Gandalf911

jelige: Gandalf911
A húsos hasé

Kortyolok egy újabbat a kávémból, majd körbejáratom semmibe révedő pillantásomat a barátságos helységen. Jól esik hosszú idő után újra itt lennem, de valahogyan mégsem érzek semmit. Magam sem tudom igazán, mire számítottam, de ha már errefelé akadt dolgom, úgy éreztem, muszáj betérnem gyermekkorom cukrászdájába. Mert persze több hasonló műintézményben is előfordultunk akkoriban, de minden vitán felül áll, hogy ez volt „a CUKRÁSZDA".
Ekkor a cukrászpult mögül egy hang üti meg a fülemet:
- Annamária, ne úgy tartsd már azt a tálcát, a fele leszóródik a földre, mire kiérsz vele a vendéghez!
Mint ha valami gát szakadt volna át bennem és a következő pillanatban már emlékeim közé repülök, olyan korai éveimbe, amikor még kávéról legfeljebb csak álmodhattam, de feltehetően még ezt sem tettem.
Nagyjából három éves lehettem akkor. Betévedtünk édesanyámmal „a CUKRÁSZDÁBA", kértem egy sajtos pogácsát. Már akkor is az volt a kedvencem, ez azóta sem változott. Sok minden átalakul bennünk és körülöttünk is, de az alapvető személyiségvonásaink, preferenciáink, amelyek már egészen kiskorunkban kialakultak bennünk végigkísérnek minket egész életünkön.
Igazán nem csináltam semmi különöset, vagy ha esetleg mégis, legalábbis már nem emlékszem rá. Minden esetre „a CUKRÁSZDA" tulajdonosa, akit Annamária néninek hívtak kiszúrt magának és hosszasan dicsérte édesanyámnak fegyelmezett táplálkozásomat, ami gondolom egyikünknek sem eshetett kifejezetten rosszul. Így aztán néhány nappal később ismét arra kanyarodtunk és folytattuk a megkezdett társalgást, ezt pedig több további alkalom követte. Egy sokadik ilyen látogatásunkkor már bejuthattam a cukrászda belsejébe is, ami egy hároméves kisgyermek képzeletében valahol a Mennyország közvetlen szomszédságában helyezkedhet el. Hogy teljesen őszinte legyek, akkoriban sokkal jobban értettem a cukrász eszközökhöz, mint most, amikor közelében sem járok ilyen alkalmatosságoknak. Sajnos ennyi idő távlatából sok részlet már elhomályosul, de ha akkoriban még lényegesebben jobban is láttam, mint most, ma már nem tudnám pontosan leírni, milyen gépek is nemesülhettek ott a kezeim között játékszereimmé.
De egyébként sem ez volt a fontos: miután a légkör oldódott és a személyzet tagjai már csak azért nem hordoztak szó szerint a tenyerükön, mert túlságosan nagy voltam ahhoz, hogy elfértem volna bennük, édesanyám hosszabb időre is „a CUKRÁSZDÁBAN" hagyott, valójában két óránál, alig ha többre, de akkoriban ez végtelen időnek tűnt a szememben. A hét egy meghatározott napján sorra kerülő látogatásaimnak valóságos rituáléjuk alakult ki: mindenek előtt annyi süteménnyel tömtek, amennyi csak belém fért, vagy egy kicsit még annál is többel. Emlékeim szerint a kedvencem a húsos hasé volt, mivel a sajtos pogácsához egyébként is hozzájutottam, ilyen vadászzsákmányban viszont csak „a CUKRÁSZDÁBAN" reménykedhettem. A lakmározást a játszás fázisa követte, aminek a tetőpontját egy fülkeszerű eszköz szolgáltatta, aminek a valóságos funkcióját már nem tudom felidézni, azt viszont igen, hogy én liftnek képzeltem és gyakran közlekedtem vele a nem létező emeletek között.
Nevezetesebb alkalmaknak kezdetben csak a születésnapom, névnapom és a karácsony minősült, egészen addig, ameddig minden heti látogatást ünnepnappá nem minősítettem. Erre a lépésre persze a józan megfontolás vezetett engem: a különleges napokon ugyanis a lakmározás és a játszás rítusai kiegészültek egy igen fontos harmadikkal: az ajándékozással. Számtalan játékot kaptam Annamária nénitől, de az alkalmazottaitól is, némelyik ezek közül még ma is birtokomban van. Ezt persze gyermekként a legtermészetesebb dolognak tartottam, olyannyira, hogy a dolog előre haladtával, amikor már néhányszor az akkori technológiai színvonalnak megfelelően édesanyám és Annamária néni vezetékes telefonon is érintkeztek egymással, kifejezetten hangot is adtam annak az elvárásomnak, hogy a következő látogatásról sem szeretnék üres kézzel távozni.
A kérlelhetetlen nagyúr, az idő azonban ezúttal is elfelejtette megállítani kerekét, így „a CUKRÁSZDÁBAN" tett látogatásaim sorozata szép lassan a végéhez közeledett. Nem tudom már pontosan rekonstruálni a folyamatot, ahogyan elmaradoztak ezek az alkalmak. Ahogyan fokozatosan cseperedtem, nyilván egyre kevésbé tudtam már betölteni mindenki kedvencének a szerepét „a CUKRÁSZDÁBAN", amikor pedig iskolás lettem, ha időnként be is ugrottunk még „a CUKRÁSZDÁBA", a régi kötetlen légkör már sosem tért vissza. Később aztán Annamária néni is vidékre költözött, „a CUKRÁSZDÁNAK" is új tulajdonosai lettek, az emlékek azonban velem maradtak és talán a történet többi szereplőivel is.
Azóta sokfelé vetett az élet, Izlandtól Fokvárosig, Texastól Koreáig, de azt hiszem az az érzésem valahol még mindig „a CUKRÁSZDA" óta kísér, hogy az engem körülvevő emberektől több jót kapok, mint amennyit nekik adni tudok.
Most pedig újra itt ülök és lassan elmajszolom az egyetlen még megmaradt sajtos pogácsát, (amit csak azért kértem, mert húsos hasét a mostani tulajdonosok már nem árulnak), felhörpintem az utolsó korty kávét is, és örömmel konstatálom, hogy ha némileg más formában is, de három évtizeddel később még mindig cukrászda működik „a CUKRÁSZDA" helyén, ahová betérhetek néha visszagondolni ezekre a már nagyon távoli élményekre, ha bár alapjában véve még mindig fiatal vagyok.
Ezen a ponton megnyomom hangjelzős órámat, látom, hogy mennem kell. Lassan kiragadom magamat emlékeim birodalmából, fészkelődni kezdek, végül felállok, és jó hangosan megszólalok:
- Annamária kedves, fizetni szeretnék!
A hozzám lépő fiatal hölgyről sok mindent lehetne feltételezni, azt viszont egészen biztosan nem, hogy harminc éve ő lett volna ennek a cukrászdának a tulajdonosa. Minden valószínűség szerint sosem fogja megtudni, hogy talán az egész hónap legbusásabb borravalóját egy nagyon régen megsütött és elfogyasztott húsos hasénak köszönhette. Talán egyszer, ha ismételten arra vezet utam, újra betérek „a CUKRÁSZDÁBA" és elmondom majd neki.