irányítani, a robotpilóta pedig oda viszi az utasokat, ahova kívánják. Vakvezetőkutya helyett, aki szeretne, remekül kiképzett robotlovak hátán utazhat, így gyalogolnia sem kell. Segédeszközökből sem lesz hiány, legtöbben a hangalapú háztartási gépeket keresik, melyek elkészítik a finomabbnál finomabb ételeket. Sportolni bármit lehet, a technikának köszönhetően minden hanggal irányítható! Az idő múlásával aztán egyszer csak rádöbbennek utódaink, mennyire elszemélytelenedett a világ, alig beszélnek egymással, csak olvasmányélményeikből ismerik az emberi érintést, az ölelést, mert minden virtuálisan történik. Sokan szeretnék megismerni, milyen is mindez valójában, ezért mindent megtesznek, hogy visszaállítsák az érzelmeket sem nélkülöző világot, így megpróbálják majd visszahozni azt, ami évszázadokkal korábban volt, vagyis most... Kiülni a kispadra, s pletykálni, megvitatni az élet dolgait. A szövetségben lesz erre számos alkalom, mert mit ér Hanglia, ha a beszéd elhal?

Van azért olyan vélemény is, miszerint itt a Földön fogunk élni, és a kellemes utópiában nem lesz fogyatékosság. Nem lesz szükség segítő intézményekre, ellátásokra, szolgáltatásokra, eszközökre. Például a „látási fogyatékossággal" élő állampolgár alanyi jogon eldöntheti, hogy genetikai javítást kér, vagy cybertechnológiát szeretne. A konzervatívabbak a genetikai megoldást választják. A modern ember viszont robotszemet kér, amivel tud távolba nézni, élvezhet egyedi színbeállításokat, infra látásmódot, ultraérzékelést. Kaleidoszkóp módban „utazhat", mikroszkóp módban élvezheti a miniatűr univerzumot. Nézheti a kedvenc sorozatát, meg a szomszédot, esetleg csatlakozik a hálózathoz és részese lehet a virtuális világnak... Vagy kikapcsolja, hogy sötétségbe és csendbe burkolózzon.

A legtöbb válaszadó hite szerint 100 év múlva nem lesz szükség már sem a szövetség kemény munkájára, sem semmilyen látássérülteket segítő eszközre, vagy hűséges négylábúakra, mert már nem lesznek vak emberek.

Mai, végtelennek tetsző lehetőségeink által korlátozott elménk aligha foghatja fel a száz év fejlődésében rejlő potenciált. Valószínűleg még a szavaink, a fogalmaink sincsenek meg ahhoz, hogy leírjuk. Mindenesetre talán lesz még valaki, aki majd egy újabb évszázad elteltével nevetve válaszolja meg naiv kérdéseinket...

Képleírás:

Az első képen egy „holdbéli" táj, hátterében egy másik, hatalmas bolygóval látszik. A kép közepén egy kupola van, azon írás és tetején egy kisebb gömböcske. A kép előterében egy robot áll, robotkutyával. A robot fején egy antenna is van. A kép jobb felső sarkában egy fénylő égitest látszik. A talaj köves, kopár.

A második képen egy gyönyörű női arc van, akinek egyik szeme a mindentlátó robotszem, ami fénylik és majdnem világít. Az ardc jobb és bal oldalán fogaskerék szerű tárgyak látszanak. Bal oldalt barnák, jobb oldalt pedig kékek.

A harmadik kép hátterében egy billentyűzet látszik, ami fölé balról egy emberi kéz, jobbról pedig egy robotkéz nyúlik be. Mindketten a mutató ujjukat mutatják. A két kéz mutató ujjai majdnem összeérnek középen. A két ujj alatt egy gömb, amin egyesek és nullák sokasága van több sorban. A gömb körül több koncentrikus kör látszik.

