Furáék

Véghné Pócsay Rozika

Furáék

Nyílik az emeleti ajtó, rohan le a csigalépcsőn pedagógus lányunk:
- Ti mit csináltok, anyukám?
- Timit több ok miatt sem csinálunk.
- Miért? Mi kifogásod van ellene?
- A Miki fogás ellen lényegében semmi, de a mi korunkban már nem jellemző az ilyesmi.
- Ti dolgotok... Örülök, hogy bronzérmesek lettek a magyar lányok, nem beszélve az aranyérmet szerzett kajak négyesről.
- Mókuci, analizáljátok kettesben az olimpiát, én kimegyek a konyhába vajat csipegetni.
- Mikuli, néha olyan rendes vagy, hogy alig ismerek rád.
- Megvárom, mire ez a hízelgés, aztán döntök, hogyan tovább.
- Ha már úgyis kinn leszel, nem bánnám, ha pucolnál egy halom hagymát, mert csirkepörit akarok alkotni.
- Igeen, tudod mit hallottam? A szárnyasok között is kitört valami nyavalya, és mindet el kell pusztítani, hogy magjuk se maradjon. Mi lesz veletek csajok, ha nem ehettek csirkét?
- Ugyan ne szédíts! Találj ki valami hihetőbbet!
- Jól hangzik, nem igaz?
- Ahogy te szoktad mondani, a nemi gaz más gaz.
- Holnap vásárnap, tehát irány a piac!
- Kivételesen szeretném, ha te mennél ki Gyöngyikével, mert sokat kell cipekedni.
- Vásároljatok kevesebbet! A hátralévő életemben gazdálkodnom kell a maradék energiámmal. Jól emlékszem? Ugye, az Imréék családjában divat ma is, hogy aki elmegy otthonról, azt a maradottak búcsúzás gyanánt elküldik pisilni, nehogy útközben gubanc legyen?
- Ilyen történetem nekem van úgy kétéves koromból, ha még nem meséltem volna.
- Legfeljebb százszor, de bevallom, minden részletre nem emlékszem, jöhet a repeta!
- Cinikus alak, de akkor is elmondom: kétéves voltam, és anyukámmal busszal mentünk Veszprémbe. A váróteremben várakoztunk. Unalmamban szaladgáltam. Odahívott magához:
"- Nem kell pisilned?
- Nem.
- Itt még elmehetsz, de a buszon már nem.
Szaladtam tovább. Közben megálltam egy szerelmespár előtt. Egyik kezemet a lány, másikat a fiú térdére téve kérdeztem fennhangon:
- Nektek nem kell pisilni?
Mivel a lány elpirulva, a fiú mosolyogva nézett meglepetten, folytattam:
- Itt még lehet, de a buszban nem.
A srác felkapott, puszilgatva mondta az ijedten oda futó anyukámnak, neki ilyen aranyos kislány kell!"
- Szó szerint emlékszem rá, csak nem Veszprém, hanem Budapest volt az úticél.
- A negyvenes évek végén talán még anyukám sem tudta, hol van Budapest.

