Gandalf913

jelige: Gandalf913
A szandál és a rákolló

Amikor az ember ott ál egy külföldi fővárosban pénz nélkül, iratok híján, ráadásul három óra múlva indul a repülőgépe a világ másik felére... Mondanom sem kell, hogy mind ez nem különösebben kellemes érzés. Hasonlóképpen nem tekinti magát az élet császárának az a delikvens sem, akit a világ másik felére megérkezve ott egy templomba zárnak. Mindezeken és még sok egyéb viszontagságon is keresztül menve jutottam el a Csendes-óceán partjára, ahol most a szikrázó napsütésben egy pléden üldögélek sörömet kortyolgatva, mellettem egyrészt jó barátom, akivel átéltük az említett kalandokat, és akit most nevezzünk Ferinek, másrészt újdonsült koreai barátunk Kim, aki mint látni fogjuk, egy újabb szorult helyzetben mintegy megmentőnkül szegődött. És akad még a társaságunkban egy valószínűtlenül éles és hegyes rákpáncél is, amelyet az óceánparti homokban találtunk.
De haladjunk szépen sorjában és térjünk vissza Budapestre. Néhány nappal Szöulba indulásunkat megelőzően polgári jogi szakvizsgámra készültem, a vizsga előestéjén azonban kiderült, hogy hiába vettem fel a megfelelő vizsgaidőpontot és fizettem be a vizsgadíjat, miután az erről szóló igazolást egy előírt helyre elmulasztottam feltölteni, nem mehetek másnap vizsgázni. Úgy is mondhatnám, hogy szabadidőmben húsz napig elmélyülten foglalkoztam polgári joggal... Valahogyan kiheverve eme ballépésem okozta nem éppen csekély megrázkódtatásomat elérkezett a nagy nap, amikor Varsón keresztül Feri társaságában Szöul felé indultunk. Eddig minden rendben is lett volna, Varsóban ért azonban bennünket az első kellemetlen meglepetés... Az átszállásra rendelkezésünkre álló nagyjából fél napban rövid portyát tettünk a városban, amelynek végeztével azon kaptuk magunkat, hogy egyik kistáskánknak nyoma veszett... Talán valaki meglovasította, vagy mi hagytuk valahol hátra egy óvatlan pillanatban? Sosem tudjuk már meg, minden esetre semmi lényeges nem volt az említett táskában mindösszesen valamennyi kiváltott koreai pénzünk, valamint barátom összes irata és bankkártyája.
Három órával a szöuli járat indulását megelőzően nem hogy a továbbindulás, de még a hazatérés sem látszott lehetségesnek mindenféle személyazonosító okmány nélkül Feri számára, így miután jobb ötletünk nem akadt, a lehető legrövidebb úton a varsói magyar nagykövetségre siettünk. Az ott ügyeik elintézésére váró sorban állók valószínűleg érzékelték, hogy a két vérben forgó szemmel az ajtón berobbanó alak sürgős dologban járhat, mert azonnal és kérdés nélkül előre engedtek minket és mivel szerencsére nekem volt még bankkártyám, rövid idő alatt ideiglenes útlevelet készíthettünk Ferinek.
Valahogyan felkecmeregtünk a gépre is, igaz, hogy Feri barátom úgy beverte a térdét valahol a nagy sietségben, hogy a végén már nem hogy rohanni, de bicegni is alig tudott.
Végül csak megérkeztünk Koreába és leküzdendő a tetemes időeltolódást, rögtön egy kiadós alvással nyitottuk meg ottani tevékenységünket. Ennek következtében az adott napból már csak az este maradt, amit megfelelő alkalomként értékeltünk egy aklimatizálodó rövid sétára. Elkövettem azonban azt az utólag elég nyilvánvalónak tűnő hibát, hogy 10 napra a világ másik felére elindultam egyetlen szandálban, amely a séta nagyjából kétszázadik méterén egy nagy lyukban három darabba szétszakadva fejezte be dicstelenül életét. Leküzdöttük ezt a nehézséget is, a közelben találtunk egy lábbeli üzletet, ahol nem is különösen magas áron juthattam hozzá talpaim legújabb védelmezőjéhez.
Még az első napok egyikén Szöul egy Budapest méretű elővárosába, Suvonba kirándultunk, ahol megérkezve a pályaudvarra taxival kívántuk a helyi erődöt megközelíteni. Úgy tizenkettedik próbálkozásra sikerült is kommunikálnunk egy koreai sofőrrel, aki ha angolul nem is tudott, legalábbis hajlandónak mutatkozott külföldiekkel szóba elegyedni, így elindulhattunk célunk felé. Barátom út közben telefonos fordító segítségével próbált beszélgetést folytatni a vezetővel, aminek az eredménye az lett, hogy kiszállás után hamarosan konstatáltuk, Feri telefonja a műszerfalon maradt...
Hosszas keresgélés után az egyik boltban találkoztunk egy angolul és koreaiul is beszélő hölggyel, aki megcsörgetve barátom telefonszámát leegyeztette a taxi sofőrrel, hogy fél óra múlva visszajuttatja az említett boltba az elveszett telefont...
De hát minek üljünk fél órát tétlenül, jó ötletnek látszott felfedezni addig a közeli templomot. Feri javaslatára a nagy melegben a templom hűsében maradtam ameddig ő visszatért a boltba telefonjáért, ezalatt pedig gyanús kulcscsikordulás ütötte meg fülemet... És kisvártatva hallottam is az ajtón Feri kétségbeesett dörömbölését, amikor ráeszmélt, időközben engem a templomba zártak... Mintegy 10 perces fogságomból az egyik templomi alkalmazott segített végül ki.
Az utolsó napokban akadt még egy izgalmasabb szituáció, amely mostani helyzetünkbe, a tengerparti piknikezésig juttatott bennünket. Korábbi veszteségeinkből okulva az óceánparti kirándulásra csak kevés készpénzt terveztünk magunkkal vinni, mivel pedig a varsói baleset óta készpénz már csak nálam volt, kivettem zsebemből három bankjegyet és az útitáskába tettem őket, vakságomban megfelejtkezve arról, hogy említett zsebem vendégszeretetét még Budapest óta két ezer forintos is élvezte. Ennek megfelelően, amikor út közben fizetésre került volna a sor rádöbbentünk, hogy szinte csak magyar pénzünk van kéznél, így bizony még a szállodáig sem tudtunk volna eljutni. Próbáltuk rendezni sorainkat és kifundálni a hazajutás lehetséges módját, ekkor sietett segítségünkre Kim, aki szorult helyzetünket látva megszólított bennünket. Szó szót követett és a találkozás végül egy szép közös délutáni piknikezéssé fejlődött, sőt, Kim még az esti hazaúthoz szükséges pénzzel is ellátott bennünket.
Nincsen elveszett helyzet, csak csüggedő ember... Akinek pedig esetleg kétségei támadnának az elmondottak valóságtartamát illetően, ma is velem van még a szandál és a rákolló, elbeszélésem kézzelfogható bizonyítékaiként.