IDŐVONAL

100 év - 100 esemény

1918 Megalakult a Vakok Országos Szövetsége

1928 Megalakult a Homérosz Kórus

1933 Az Országos Énekkari Dalosversenyen a Homérosz kórus aranyérmet szerzett

1938 Megjelent a Vakok Világa folyóirat, kizárólag Braille-írással

1941 Együttműködés jött létre a szövetség és a Vakokat Gyámolító Országos Egyesület között

1943 Megalakult a zenei szakosztály

1949 A 3200/1949. kormányrendelet kimondta: „A vakokról való gondoskodás állami feladat"

1949 Létrejött a Vakokat Foglalkoztató Nemzeti Vállalat (Budapest, Szeged, Szombathely)

1949 A szövetségbe olvadt a Vakokat Gyámolító Országos Egyesület, ezzel a Braille-könyvtár a szövetséghez került

1949 Először szerveztek sakkbajnokságot vak fiatalok részvételével

1949 kormánybiztos irányítása alá került a szövetség

1950 Megalakult az első két helyi/megyei csoport (Szombathely, Szeged).

1950 Megalakult az első sakkcsapat

1953 Ismét a látássérültek vették át a szövetség irányítását

1953 Megjelent síkírásban is a Vakok Világa folyóirat

1953 Megalakult a debreceni és a miskolci helyi csoport

1953 Megrendezték az első szavalóversenyt

1953 Beindult a telefonalközpont-kezelő tanfolyam

1954 A szervezet új neve: Vakok és Csökkentlátók Szövetsége

1954 Megrendezték az első nemzetközi atlétikai levelező versenyt

1954 Megjelent a Zenei Értesítő havilap

1956 Elindult a kézimunka-tanfolyam

1957 Csereüdültetés jött létre az NDK-val

1957 Megalakult az atlétika szakosztály

1958 állami költségvetéssel működött a szövetség

1959 A szövetség beindította a szakipari tanfolyamot

1959 a Braille-emlékérem megalapítása

1960 A szövetség beindította a masszőrképzést

1960 gyengénlátó személyeket is felvettek a szövetség tagjai közé, a szervezet új neve: Vakok és Csökkentlátók Országos Szövetsége

1961 Megnyitott a hangoskönyvtár és a stúdió

1961 Beindult a könyvkötészet képzés

1961 Bevezették a „vaksegélyt"

1961 Bevezették a vakok kedvezményes vasúti utazását

1961 minden évben 5 tanácsi bérlakást kaptak a vakok

1962 Két üdülőt kapott  a szövetség Balatonszéplakon, de elcserélte a balatonboglárira

1962 A szövetség belépett a Vakok Jóléti Világtanácsába

1963 Megalakult a Wesselényi Miklós Sportkör

1964 évente 1 alkalommal a vak személyek ingyen utazhattak az ország területén, kísérőjük pedig 50%-os kedvezménnyel

1966 Megalakult az utolsó helyi csoport - Pécsett

1966  Kárpitos képzés indult Debrecenben

1966 Megalakult a turista szakosztály

1966 Megszervezték a vak eszperantisták kongresszusát Budapesten

1967 Bevezették a látássérült munkavállalók részére a 6 nap pótszabadságot

1967 A Csehszlovák Rokkantszövetséggel együttműködés jött létre csereüdültetés céljából

1967 Beindult a programozói tesztképzés

1969 Beindult a balatonboglári üdültetés

1969 A 4/1969./II.23./ Mü.M. Eü.M. sz. együttes rendelet kimondtaa, hogy a vonalas távbeszélő alközpontokban vak vagy csökkentlátó személyt kell foglalkoztatni

