Fáj a Fogam

Rózsa Dezső

FÁJ A FOGAM

Fáj a fogam, mit ne mondjak, rohadt egy érzés!
...Bár nincs körötte semmi vérzés, mégis fáj a száj!
Mintha lüktetne és zsibbadna ez a táj, szememben csillagok,
S én ilyenkor nem tudom, hogy mit bírok és ki vagyok.
Fáj a fogam! S azon kapom magam, hogy a nyelvem körbe jár,
S mint a kiégett határ úgy lüktet ez a tüzelő táj, mint az élő nyílt seb.
S legfeljebb a régi módszer bírja ki ezt a kúrát, erős, s néhány kupica pálinkát.
Bár ezt mondja a régi regula, de mégsem igazán hat oda ez a mocskos lé.
Riaszt a fehér köpeny engem, és félem is a benne lakót, mert az egy hentes!
Hiába, akár a szava is lehet megnyugtatóan szemérmetlen csendes,
De a kezében a fúró, s még látványnak sem túl jó, bele nyúl a számba
És érzéseimet nem, vagy csak alig vigyázza. Kezében a vijjogó szerszám.
Közben csendesen mesél, s a számban kotorászva, nincs semmi esély,
Hogy legyen, mondjuk véleményem, s valami féle reményem, hogy marad a fogam.
...Ha nem szégyelném magam, hogy mennyire félek, s mennyire fáj, hát bizony,
akkor kiabál...na a lélek, de az orvos mondja, nem ez a lényeg.
Kezében forog és csillog az acél, neki nem fáj és ő az ki nem fél.
Szemembe világít az erős fényű lámpa, s őt nem érdekli, de nem is látja,
Hogy nekem megremeg a térdem, bár tudom, hogy ez nem igazán érdem,
De én érzem, hogy fáj a fogam, s nem győzöm összeszedni magam.
Nem csak a fogam fáj, de marcangol a kétség, hogy ép eszű vagyok-e én még,
Mert fájós foggal is leülök, mondjuk verset írni, mondd, ép ésszel ki lehet ezt bírni!?
A kezelésnek vége, mondja végre a doktor, s eszmefuttatás tart az esetleges okról,
Hogy miért fáj a fogam, no és hát szedjem össze magam, s egy hét múlva szeretne látni.
...Én meg csak hallgatom, ahogy beszél, s a számból ahogy eltűnik a veszély,
már nem is fáj annyira ez a kilukadásnak induló fog, s ő karon fog, hogy kiszálljak a székből,
s megfogadom, hogy csak akkor jövök, ha nagyon muszáj, s inkább zárva, mint hogy tátva legyen a száj.
...S lám ő tudja mire gondolok, s szól, ne gondolja, hogy megmenekül az a fog!
S az utcán mindig tapogatom az arcom felét, s igazgatom a szájam zsibbadt szélét,
S úgy érzem, mintha mindenki engem nézne, s képem láttán vigyorra torzulna a képe.
A lüktetés mégis óvatosságra int! Azt hiszem, egy hét múlva elmegyek megint,
A csontfogakra mégis csak ő vigyáz, ez az áldott, s átkozott agyarász fogszobrász!