*

Ez a Miki. Ha nem lenne, ki kéne találni, mert hiányozna nekünk. Főzéskor vagyok igazán gondban. Kis családunk háromféle ízléssel van megáldva. Ráadásul válogatósok vagyunk, így legalább négyféle étek rotyog a tűzhelyen. Tudni kell rólunk azt is, mi, a szülők éjszaka vagyunk aktívak, mert ilyenkor lehet nyugodt körülmények között szellemi munkát végezni, ami esetünkben azt jelenti, mindketten írás terén amatőrködünk. Ám nyáron a hőségben osztódik az időm, mert ilyenkor szorítom be a főzést, sőt, vasárnap a piacozást. Lássuk, mit eredményez ez nálunk: este előveszem a mélyhűtőből marhahúsleveshez, vadashoz, tejfölös-gombás szelethez, sertéspörkölthöz a hozzávalókat. Ébredés után kávéfőzés közben fejemben a terv: négyig írok, majd ki a konyhába, hogy mire indulunk a piacra, az étkek olyan készenléti állapotban kerüljenek a tűzhelyre, amire nélkülözhetetlen családfőnk vigyázhat. Hatkor irány a piac. Fél nyolcra itthon vagyunk, nyolckor "regebéd". (Az általam alkotott fogalom fejezi ki leginkább fordított étrendünket: reggeli a főétkezés, délben némi pótlás, délután gyümölcs. Miki naponta egyszer eszik.) Női tapasztalatom alapján tanácsolom, ha életünk párját segítésre óhajtjuk serkenteni, legfontosabb a végtelen türelem, a meghitt beszélgetés szinten tartása, amit esetenként nem könnyű megvalósítani. Szóval a hőségre való tekintettel egy palack üdítővel nekiülök írni. Epizódok sokasága tódul agyamba, amit alig vagyok képes billentyű alá terelni. Közben az idő szárnyára kapja az éjszakát. Mire észbe kapok, jócskán világosodik. Az a nyavalyás óra pedig máris fél ötöt mutat. Mentés, gép kikapcs. Felpattanok, ezzel késztetem repülésre a palackot. Bár elkapom, mégis pohárnyi folyadék éktelenkedik a szőnyegen. Ki a fürdőbe, takarító alkalmatosságért. Közben jár az agyam, ilyen idegállapotban hogyan ösztönözzem az én Mikulimat némi segítségnyújtásra. Indul a manőver:
- Édeske, ugye segítesz nekem, ha szépen megkérlek?!
Próbálom felvenni a társalgás fonalát vele, aki ugyancsak elmélyülten ül a gépe előtt, de óhajom közlésére csend a válasz. Sebaj, türelem! Próbálkozom ismét, hasztalan. Elhagyom a szobát, vödörrel és felmosóval a kezemben. Visszafelé bedobálom a húsokat a mosogatóba, elvégre az idővel takarékoskodnom kell. Megállok az ajtóban.
- Segítesz nekem?
Válasz most sem érkezik, de megmozdul a székén. Csak el ne rontsak valamit, mert akkor mehetek egyedül a konyhába. Tehát:
- Segítesz nekem egy kicsit, ha szépen megkérlek?!
- Mii? - böki oda kurtán még, de végre érzékeli a jelenlétemet.
Bár a türelem fogy, de csak azértis mosolyogva ismétlem meg a kérésemet.
- Segítesz nekem, ha szépen megkérlek?
- Kérjél meg! - mondja a nem létező bajsza alatt mosolyogva, még mindig a gépét bűvölve. Megismétlem, már fogyó türelemmel, de láss csodát! Megmozdul. Elismerés ide! Még öt óra sincs, a konyhában vagyunk. Kikészítem a vörös- és fokhagymát, amit szolgálatkészen vesz át tőlem. Hatalmas "lendülettel, munkakedvvel" áll neki a tisztításnak, felaprításuknak. Ilyenkor kell kezdeményeznem azt az ominózus meghitt beszélgetést - nógatom magamat.
- Mivel kötötted le annyira magadat?
- Olvastam.
- Megkérdezhetem, mit?
- Kérdezd!
Úgy tűnik, rossz éjszakája volt, kicsit nehezen indul be a társalgásunk.
- Meséld el, légyszi', mit!
- A biotermesztésről egy cikket - volt a meglepő válasza.
- Hmm... Mióta érdekel téged a mezőgazdaság?
- Ki mondta, hogy érdekel? Egy programot kerestem, és ezt találtam.
Harsány kacaj mindkettőnk részéről, és teljes siker, mert mesélni kezd, ami annyit jelent, nekem meg sem kell többet szólalnom. Jár a kezem, minden a tűzhelyen. Fél hatkor ébresztem a hétalvó lányunkat, gyors készülődés. Kocsiba be, piacra ki. Lassan sétálunk a sorokon, telnek a szatyrok, bár nem egészen azokkal, amiért kimentünk, de a lényeg: vásárolunk. Közben az órám hét órát mutat. Fogom a mobilom:
- Szia, drága! Nincs nagy piac, ma sem tudunk gyümölcsöt venni.
- Szia, ezért hívtál?
- Nem egészen, ezt csak úgy mondom. Sok jóra ne számíts!
Majd mosolyogva:
- Légyszi', zárd le a pörkölt alatt a gázt!
- Melyik annak a kapcsolója?
- Pillanat, édeske! Igen, vegyél! Két kilót, kicsim!
- Abból a belső ládából legyen kedves! - mondja egyetlen utódom, miközben én a papájával próbálnék értekezni.
- Itt vagy?
- Itt, és érdeklődéssel várom, melyik kapcsolóval kell lezárnom a fölöslegessé vált lángot.
- Ha szemben állsz a tűzhellyel, balról a második... Igen, maradhat! - válaszolok az eladó kérdésére.
- Tessék? Mi maradhat?
- Azt nem neked mondtam. Szóval értetted, melyiket zárd le?
- Értettem! Mikor jöttök?
- Még van pár sor, de sietünk!
Tovább sétálunk. Telnek a szatyrok hagymával, zöldséggel, gombával. Közben fél nyolc. Gyors hívás:
- Szia, férjek gyöngye! Tegyél fel vizet forrni a dupla fazékba, készítsd elő a turmixgépet és egy közepes méretű lábost!
- Mást nem üzentek? Hol a francban vagytok ennyi ideig?
- A piacon, édesem. Jól van, ne domboríts morgó medvét, tudod, te vagy a világ legaranyosabb, legszorgalmasabb férje. Pár perc és otthon vagyunk! Ha megcsinálod, amit kérek, nyolckor regebédelhetünk.
Ilyen egyszerű nálunk a vasárnap reggel. De vannak ennél cifrább helyzetek. Képes megjátszani, ha olyan a kedve, hogy alkalmatlan mindenféle kommunikálásra. Ő, aki ha rákapcsol, kibeszéli az ember hasából a borjút. Nincs benne túlzás, lehengerlő a stílusa, a tárgyalóképessége. Ezzel együtt egy ideje kijelentette, neki nem kell telefon. Odaadta Gyöngyinek a sajátját, és hiába van egyedül a szobában, nem hajlandó felvenni a hívást, mondván, úgysem őt keresik. Ha elmegyünk itthonról, lelkére kötöm, vegye fel, ha hívjuk. Erre persze nincs szükség, hisz nincs egy perc nyugta, amíg haza nem érünk. Sorolhatnám napestig a szögletességeit, pozitívumait, de most nem regényt írok. Elszórakoztatjuk mi magunkat. Ezt igazolandó, sok hasonló hangulatban eltöltött évtizedet tudhatunk magunk mögött.