1970 Megkezdték a programozói képzéseket a szövetség és a Számítástechnikai Országos Oktatási Központ együttműködésével

1971 Bevezették a vakok személyi járadékát

1972 Megnyílt a Vakok Kertje a Városligetben

1973 Elkészült a kultúrház, a szövetség új épületrésze

1974 már magnókazettán is lehet könyveket kölcsönözni

1974 Megalakult a Pasztorek Mihály Színjátszócsoport

1976 A szervezet új neve: Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége

1976 Beindult a vakvezetőkutya-képzés

1976 Megjelent a csörgőlabda játék

1977 Megalakult a hanglemezklub

1979 Megszűnt az ipariskolai képzés (kefekötés és kosárfonás)

1982 Megkezdődött a hangos tankönyvek készítése

1982 Létrejött a Vakok Batthyány László Gyermekotthona

1983 Megalakult a Felnőttkori Látássérültek Baráti Köre

1986 Átadták a kutyaiskolában az új, korszerű kennelsort

1987 nemzetközi viszonylatban a vak személy kísérője ingyenesen utazhat vasúton

1988 a vak személyek a távolsági utazás során 90%-os, kísérőik 50%-os kedvezményt kaptak a MÁV járatain

1989 Megalakult a Vakvezetőkutyával Közlekedők Szakcsoportja (VKKSZ)

1989 Új épületbe költözött a kutyaiskola

1990 a szövetség önálló társadalmi szervezetként működik, korábban a Szociális és Egészségügyi Minisztérium szakmai felügyelete alatt állt, a szövetség új neve: Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége

1990 A hangoskönyvtár átállt a számítógépes nyilvántartásra

1991 Megjelent Rithnovszky János A fény túlsó oldalán c. könyve

1991 Megalakult a Telefonnal a Rászorultakért Alapítvány

1992 Bemutatták az Óda a fényhez c. antológiát

1993 A szövetség megalakulásának 75. évfordulója alkalmából átadták az emlékérmeket és a szövetség történetéhez fűződő totót indítottak a Vakok Világa folyóiratban

1993 Beindult a jogsegélyszolgálat a szövetségben

1993 Megalakult a tandem kerékpár szakosztály, és megnyitott a rekreációs centrum a szövetség épületében

1993 Az ENSZ december 3-át a fogyatékosok napjává nyilvánította

1994 Elindult a Vakok Világa folyóirat elektronikus formátumú terjesztése floppy lemezen

1995 Bevezették a súlyosan fogyatékos személyek adókedvezményét

1995 Megalakult az Ungária Zongoranégyes

1995 Megrendezték az első országos találkozót látássérült középiskolásoknak

1995 A Fehérbot nemzetközi napján megnyitott a „Párbeszéd a sötétben" című kiállítás, az első hazai „érzékenyítő" tárlat

1995 Megalakult a Siketvakok Országos Egyesülete

1996 Megszűnt a Homérosz Kórus

1996 Az egykori gondnoki lakásból kialakították a Boltív Klub helyiségeit

1997 A szövetség megszerezte a székház és a balatonboglári üdülő tulajdonjogát

1998 Elfogadták a Fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998 évi XXVI. törvényt

2000 Megalakult az „Informatika a Látássérültekért" Alapítvány

2001 A szövetség nyomdájában bevezették a digitális vezérlésű Braille-nyomtatást

2005 A szövetség szervezeti átalakulása befejeződött, megyei szervezetek helyett önálló egyesületek jöttek létre

2006 Nonprofit ügyintéző- és menedzserképzés indult a szövetségben Látótér projekt címmel

2009 Direkt marketing adománygyűjtő kampányt indított a szövetség

2014 Sopronkőhidán megkezdődött a hazai előállítású fehérbotok gyártása és forgalmazása

2016 Vényre felírathatóak lettek a Sopronkőhidai fehérbotok

2016 Beindult az Okosklub

2018 A Braille-eszközök áfája 5%-ra csökkent

2018 Elindult a Távszem szolgáltatás fejlesztése

2018 A JAWS képernyőolvasó és a MAGic képernyőnagyító programot egy évig ingyenesen letölthetik a látássérültek

2018 Online is elérhetőek lettek az MVGYOSZ  hangoskönyvei

2018 Egységes tagnyilvántartó rendszer került bevezetésre

2018 Zsarolóvírus támadta meg a szövetség informatikai rendszerét

2018 100 éves a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége