Ha egy üzlet beindul...

jelige: Ha egy üzlet beindul...

író: Kallós József

Rég volt, ennek ellenére igaz volt. A múlt évszázad '60-as éveiben játszódott. Egyetemistaként kb. 230 Ft havi ösztöndíjat kaptam, a pesti mamahotel biztonságában az nem volt megvetendő összeg. Nem a nosztalgia, hanem csupán a viszonyítás kedvéért: egy diák hetijegy - csak villamosra szólt - 2,70-be került, tehát alig több mint 10 forintba került a havi közlekedésem. Az ösztöndíj mellett akadt még más bevételem is. A tanév elején felhívást intéztek a diákokhoz, hogy jelentkezzenek önkéntes mezőgazdasági munkára azok, akik otthonosak traktorvezetésben. Érdekes, hogy a mezőgazdaságunk gyakorlatilag minden évben átmeneti munkaerőhiánnyal küzdött, különösen a betakarítási időszakban. Én minden év szeptemberében jelentkeztem két hétre. Ezért a munkáért fizetség járt, a hiányzásaimat igazoltnak tekintették és az év eleji mulasztásokat könnyen be tudtam pótolni.
Volt még egy többé-kevésbé rendszeresnek tekinthető bevételi forrásom is: a Hotel Gellértben végzett munkám. A szálloda a különböző rendezvényekre, szalagavatókra, jogászbálra, farsangi összejövetelekre stb. alkalmi munkásokat hívott be este 6-tól reggel 6-ig. A zenés-táncos rendezvények jelentős része a vizsgaidőszakra esett, így ügyelnem kellett arra, hogy a munka mellett maradjon elég idő a felkészülésre. A feladat a termek átrendezése volt a célnak megfelelően, illetve a rendezvény után a visszaállítása. A műszakért 100 Ft-ot kaptunk, ami akkoriban nem volt megvetendő összeg. Ne felejtsük el, hogy akkoriban egy kezdő mérnök 1400-1500 Ft-os havi fizetést kapott, tehát napi 100 Ft igen jó pénznek számított. Munkaköpenyt adtak és este volt egy személyzeti étkezés is, melyről jobb nem beszélni. Összesen 10-12-en lehettünk, mindannyian diákok, egyetemekről, főiskolákról. Amikor az esemény zajlott, akkor természetesen háttérbe kellett húzódni, hogy ne zavarjuk a nagyérdemű közönséget. Este 8 órakor már nem kellett a termekkel foglalkozni, helyette kettesével 2-2 órás váltásokkal beosztottak minket mosogatni, illetve törölgetni, ehhez műanyag kötényt kaptunk. Akkoriban még nem létezett mosogatógép, nem is hallottunk róla. Amíg rám került a sor a mosogatásban, addig a szőnyegraktárban le lehetett feküdni valamely szőnyegtekercsre. Hamarosan jóban lettünk a pincérekkel és a mosogatás alatt lestük, hogy mikor érkeznek vissza olyan tállal, amelyben érintetlenül maradt valami ínycsiklandozó finomság. Természetesen azonnal rávetettük magunkat, egy-két alkalommal ily módon szinte betegre ettem magam.
Emlékezetem szerint a Bláthy Ottó Technikumnak volt ott valamilyen rendezvénye, amely máig nevezetes számomra. Egy földszinti lépcsőházba húzódva nézelődtünk a háttérből és hallgattuk a zenét. A nagyterem két részre volt osztva: a zenekar felé eső részen táncoltak, a háttérben pedig asztalok és székek voltak, gyakorlatilag telt ház volt. Amint ott nézelődtünk, odajött egy vendég és megszólított. Látta, hogy munkaköpeny van rajtam, tehát személyzet vagyok. Elmondta, hogy a négyszemélyes ún. kocka-asztalnál négyen vannak, ám érkezett hozzájuk még valaki, miként szerezhetne még egy széket. Erre azt feleltem, hogy „nem túl drágán". Persze megkérdezte, hogy ez mennyit jelent, mire azt feleltem, hogy 50 Ft. Azonnal fizetett, én pedig lementem a pincébe és felhoztam egy széket. A társaimnak elállt a szavuk, de hagytak üzletelni. Pár perc múltán újra megjelent a vendég, hogy még valaki csatlakozott hozzájuk, így még egy székre szüksége lenne. Nem kérdezett semmit, ismerte a tarifát, azonnal elő is húzta a pénzt, én pedig felhoztam egy újabb széket. Ezt nyilván a szomszédos asztalnál is észrevették és hamarosan beindult a szék-turizmus. Igen ám, de a sok szék miatt több helyen szűkössé vált a kockaasztal, bővíteni kellett, azaz meg kellett toldani egy újabb asztallal. Ennek már 100 Ft volt a tarifája! Jött az asztal-turizmus. Leállásról szó sem lehetett, nem mondhattam a következő vendégnek, hogy neki nem adok. Ha egy üzlet beindul...
Mint tudjuk, a fák nem nőnek az égig. Amikor már eladtam vagy 8 széket és 3 asztalt, kitört a botrány! A pincérek gyakorlatilag nem tudtak közlekedni, ezért szóltak az üzemvezetőnek, ő pedig kijött a helyszínre tájékozódni. Odament a vendégekhez és megkérdezte, hogy miként került oda további szék és asztal. Láttam, amint a vendégek felénk mutogattak és nyilván elmondták, hogy „azoktól a kék köpenyes fiúktól vettük, a széket 50 Ft-ért, az asztalt 100 Ft-ért". Persze több sem kellett!
Az üzemvezetőnek vörös lett a feje és villámló tekintettel elindult felénk! A társaim észlelték a közeledő vihart, azonnal köddé váltak, egyedül maradtam. Persze megijedtem: tudtam, hogy tilosban járok. A földszinti lépcsőházból nyílik a Gellért forrásához vezető alagút rendszer, jobban mondva labirintus, bemenekültem oda. Szerencsére nem volt bezárva az ajtó. Korábban a főnököm, aki már 40 éve ott dolgozott, megmutatta a forráshoz vezető labirintust. Biztosra vettem, hogy ott nem találnak meg, és ez így is volt. Volt azonban egy bökkenő: a műszak reggel 6 órakor ért véget, és az ún. holtidőben hiányoztam a mosogatásból, távollétem miatt engem nem tudtak beosztani a váltásba, ezen túlmenően még a termek helyreállításában sem vettem részt. Reggel 6-ra kerültem elő, félve jelentkeztem a járandóságomért. Azt vártam, hogy rettenetes szidalomban lesz részem és többet nyilván nem hívnak be dolgozni, talán még a munkadíjamat sem kapom meg. Ezzel szemben mi történt?
A főnök értesült a csínytevésemről, ennek ellenére jókedvűen fogadott. Barátságosan hátba veregetett és megdicsért, hogy ügyes voltam! Nem értettem a dolgot, de persze örültem, hogy így alakult. Későbbi munkám során kiderült, hogy a főnököm és az üzemvezető esküdt ellenségek voltak, örömüket lelték, ha bosszúság érte a másikat. Egy dicsérettel és több száz forinttal gazdagodtam!