Fogsz te menni

Szegzárdi Nagy Vendel

FOGSZ TE MENNI

Virtusra vágy a gazda, és a juhász, s csak alkalomra vár, mindkettő huncut betyár.
Régóta hogy komák, ilyen ez a világ.
Ritkán találkoznak, útjuk nem egynyomra hág, csak nagyritkán tán, mikor András gazda a topegán szénáért jár, s zörgeti kocsija láncát a makadám, melegíti ujját a pipája szárán, hideg szél fújdogál, így reggel tájékán.
Sándor bátyám a juhász, ki folyton folyvást csak furulyáz, néha hamisan trilláz, befogja a somfa sok lukát, sunyian áll, figyeli a taligát, miközben az árok partján legelész a nyáj, fokosával kotorász. Hamarvást jöhet egy potya kortyintás, éjszaka főzték a boszorkák könnyét a tanyán.

Mindkettőnek van egy rusnya, lusta szamara, s hogy italosan se legyen a névtalálgatásában hiba, az egyiknek Sanyi, a másiknak Bandi név lett az örökös jussa, más névre egyikőjüktől sem fussa.
Nincs is ebből semmifajta galiba, nem is hallgatnak másik szóra, néha csak a pulira.
A két öreg egyivású, szamaruk jóállású, mindkettő a magáéra büszke, sokra viheti még, valamelyik nagyfülű szürke.
Nincsen a szívükben irígység, vagy tüske.

Sanyi szamár az útmentén áll, mint annak idején Bálám csacsija csikaja, fejét bólintja, nyakában csengő bongó kolompja. Akár egy lompos főkolompos. Ez lehetne tán lomha futása kolonca? Nem lesz ő a falu bolondja.
A két állat közt ott az árok, mint valami szakadás, akár télvíz idején a folyón a rianás. Ez az akadály meggátolja a rohanást.

Versenyben áll ugyanis idestova egy éve a juhász és a paraszt, szamarat előbb Melyikőjük szalaszt? De csökönyös ám mindegyik szamár, s mint a cövek: egyhelyben áll.
Mindegyikük a magáét gusztálja, kivannak állítva mustrára.

A gazda szürkéjére sandít, hogyan ugraszthatná meg a Bandit?

De a rusnya állat csak áll, s veszni látszik a fogadás, majd rögvest utána az áldomás, a gazda tekintete kópé villanás.

A juhász szeme izgalomtól bandzsi, de nem mozdul semerre a Sanyi.

A taligás gazda, kopottas bakján maradva, ostorral a szamár
Farka alá csördít: s kiáltja,
"Fogsz te menni, Bandi!"

No, de több eszük van a szamaraknak, egy helyben maradnak, s a jó atyafiak bajszuk alatt somolyognak.
Ez a két ledér, túljárt mindkettőjük eszén.

Virtus kedvük elszállt, vállat rándítanak, tán legközelebb fordítanak a szerencse kerekén, majd megbékélnek a maguk kenyerén.

Mindegyik tarisznyából előkerül a butykos, s hogy nem víz van bennük, vagy lőre, az szinte hogy bizonyos.
Erre kanálszám ehetnék a ciánt, látszik hogy letörlik ingük ujjával az edény száját, nem pediglen loccsintják, ahogyan kútvízzel szokás.
Elmondják a vincellér igazságát, miszerint, Útból, kútból senkit nem szabad kizárni, más gátját átvágni, ezt a szabályzatot áthágni.

Majd egymásra emelve ürítik a teli csutorát, mint jóbarátok, és rózsaszínben látják, e cudar világot.

Szerencse, hogy baj egyőjüket sem érte, az eklézsián majd megadóznak érte.