Dokihumor2

Jelige: Dokihumor2

Rémeket látok

Felvirradt a péntek reggel, Gábor hasogató fejfájásra ébredt. A halántéka lüktetett éktelenül, mindkét oldalon. Ez a tipikus, migrénes fejfájás jele. Elkezdte masszírozni azokat az akkupunktúrás pontokat, melyek ilyenkor segítenek. Remélte, nem kell gyógyszert bekapnia, csak akkor folyamodott ehhez a megoldáshoz, ha már végképp nem csillapodott a hasogató fájdalom.
Végiggondolta a napját. Lesz pár igencsak hosszúnak ígérkező műtétje, nem sok ideje marad arra, hogy a magával hozott kis ebédjét megmelegítse, s bekapkodja. Szombaton viszont szabadnapos lesz, kicsit fellélegezhet. Sőt, előtte még itt a ma este - kikapcsolódik, szórakozik néhány órácskát. Már alig várta, hogy Csabával és Tamással találkozzon. Hiszen
azért vannak a jó barátok, hogy időnként összejöjjenek, feltöltődjenek a kimerítő munka után. Nem volt ez másképp a három orvos esetében sem. A bőrgyógyász Csaba, a sebész Gábor és a szemész Tamás, amikor tehették, remekül érezték magukat együtt.
Most is megbeszélték, hogy este 9:00 órakor találkoznak, a Pulzus utca 3. szám alatt, Tamás lakásán, addigra mindenki végez az orvosi teendőkkel. Gábor és Csaba jól tudták, hogy vendéglátójuk nagyon édesszájú, ezért két jókora tábla mogyorós csokoládéval, valamint egy nagy doboz linzerrel kedveskedtek neki.
Csaba Tamáséktól nem messze, a Szív utcában élt, Gábor pedig szintén a közelben lakott, a Patika utcában, így hamar összeverődtek.
Szerettek volna minél többet megtudni a másikról, ezért kitalálták, hogy önismereti, aztán humoros, orvosi történetekkel szórakoztatják egymást.
Most Gáboron volt a sor a mesélésben.

- Kérdeztétek, mi az, ami igazán jellemző rám. Már gyerekkoromban is mindig jobbá akartam tenni a körülöttem lévő dolgokat, szűkebb környezetemet. Világ életemben maximalista voltam, mindent a legjobb tudásom szerint akartam elvégezni, mindenkinek meg akartam felelni. Persze, később azért megtanultam ezt az egész dolgot a helyén kezelni. Most már tudom, másképp is lehet gondolkodni. Nem kell mindennek tökéletesnek lennie, csupán legyen jobb, mint volt, már az is haladás!
Nem tudtam eldönteni, humorista, tanár, vagy orvos akarok-e lenni, hiszen mind a három munkakörben ott a segíteni akarás, valami nemes cselekedet, ami jót tesz embertársainkkal. Aztán rájöttem, a tanítás távol áll tőlem, mert a fegyelmezés nem az én asztalom. Idegileg teljesen kikészülnék. A humoristának remek előadói készséggel kell rendelkeznie, ami nekem nincs. Kipróbáltam magam színpadon, jó párszor, de nem éreztem, hogy ebben ki tudnék teljesedni. Maradt tehát az orvosi pálya, azon belül is a sebészet érdekelt. Óriási sikerélmény, amikor a betegeim gyógyultan távoznak tőlem - ezt nektek nem kell magyaráznom.
- Jó, hogy így gondolkodsz - vélekedett Csaba, Tamás pedig nagyokat bólogatott hozzá.
- Nos, jöjjön tehát a humoros része a mesélésnek! - folytatta Gábor mosolyogva. - Vissza kell nyúlnom fiatal koromig, amikor éppen felvettek az orvosira. Ti is tudjátok, hogy milyen sok a tandíj, tudtam, nem lesz egyszerű helytállni. Tanulás mellett dolgoznom kell valamit, sőt, ha lehet, két munkakörben, hogy fedezzem nem csupán a tanulmányi költségeimet, hanem az albérletet is, amit kivettem. Lényeg a lényeg, amikor napközben volt rá lehetőségem, hentessegédként dolgoztam egy ismerősömnél. Úgy belejöttem a húsok takaros felszeletelésébe, meg a kiszolgálásba, hogy a hentes már nyugodtan rám bízta az árusítást, ő meg végezte a nehéz, könyvelési feladatokat.
Ez a munka még kevés volt a boldogulásomhoz, ezért másik munkakör is kellett. Kézenfekvő volt, hogy a közeli kórházban keressek magamnak valamit. Betegszállítói munkát vállaltam, fizikailag jó erőben vagyok, gondoltam, kezdetnek nem rossz. Csináltam, amit kértek tőlem, vittem a betegeket a kórtermekből a műtőbe és vissza.
Mindkét munkaköröm esetében kötelező volt a fehér köpeny viselete.
Egyik ilyen alkalommal éppen egy idős nénit vittem volna a műtőbe. Nagyon félt szegénykém. Amikor pedig engem meglátott, teljesen oda lett a lelkem!
- Jézusom, de hiszen ez a mi hentesünk! Isten őrizz, hogy ő operáljon meg!
Elájult, úgy kellett szegényt magához térítenem!
Természetesen, tisztáztuk utána a helyzetet, de nem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek!

Csaba és Tamás a könnyüket törölgették, úgy hahotáztak.
- Na ne, ilyen nincs - kapkodott levegő után Tamás.
- Mit tesz az a fehér köpeny, ugye? - kacagott fel Csaba is.

Tamás egy pillanatra elgondolkodott.
- Már csak én nem meséltem nektek. Azért, remélem, amikor meghalljátok majd a történetemet, nem maradok el én sem mögöttetek!