Hazafelé

Jelige: Hazafelé
R.I.P. Mimi

Egy kedd este abban a kellemes tudatban tartottam hazafelé, hogy elégedett lehetek az aznap felhasznált kalóriák mennyiségével, és ami még fontosabb, az edzés feldobott és energiával töltött fel. Olyan sportosnak éreztem magam, hogy a metróhoz is lépcsőn mentem fel lift helyett.
Alig vártam, hogy hazaérjek, és a jól megérdemelt banánturmixom mellett tervezzem meg a szerdámat. Csak három megállóra volt az újonnan felfedezett edzőterem, ahol a gépeken felül még úszómedence is volt. Mivel fehér bottal közlekedek, nem volt ez utolsó szempont, hiszen nem akartam, hogy elmenjen a kedvem az egésztől, mire odaérek. Ez működni is látszott. Az épületen belül is megtaláltam a legfontosabb dolgokat: az úszómedencét, a futópadokat, a spinning gépeket.
A botom minden lépcsőfokon vígan koppant. A hajam még nedves volt, de ez nem zavart, mert meleg volt, és egy ilyen hosszú hajat különben is sokáig tart megszárítani.
Az úszás a legjobb sport, állapítottam meg magamban. A nyújtás is nagyon jó dolog, a szaunázásról nem is beszélve. A nők számára ráadásul külön kis szauna nyílt az öltözőből. Mikor a peronra értem, felhajtottam az autópályára. Akarom mondani, követni kezdtem a vezetősávot.
Kényelmes tempóban baktattam, és közben rutinból figyeltem a környező zajokra, neszekre. A metró még sehol, a peronon is csak egyvalakit hallottam, aki döngő léptekkel jött szembe. Nini, gondoltam, Godzilla személyesen. Ahogy közeledett, kezdett egyre kevésbé tetszeni a lendülete. Jobbnak láttam lassítani, míg végül már csak tyúklépésben haladtam. Vártam, hogy elhaladjon mellettem ez az irritáló jelenség; ehelyett egyszercsak mellbevágott valami. Mi a csuda...? Hiszen ez a botom, jött a felismerés egy másodperc múlva. Ezzel egyidőben egy jó nagy reccsenést hallottam, és ráléptek a lábamra.
Még mielőtt mindezt felfoghattam volna, Godzilla lassítás nélkül eldübörgött a peron végén lévő lejárat irányába. Mit szépítsem, hirtelen felindulásból egy olyan kifejezést küldtem utána, még csak nem is túl halkan, amit itt és most nem ismételnék meg. Na jó, legyen mondjuk: caramba!
Nem zavartatta magát, kettesével véve a fokokat, leviharzott a lépcsőn, és már ott se volt.
Feltételezem, hogy jellemén túl a hallásával is voltak problémák, tekintve, hogy nem reagált a kifakadásomra. Léptein és a ruhája suhogásán kívül más hangot nem hallatott. Talán néma is volt. Vagy nem tudott spanyolul. Netán mindez együtt.
Miután túlvoltam az első sokkon, akkor jöttem rá, hogy a reccsenés a botomhoz tartozott. Szegény Mimi (magamban így neveztem), az öt tagjából alulról a második teljesen kettévált.
Mindenféle pazarlás ellenérzéssel tölt el, ezért egyből azon sajnálkoztam magamban, hogy túl korán kell eltemetnem hűséges kísérőmet, mivel minimális az esélye, hogy felhajtható hozzá pótalkatrész.
Aztán azon tűnődtem, milyen lelkivilága lehet embertársunknak, aki megállás nélkül tovarobogott. Erre ma sincs válaszom. Ott és akkor viszont egy másik, sokkal prózaibb feladat kezdett foglalkoztatni. Egy, a szokásosnál jóval rövidebb bottal lassú, nehézkes, és akár veszélyes is lehet közlekedni. Ehhez képest itt állok a megrokkant Mimivel, és valahogy haza kell jutnom. Először arra gondoltam, hogy egyedül nem kockáztatom meg. Akkor viszont mi legyen? A peronon továbbra se volt senki. Nagyon ritkán tudnak teljes csendben lenni a járókelők, de az állomáson nyugalom honolt, ezért ezt jó eséllyel meg tudtam állapítani. Akkor nincs más hátra, hívnom kéne a rendőrséget. Még ekkora égést, a bűn elfoglalt üldözőit ilyesmivel zaklatni! Majd képzeletben sorra vettem, hogy is nézne ez ki. Kezdődne azzal, hogy ki kellene várnom, amíg a helyszínre érnek; utána bemennem az őrsre vallomást tenni, és jegyzőkönyv körmölésére kárhoztatnék egy ügyeletes tisztet. Talán készül videó az állomáson történtekről, ha igen, ez alapján vagy megtalálnák Godzillát, vagy nem. Lehet, hogy kikérdeznének másodszor is. Majd eredmény híján lezárnák az aktát.
Arra jutottam, hogy inkább a lehető leggyorsabban otthon szeretnék lenni. Aki pedig ilyen helyzetbe sodort, majd úgy arat, ahogy vetett. Mélyen hiszek ugyanis a Sors igazságosságában, az adok-kapok törvényében.
Itt tartottam az okfejtésben, mikor meghallottam a közeledő metrót. Eljött a cselekvés ideje. Csak egy ajtót kell belőnöm, és miután leszálltam, csak párszáz métert kell megtennem. Fogtam tehát a megcsonkított botot, és fegyvert szegeztem. Aki láthatott, azt gondolhatta, hogy súlyos és korán elhatalmasodó Bechterev-kór vagy Hexenschuss kínoz. Bizonyára sajnáltak is, amiért nem tudok felegyenesedni. Esetleg azt hitték, hogy pálcás kincskereséssel próbálkozom, és izgalmamban minél közelebb szeretnék lenni a remélt zsákmányhoz. Elég idős vagyok már azonban ahhoz, hogy függetleníteni tudjam magam attól, hogy vajon ki hogyan vélekedik rólam. Aki folyton azon aggodalmaskodik, hogy mások mit fognak szólni, az ettől még aligha tudja meg, hogy végül mit szóltak. Aggodalmaskodás helyett tehát inkább megcéloztam egy ajtót, és beszálltam. Nem szólított meg senki, akkor sem, mikor továbbra is görnyedten, hazáig óvakodtam. Igyekeztem elhessegetni egy hajlott hátú boszorkány képét, ami kísértett. Kifejezetten örültem; annak is, hogy nem kellett társalognom, és annak is, hogy szerencsésen hazaértem.
Végeztem pár nyújtást, örök nyugalomra helyeztem Mimit, előhalásztam még név nélküli utódját, és végre a megérdemelt banánturmixra fordíthattam minden figyelmemet.
Tanulság nincs, hacsak az nem, hogy nincs jobb, mint egy nyugodt este egy eseménydús nap végén.