Gyerekszáj

Új Ágnes

Gyerekszáj

Bevezetésként leírom, édesanyám nagyjából 1 évvel lányom születése előtt hirtelen infarktusban elhunyt. Férjem, akitől már jó régen elváltam, nem volt túl segítőkész, anyósom pedig csak akkor vigyázott a lánykára, ha odavittük hozzá. Mi 23 km-re laktunk a nagyszülőktől, és az idős hölgynek fura dolgai voltak. (Pl. a gyermeket zsákos emberrel fenyegette: először csak a játékokat viszi el a zsákos ember, majd már a gyermeket is. stb.)

Még annyit, lányom születésekor látássérültségem ellenére már elismert szakember voltam, mint programozó. A vállalat, ahol dolgoztam akkor nagy külkereskedő cégek adatfeldolgozását, készletgazdálkodását, export-import forgalmát stb. végezte bérben. Párhuzamosan több munkám is volt, terhességem 7. hónapjában kiváló dolgozó lettem.

Most álljon itt néhány vicces mondása a közben már anyukává cseperedett gyerekszájnak.

Azon kevés segítségek egyike, melyet volt férjemtől kaptam, hogy reggelente levitt a bölcsibe, kirakott minket és továbbment dolgozni. Nagyon ritka esetekben értünk jött. A gyermeket óvodás korszakában is én hoztam-vittem. Négy éves korában el is jöttek családlátogatásra az óvónők, mert azt gondolták, apuka csak papíron van, pedig akkor még együtt éltünk.

Kb. 2 éves lehetett a lányom, amikor zebrán akartunk átmenni. Nekünk is, a kanyarodó autósoknak is egyszerre volt zöld. Lányka felől kanyarodott volna egy autó majdnem a nyakunkra. Ekkor mérgesen megszólalt a Kishölgy: „Anya! Nem látja az autóvezető, hogy itt egy gyerek igyekszik át az úton?".

Kb. 3 évesen játszott a szobájában 2 helységgel odébb tőlem és gyanús volt a nagy csend, bementem megnézni. Elámult azon a lányka, hogy én annyi helységgel odébb tudom, ő mit csinál. Akkoriban sokat olvastam neki a Sicc c. mesekönyvet és közöltem vele, nekem a hátamon is van szem, mint az említett mesében Kancsal Flórisnak. Erre Lányka megtapogatta a hátamat és meglepetten tapasztalta, ott nincs semmi.

Ugyanennyi idős lehetett, nyári szabadságon voltunk és egész nap járt a szája. Egyik nap kértem, egy kicsit csukja be a száját. Gyermek úgy reagálta le, egész nap nem szólt egy szót sem. Megkérdeztem tőle, miért nem beszél. Válasza: "Anya, azt mondtad, egy kicsit csukjam be a számat."

Még mindig ebből a korszakból: valamit elügyetlenkedtem és közöltem Gyermekkel, nekem 2 bal kezem van. Odajött, megtapogatta karjaimat és megkérdezte: "Hol a harmadik kezed?". Hiszen tudta, mindenkinek van egy bal és egy jobb keze.

Talán 4 éves kora körül lehetett, reggel óvódába igyekeztünk és át kellett menni a zebrán. Megfogta egy hölgy a karom, hogy áthúz minket.
Lányom felháborodottan közölte velem: ha hagyom, hogy segítsen a néni, akkor ő minek van itt?
Ráadásul villogós zöldön akart átvinni minket a hölgy, azon is felháborodott a gyermek.

Sajnos bölcsis korában és óvódában is sokszor elsők között érkeztünk és utolsóként hoztam haza. Egyik alkalommal kb. 4 éves lehetett Lányka, amikor közölte velem: "Ugye, ha élne a mama, akkor nem én lennék az utolsó, akit hazahoznak?" Megbeszéltük, ha élne az anyukám, akkor már ebéd után hazajöhetne, mert a legnagyobb baj vele mind a bölcsiben, mind az óvódában az volt, hogy nem aludt. Bizonyos gondozónők, óvónők ezt jól tolerálták, bizonyosak pedig nem.

