Gandalf912

jelige: Gandalf912
Az asszisztencia

Alig, hogy a hosszú utat követően elhelyezkedett a szállodai szobában és értesítette a hozzá legközelebb állókat szerencsés megérkezéséről Helsinkibe, a szeme sarkából megpillantott egy képet a telefon képernyőjén, ami nyugtalanítani kezdte Dalmát. A képen unokatestvérét látta, amint tolószékben gurítják... Vak unokatestvérét, akitől alig néhány órája vált el Münchenben a repülőtéri asszisztenciára bízva további útját, akik felelősséget vállaltak a fiú Budapestig tartó hazaútjáért. Mi történhetett??? De azt írta, hogy otthon van és minden rendben... A kezdetben elhallgattatni igyekezett kételyek egyre erősebbek lettek Dalmában és végül úgy határozott, a késői óra ellenére megpróbál utána járni a dolognak. Végül is Budapesten egy órával fiatalabb az idő...
- Hát tudod az úgy volt - Kezdte Dalma unokatestvére Peti, amikor néhány perc múlva sikerült elérnie - Az úgy volt, hogy kezdetben minden a legjobban alakult. Az asszisztenciát nyújtó úr egy kisautóval bevitt a repülőtér belsejébe, ahol kérésemre egy teát is vásárolhattam, majd egy félreeső ablaktalan szobába kísért, azzal az instrukcióval, hogy várjak türelemmel, a megfelelő időben jönnek majd értem. A szobában akadt egy nyugágy is, időm maradt még bőven, szundítottam egy keveset. Amikor felébredtem 10 óra 50 percet mutatott az óra, vagyis háromnegyed órám maradt még az indulásig.
- És aztán??? - Kérdezte Dalma izgatottan és egyben megkönnyebbülten is, mert egyre határozottabbá vált az az érzése, hogy a történet nem végződhet rosszul.
- Követtem az idő múlását, amivel arányosan egyre nyugtalanabb lettem. 11 órakor már egyre türelmetlenebbül figyeltem az ablaktalan helység ajtaja felé, de semmi sem történt, a percek pedig lassan peregtek. 11 óra után 5 perccel lassan felkeltem a nyugágyról, és toporogva füleltem kifelé, nem jönnek-e esetleg értem. Azután elhagytam a szobát és a közelben próbáltam keresni valakit, aki segítségemre lehet.
- Jézusom! Mibe keveredtél? - Szúrta közbe Dalma, miközben a feszültségtől némileg borsódzott a háta.
- Találtam is egy hölgyet a repülőtéri személyzetből, akinek előadtam, hogy 25 perc múlva száll fel a gépem Budapestre, az asszisztencia meg lett rendelve és azt ígérte, értem jön, de egyelőre ez látványosan nem történik meg. A hölgy segítőkésznek mutatkozott, telefonált egyet-kettőt, majd jelezte, hogy várjak türelemmel, hamarosan itt lesznek. Ezek az ígéretek csak mérsékelten tudtak megnyugtatni, különösen, hogy a felszállás kiszabott ideje egyre közeledett, az asszisztencia pedig továbbra sem jelent meg. Végül 11 óra 30 perckor, 5 perccel a megjelölt indulási idő előtt ugyan mindenféle sietség nélkül, de megérkezett az a férfi, aki korábban is segített és újra beülhettem a kisautóba, amely gyorsan el is navigált bennünket a repülőgéphez vezető kapuhoz.
- De jó, hogy nem tudtam mi zajlik veled, infarktust kaptam volna! - Dalma még így is, hogy tudott a szerencsés végkifejletről tehetetlennek érezte magát unokatestvére kalandjainak hallatán.
- A fickó ekkor németül váltott pár szót egy másik emberrel, ebből csak néhány szót értettem, majd megveregette a vállam és angolul közölte velem, hogy sajnálja, de én már csak a következő géppel tudok majd elmenni, a mostani járatra a beszállást már lezárták. Egy-két pillanatig gondolkodtam és úgy okoskodtam, ha már ennek így kell lennie, minden esetre csapok egy kis patáliát, hátha el lehet vele érni valamit, lássák, hogy nem szórakozhatnak velem úgy, ahogyan akarnak... Legalább ebédet adjon a repülőtéri személyzet, ha már hazajutásomat az eredetileg tervezett járattal nem is tudják biztosítani. Felálltam és két-három olyasféle mondatot eresztettem meg, hogy az asszisztencia meg lett rendelve, ehhez képest a szolgáltatás nem volt megfelelő, tehát valaki hibázott, akinek ezért vállalnia kell majd a felelősséget. A férfi ismét megveregette a vállam és kérte, hogy üljek le, utánanéznek a dolognak. Két-három zaklatott hangnemű telefonálást követően jelezte, hogy a kaput kinyitották, mégiscsak feljuthatok még erre a gépre...
- Ügyes vagy, büszke vagyok rád! - Sóhajtott Dalma, egyebet már nem is tudott hozzáfűzni.
- Hogy ezt minek köszönhettem, őszintén fogalmam sincs. De a lényeg, hogy felkísértek végül a repülőgépre, ahol valószínűleg közölték már az utasokkal, hogy csak rám várnak, miközben az eredeti indulási időn már több perccel túlnyúltunk, ennek megfelelően tapssal és ovációval üdvözöltek a fedélzeten. Alig hiszem, hogy valaha lesz még részem hasonló fogadtatásban bármilyen repülőgépen, vagy egyéb járművön... Mire elfoglaltam a helyem, a felszállópályákat persze már más járatok foglalták el, így mindent összevéve 20 perces késést szedtünk össze, igaz ennek egy részét a pilótának repülés közben sikerült ledolgoznia.
- Jó, de hol van a tolószék? - Kérdezte Dalma, miközben kezdte elveszíteni önuralmát, hogy ennyi viszontagság után, ami tulajdonképpen felkavarta, a tolószék még elő sem került. Ujjai görcsösen szorították székének karfáját és mindenre elszántan várta, amit még hallania kell.
- Budapesten az asszisztenciát biztosító férfi tolószékkel érkezett és hiába közöltem vele, hogy én ilyenben még sosem ültem és nincs is rá szükségem, miután ennek egyetlen reális alternatívája az adott helyzetben csak az lehetett volna, ha együtt toljuk a járgányt úgy gondoltam, nem bonyolítom tovább az ügyet és beültem... Miközben tolt, nagyjából úgy éreztem magam, mint egy magatehetetlen kisbaba és jobb híján végig nevettem a szürreális helyzeten, ami láthatóan kényelmetlenül érintette hordáromat, később azonban mint ha már ő is némileg átérezte volna a szituáció humoros oldalát. Amikor kiértünk a repülőtér érkezési oldalára és meghallottam édesanyám hangját, felugrottam az ülésből, nem érdekelt már semmi... De képzeld Dalma, még egy csattanó került a hazaút végére... Az engem kitoló férfi megszólalt:
- Hát, tudják, ebből a székből sem ugrott még fel így soha senki...!