Egy vakvezetőkutya krónikája

Erdősné Onda Marica

Egy vakvezetőkutya krónikája

Fajtám szerint Labrador -retriever vagyok, nem túl kicsi, de kisebb, mint a nagyok.
Termetem Éppen jó, értelmem is épp, nem uralkodik fejemben sötét.
midőn anyám fejére nőttem, mondhatnám úgy is, hogy kamasz koromban, vakvezető kutyakiképző iskolába vittek nyomban. alaposan megvizsgáltak, körülöttem. Nagy Hűhót csaptak, Mire felocsúdtam testemre nyakörvet, pergőt, hámot raktak. Lefotóztak és fényképes igazolványt kaptam, ahogy az ember, ki már nem gyerek, ám akármerről néztem a dolgot, sehogy sem volt kerek.
Eleinte elképzelni sem tudtam mit akarnak tőlem, ezért minden tettemmel csupán bakot lőttem. Hibát hibára halmozva lépkedtem, Úttesten és a járdán, az orromat nyaldostam, és nézelődtem bambán.
A kiképzőm bízott bennem és jutalomfalatokkal biztatott, rávezeted szépen, hogy helyes közlekednem, ha akadály kerül elénk itt-ott. Megtanultam mi a zebra, merre van a jobbra, balra. Járműveken hol a helyem, és ne verjem falba a fejem, ha néha egy -egy ember egyensúlyát vesztve, rálép farkamra, fülemre.
Tetszett nekem ez a munka no meg a sok -sok jutalomfalat, így a fejlődésem szépen haladt. ellenkezés nélkül, némán tűrtem a dolgot, mert a gyomrom minduntalan korgott. Rájöttem, ha hamar megteszem, amit tőlem kérnek, nem marad el a jutalom, nyújtják is, én meg gyorsan bekapom.
Addig -addig gyakoroltam, míg egyet sem hibáztam, így az iskolát Jelessel kijártam.
Ezután egy vak gazdához kerültem. Kedves volt és szeretett játszani, ha néha bakiztam, akkor sem akart bántani. Történt egy nap, hogy gondolatom elkalandozott, mert a bokor alatt egy tarka macska nyújtózkodott. Tudásomon felülkerekedett az ösztön, és mentem árkon bokron rögtön. Ekkor gazdámnak megbicsaklott a bokája, és kecsesen
lehelyezte fenekét a poros járdára.

- Bumm! - Mintha fejbe csaptak volna, úgy ért az eset, de hiába minden, a gazdám már elesett.
Bűnbánóan fejemet a vállára tettem, vártam, hogy kiabál, de nem szidott engem. Arcán úgy peregtek könnyei, mint a zápor, Azt hittem szégyenemben elsüllyedek akkor.
Felállt, egy szót sem szólt, csak elindult bicegve. Tudtam jól, hogy ez eset nincsen még feledve. Lábához bújva bocsánatát kértem
Mi lesz, ha kidob? - Csak ettől féltem.
Szánom bánom bűnöm, de most már hiába, megbuktam, s talán mehetek vissza az iskolába? Nem cicázom többé, csak bajt hozott rám az a tarka macska. Rá se nézek soha, nem leszek máskor ilyen csacska! A járt utat a járatlanért többé el nem hagyom, kivéve, ha elzárják, ha elterelnek róla, mert ez a baleset nem olyan jó móka.
Bájos buksimban mégiscsak sötétség lenne? Hogy maradhatott ki éppen ez a lecke? Akármerről, nézem, nem értem, hisz ez alap, és olyan világos, mint nyári égen a nap, hogy macskát kergetni nem illendő hámban, az ember sem megy nyaralni munkaruhában!
Ha ismét macskát látok, csak szemem sarkából rája sandítok mérgesen. De a helyes útra, no meg a jutalomfalatra gondolok lelkesen!
Gazdám is bölcsebb lett, nem lankad a figyelme, jobban jár, ha kezében kutyájának fegyelme!
Akármilyen képzett eb a segítőtársa, legyőzi ösztöne, ha a macskát látja.
Észben kell tartani, ahogy a közmondás mondja:
a vér Nem válik vízzé, kutyából nem lesz szalonna!
Mindketten tudjuk jól, hogy a legjobb lecke a tapasztalat, felnőttem a feladathoz egyetlen pillanat alatt. Pontosan dolgozom, hogy gazdám ne csalódjon bennem, mert e naptól kezdve kötelességtudó Munkakutya lettem!