Egy másik alkalommal valamiért sírtam a gyermek jelenlétében, odajött, átölelt ott ahol felért és azt mondta: "Azért sírsz, mert meghalt az anyukád?"

Születésétől kezdve Budaőrsre a nagyszülőkhöz menet rendszeresen bementünk a temetőbe és virágot vittünk anyukám sírjára.
Lányom 3,5 éves korában otthon elaludt örökre a németjuhász kutyánk. Testvérem gondoskodott róla, hogy mire hazaérünk a gyermekkel, elássa a kutyust. Hazafele elmeséltem lánykámnak, hogy a kutyus elaludt örökre és nagybátyja eltemette a kertben. Gyermek azt kérdezte: "Hova lehet a kutyának virágot vinni?"

Amikor bölcsis és óvodás volt a kishölgy és már nem volt beteg, csak még közösségbe nem engedték, nem volt más megoldás, jött velem a munkahelyemre.

Az ugribugri lánykám becsületére váljon, egész nyugodtan viselkedett a munkahelyemen.
Egyik ilyen alkalomkor, talán 5 éves lehetett, amikor is Batthyány téren metrótól igyekeztünk a HÉV-hez, kezemben a fehérbot, Lányka vezetett.
Frontálisan Gyermeknek ütközött egy hölgy, majd elsodorta.
Erre megszólal jó hangosan a lányom:
„Anya! A néni sem lát, csak nem hord botot?"
A körülötte levők jót derültek rajta, az illető hölgy csak visszafordult, de nem szólt semmit.

Másik alkalommal utaztunk a HÉV-en. Mi általában halkan beszélgettünk vagy barkocháztunk. Ha kevés hely volt, akkor az ölemben ült, nagyon vigyázott, hogy senkit se rúgjon meg.
A HÉV-en pár üléssel odébb egy anyuka utazott kisfiával és a kisfiú nagyon hangosan szólt a mamájához, aki könyvet olvasott.
Akkor is megtette lányom a megjegyzését, de azt halkan a fülembe súgta:
„Anya! Azért olyan hangos a kisfiú, mert az anyukája nem figyel rá?"

Már bölcsisként, óvodásként is mindig úgy köszönt el tőlem: "Vigyázz magadra anya!" A felnőttek csodálkoztak rajta, hogy ilyen csöpp és mindig így enged el.

Már elvált voltam, amikor óvódából hazafelé a Kishölgy megkérdezte tőlem az utcán: hogy működik az autóban a motor. Nekem erre az első reakcióm az volt, fogalmam sincs és kérdezze meg az apját, amikor találkoznak, mert nagyon jó kapcsolatban volt az apukájával. Gyermek válasza erre: "Minek kérdezzem meg, ha úgysem válaszol. Akkor legalább te mondd el, amit gondolsz róla." Leizzadtam az utcán és mondtam neki valamit, mert a tipikus „miért"-gyerek megszokta, hogy tőlem mindenre kap valamilyen magyarázatot.

Nagycsoportos óvódás volt, télvíz idején induláskor figyelmeztettem, vegyen sapkát, sálat, kesztyűt. Ezek után végigmért és megkérdezte:"Rajtad miért nincs sapka, sál?" Közöltem vele, én felnőtt vagyok, már megtehetem, hogy nem hordok sapkát, sálat. Ezt elfogadta, ő felvette.

Apjával való jó viszonyra való tekintettel előfordult, hogy leckét is vitt oda, de egyszer elhatározta, nem visz oda többször házifeladatot. Kérdeztem tőle, miért nem. Válasza a kiskamasznak: "Anya, te rávezetsz arra, amit nem értek, de apa megcsinálja helyettem és abból én nem tanulok semmit. Apának nincs türelme a magyarázásra."

Én, ha ezekre visszagondolok, mindig mosolyra húzódik a szám.