ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesülete

Menü

Egy üveg sör


Kovács József
Egy üveg sör.

Valamikor a nyolcvanas évek közepén történt. Gyógymaszőrként dolgoztam a Félix fürdőben, még pontosabban a Termál szállóbban. Mint mindig, ma reggel is korán kezdtem. Általában, feleségemmel elsőként érkeztünk a kezelési részlegre, és hat ellőt tíz perccel az első személy már a masszázságyon várta a minden panaszra gyógyírként ható gyúrást. Igen, személyt mondok, mert sosem tudtam meg harmincöt év után, hogy igaziból, miként kellene szólítanom azokat, akik rám bízták egészségük ápolását. Mondjuk kuncsaftok anélkül, hogy valakit is bántani akarnék, de erről a szóról, mindig valahogy az általam nagyra becsült, az emberiség frizuráját karbantartó barátaim jutottak eszemben. Ha pedig betegnek neveztem őket, no, had nem mondjam, sokszor némelyik közülük hogy nézett rám. Főleg, akik makkegészségesnek érezték magukat. Vagy akár a kliens megszólításkor is az ugyancsak kedves pincér barátaimra gondoltam. Vagy talán a páciens? Ez meg olyan kórházi hangulatot varázsolt szemem elé.
De vissza a témához, hiszen nem etimológiai leckét szeretnék most tartani, inkább egy kedves élményemet szeretném veletek megosztani. Szóval, egy augusztusi napon történ, amikor már nyolc órakor a hőmérő higanyszála huszonöt fokot mutatott. Harminckét embert kellet ezen a kánikulai napon is megmasszíroznom. A hangulat ma reggel is kitünnő volt. Puju barátommal és kollégámmal, akivel már több mint huszéve osztottam meg örömeimet és gondjaimat is ugyanabban a masszázsszalonban, most is viccelődve szórakoztattuk turistáinkat, akik naponta olyan tizenöt percet töltöttek velünk. Ez idő alatt megbeszéltünk minden napirendi témát: sport, politika, kultúra. Pontban kilenc órakor vártam a tizenharmadik személyt, Lebovics urat, aki épp ma fejezte be a tizenötödik kezelését. Csak úgy zárójelben mondom, ez lett volna az ugynevezet búcsú masszázs, remélem semmi másra, nem gondoltok e szó hallatán. Jött is emberem, már kilenc ellőt öt perccel kopogott és beköszönt, mindegy tudomásomra hozva ezzel, hogy ő következik. Nem igazán kedveltem az ilyen jelegű figyelmeztetéseket. Mindig tudtam ezek nélkül is, pontosan, névileg, hogy ki következett. Most sem tévedtem. Lebovics uram, pontban kilenckor már fent feküdt az ágyon, és dobhártyát karcoló, rekedt hangján elkezdte az elmúlt nap átélt eseményeit megosztani velünk. A már nem tudom hanyaggyára elhangzott nőhódító sikereiről kezdet ismét beszélni. Szerencsére bőbeszédű ember volt, és egymaga is el tudta szórakoztatni önmagát. Olyannyira, hogy nem várt feleletet még feltett kérdéseire sem. Így én nagy ritkán csak egy-egy igen, persze szócskával színezgettem előadását. Nem is igazán érdekelte véleményem. Így a neki járó tizenöt perc gyorsan elrepült. Magára kapta fürdőköpenyét és kezet nyújtót búcsúzásul. Köszönés helyett barátságosan így szólt: mindent nagyon köszönök a kezelés nagyon jó volt, és az önökkel eltöltött idő egy lelki felfrissülést jelentett számomra. Ezért is megtiszteltetésnek venném, ha munkaidő után megihatnék önökkel egy üvegsört. Puju is és én is elfogadtuk a meghívást és az első emeleti bárt jelöltük meg színhelynek, ahol kedves kolleganőnk, Emília szolgált fel. Abban az időben Puju barátom csekély látása még elegendő volt ahoz, hogy ketten közlekedni tudjunk és az amúgy is alkoholellenes feleségeinket ne vegyük igénybe. Két masszázs között, gyorsan telefonáltam Emíliának, hogy hűtsön le tíz üveg Radeberger finom német sört, amit abban az időben Romániában nem akárhol találtál, de nálunk a Termálban volt. Igaz, az akkori árakhoz viszonyítva jó drágán. Körülbelül négyszer magasabb áron, mint a belföldi gyártású sörök. Mint mondom, nagyon meleg volt és munka is volt bőven, erősen meg is szomjaztunk, de vizet akkor sem ittunk. Inkább elszenvedtük azt a megmaradt öt órát, ha már tudtuk, hogy vár a finom behűtött sör. Két óra és tíz perckor találkoztunk is emberünkkel a recepció előtt. Együtt mentünk fel a lépcsőn és elfoglaltuk helyeinket a már számunkra lefoglalt asztalnál a teraszon, egy árnyékos sarokban.
Emíliának sem kellet szólni. Alighogy megérkeztünk, már meg is töltötte poharaikat a jéghideg, habos fekete sörrel, majd röviden köszöntöttük emberünket és ürítettük poharainkat az egészségére. Sokat beszélő Lébovics úr csak úgy halkan dümmögöt valamit orra alá, félig kiürítette poharát, majd két nagyon gyenge vicc után, megitta maradék sörét. Csendessen felállt, mindkettőknek kezet nyújtót, megköszönte a lehetőséget, hogy eggyüt lehetett velünk és mielőtt mi bármit szólhattunk volna, a bárpulthoz lépet. Én csak annyit hallottam, hogy egy üveg sör ára után érdeklődött, ami tizenhat lejbe került akkor. Egy húszast adott és három lejt kért vissza. Aztán még egyszer, jókedvűen ránk köszönt és eltűnt a lefele vezető lépcsőkön. Köszönni már nem tudtunk neki, mert mintha villám csapot volna belénk, úgy ültünk ott szótlanul, hogy pontosan menyit, nem tudom, csak arra emlékszem, hogy Emília hangos nevetése térítet magunkhoz. Majd átgondolva a történteket, mi is még hosszú ideig nevettünk drága kolléganőnkkel. Kikértük a többi lehűtőt, sörünket és már most csak saját figyelmetlenségünket okolva, megbocsátva Lebovics úrnak, visszaemlékeztünk és ismételgettük az általa mondottakat a kezelés után:" Uraim! Nagy megtiszteltetésnek venném, ha munkaidő után megihatnék önökkel EGY üveg sört."
És ez meg is történt.

doboz alja
oldal alja