ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesülete

Menü

Hálózsák


Kallós József
Hálózsák

Fiatalabb - aktív - koromban szenvedélyes kempingező voltam, egész nyarakat töltöttem sátorban. Nem zavartak a kissé nomád körülmények, jól éreztem magam. Kempingben az élet sokkal kötetlenebb, mint egy szállodában. Szállodában becsukod az ajtót és ki van rekesztve a külvilág. Ezzel szemben kempingben sokkal könnyebben kialakulnak emberi kapcsolatok, pl. érkezik egy új sátrazó, odajön és kölcsönkér egy baltát vagy kalapácsot a sátorcövek leveréséhez. De akár olyan is előfordult, hogy segíteni kellett a sátor felállításához. A következő lépcső, hogy viszonzásként megkínál valamivel, vagy meghív a tábortűzhöz, stb. Emellett a kemping nyilván jóval olcsóbb, mint a szálloda, így a keresetemből hosszabb időt tudtam üdüléssel tölteni. Természetesen megvolt a szükséges felszerelésem: sátor, gumimatrac, kemping gázfőző, stb. A munkahelyemen a kollégáim jól ismertek és tudtak erről a szenvedélyemről.
Egy alkalommal húsvét előtt pár nappal megkeresett a főnöknőm, aki szintén tudott arról, hogy gyakran járok kempingezni, a biztonság kedvéért rákérdezett, hogy van-e hálózsákom. Persze van, feleltem. Egy hosszasabb bevezető után kölcsönkérte tőlem a hálózsákot. Elmondta, hogy a fia, aki akkoriban 10 év körüli lehetett, meghívást kapott egy születésnapi bulira. Igen ám, de azt is kérték tőle, hogy hozzon magával egy hálózsákot, mivel késő este Budaörsön már nem lesz közlekedés, így ott kell aludnia és majd reggel indulhat haza.
Hálózsákot nem szokás kölcsönadni. Olyan ez, mintha a pizsamámat, vagy a fogkefémet kérte volna kölcsön. Ha egy munkatársam kérte volna, biztosan nemet mondtam volna, na de egy főnök, az egészen más! Természetesen, örömmel - feleltem.
Összekészítettem a hálózsákot, beleraktam egy 20 kilós kötélfülű szatyorba és elindultam a munkahelyemre. Akkoriban még tartotta magát a tél, elég hideg volt az idő, deres volt a fű. Egyedül álltam a megállóban, vártam a buszt. Arra jött egy középkorú nő és ahogy elhaladt mellettem, menet közben rápillantott a szatyromra és látta, hogy hálózsák van benne. Rögtön rájött: ilyen a hajléktalanok egyen felszerelése! Szánakozó és együttérző hangon megkérdezte:
‒ Ugye hideg volt az éjszaka?
‒ Bizony hideg volt - feleltem. Azt mégsem mondhattam, hogy nem volt hideg, hiszen deres volt a fű! Akkor kissé jobban szemügyre vett. Látta rajtam, hogy rendes és tiszta ruhában vagyok, tehát nyilván meghúztam magam valamilyen védett helyen, de a hideg ellen csak a hálózsák nyújthatott némi védelmet. Meg is jegyezte:
‒ Pedig nem is olyan szakadt!
Mi vaan?! Kezdtem magam egyre kényelmetlenebbül érezni, az a fránya busz csak nem akart jönni, a másodpercek óráknak tűntek. Akkor már én is felmértem, hogy hajléktalannak néz és ebből még baj lehet. Nem is csalódtam.
‒ Pár napot meghúzhatná magát nálam. Gondolja meg. Akad némi élelem is - mondta, és sejtelmesen, vagy inkább kétértelműen mosolygott.
Ez gyakorlatilag visszautasíthatatlan ajánlat volt, és éppen az tette kínossá. Most nekiálljak magyarázkodni, hogy nem vagyok hajléktalan, van hol laknom? Vagy elhiszi, vagy nem, a látvány ellenem szól. Ilyentájt nem szoktak hálózsákban aludni, már amennyiben az illetőnek van lakása. Szerencsére éppen megérkezett a busz és én egy kengurut megszégyenítő ugrással felszálltam rá. A munkahelyemen elmeséltem, hogy milyen csábító ajánlatot kaptam, így az a munkanap igen vidám hangulatban telt el, a munkatársaim a hódításomon élcelődtek és igen jót derültek - az én rovásomra.

doboz alja
oldal alja