Eső esik

Veres Katalin

Eső esik

Reggeleső hangjára ébredek,
az eső illatát
jaj, de nagyon szeretem!
A vén gesztenyefa ablakom előtt,
elvirágzott már, levetette a fehér
menyasszonyruhát.
Most kismama és várandósan áll,
halkan suttog és kuncog
miközben zápor fürdeti levelét.
Én belélegzem az esőillatú levegő erejét.
Esik eső, kopog a földön, a tetőkön,
csurog az ereszen,
S a vágy megint túljár az eszemen.
Amott egy fán galamb búg
és engem oly sok emlék,
mint vágyó, szerelmes férfikar
magához visszahúz.
Arcomon akaratlan felderül
lelkem belső mosolya.
Én tudom mit jelent a gyereknek
egy jókora pocsolya!
Tenger volt az,
meg hömpölygő folyó,
rajta falevélből kishajó.
Én voltam óriás,
hajónak büszke kapitánya.
És kiáltottam, hogy:
Tilos hajóvonták találkozása!
Voltam szigorú gátőr
és maga a mindeneket teremtő.
Fröccsent a víz, fodrozódott,
kezemben hol kő volt,
hol meg bot.
Kavargattam a vizet
és az eső, az eső csak esett.
Anyám aggódó pillantást vetett,
Elkésünk!
mondta türelmetlen tehetetlen,
látván a mulatságba magam, hogy belefeledtem.
Én is nézem ilyenkor gyermekim megengedőn,
Lelkemben legbelül velük játszom,
mert a gyermek bennem él,
ha a tócsatükörben én felnőttnek is látszom.
És jő hozzám a többi esőáztatta emlék,
mikor esőben búcsúztunk, hogy elmégy.
Vagy épp esőben érkeztél meg hozzám,
és vizesen combomra tapadt a szoknyám.
Hosszan csókoltalak az esőben állva,
Arcodról a cseppeket törölve Ó! Te szép férfi árva!
Nekem hajam tincsei göndörödni kezdtek
ahogy megteltek vízzel,
s az esőcseppek megannyi gyöngyként ragyogtak
gesztenyeszín hajamon.
És ifjú voltál és én is hajadon.
Emlékszel-e még
a nyári záporban menedéket kereső futásra,
a meleg eső bőrünket csiklandozza egyre,
átázik a pólóm
és mellem bimbója lesz hetyke.
És kacagva, sikongatva futok, s el nem engedem kezed,
Futok és úgy hiszem örökké boldog leszek veled.
Ifjú voltam, mint egykor a vén gesztenyefa a ház előtt,
Őt kivágják, s engem is mint gyökeret rejt majd az anyaföld.
De, egyikünk se feledi az esőt, az esőt!