Hiszem, ha látom

Árvay Marika
Hiszem, ha látom

Jó játék a szójáték! Magyar nyelvünk szépségét és gazdagságát csak csodálni tudom! Közmondásaink, szólásaink, kifejezéseink még humoros perceket is nyújthatnak nekünk. Engedjük most át magunkat egy kicsit a nyelvi játékoknak, élvezzük felszabadultan a magyar nyelv szófordulatait; hagyjuk, hogy mosolyra fakasszanak az alábbi fejtegetések, a látástól vakságig terjedő témakörben.

Írásom címe nem a véletlen szüleménye. „Hiszem, ha látom", halljuk minduntalan. Igen ám, de mi van azokkal, akik egyik szemükre sem látnak semmit? Mint pl. én, aki születésem óta vak vagyok! Ezek szerint, semmit sem hihetek el? Csak azért, mert nem látom a körülöttem lévő világot? Nem eszik olyan forrón a kását! Azt hisszük el, ugyebár, amit kézzel fogható bizonyítékokkal alá tudunk támasztani. Akkor jó! Tehát, tapintatosan megjegyzem, hogy kézzel fogható dolgokat magam is kitapintok, aprólékosan, részletekbe menően. Sőt, ha valaki azt mondja:
- Holnapra a legcsodálatosabb csokitortát fogom elkészíteni.
- Hiszem, ha látom - mondaná egy családtag, aki tudja, hogy nem a sütéséről híres az illető. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs sütnivalója!
Amikor elkészül az említett torta, és elém teszik, már tudom is, hogyan kell szemrevételezni! Mivel remek a szimatom, beszippantom az illatokat - ha tényleg olyan finom az a torta, nagyokat nyelek, mert majd elcsurran a nyálam. Szúrópróba-szerűen bekapok egy falatot, nyami! Működésbe hozom az ízlelőbimbóimat, élvezek minden egyes harapást. Az eredményhirdetés a következő: 5-ös osztályzatot kapott! Akkor már csak az marad hátra, hogy mind a tíz ujjamat megnyaljam utána!

Még az ételeknél maradva, „Csak a szemem kívánja" - ismételgetjük gyakran. Tévedés! Mármint, akkor teljesen éhen maradnék, meg is lenne a fogyókúra valódi receptje! Jobbat mondok, más szemszögbe helyezem a dolgokat. Ami engem illet, nem a szemem, hanem az orrom kívánja a finom falatokat, vagy az, ha valakit enni hallok. Ki tud ennek ellenállni? Sőt, ha a kezembe adnak, példának okáért, egy Balaton Szeletet, akkor már érintésre is beindulnak a gyomornedveim, hiába érzem, hogy degeszre ettem magam.

Számomra a legnagyobb tiltás az alábbi mondás:
„Mindent a szemnek, semmit a kéznek!"
Kész katasztrófa! Mindent csak nézni, semmihez sem érni? Ezt meg fogom szegni, minden egyes adandó alkalommal. Megérintek mindent, ami csak a kezeim közé kerül.

Közismert mondásunk: „Vigyázz rá, mint a szemed fényére!"
Akkor nagy baj van! Nálam rossz helyen lennének a megőrzésre adott tárgyak? Teljes sötétségben élek! Senki sem merné ezek után rám bízni, mondjuk, a kulcscsomóját? Pedig nem szándékozom „beadni a kulcsot!"
Hogy alakítsam át úgy ezt a kifejezést, hogy én is jól járjak? Mindegyik testrészem értékes, tehát bátran be lehetne helyettesíteni bármelyikkel, amit most nem részleteznék. Maradjunk annyiban, hogy vigyázok a rám bízott dolgokra, mint a saját testi épségemre! Ebben minden benne van!

A mindennapi kommunikáció során, az emberek felveszik egymással a szemkontaktust. Ajaj! Sajnálom! Nem tudok szemkontaktust létesíteni, zavaró lehet másoknak! Gondolhatják:
„Na, ennek a szeme sem áll jól!"
Most mit csináljak? Beszélgetéskor nem az üzenet átadása lenne a legfontosabb?
A metakommunikáció áll a középpontban? Nem jól van ez így! Hadd eszeljek ki valamit.
Megvan! Ha nincs szemkontaktus, legyen kézkontaktus! Persze, ez nem azt jelenti, hogy vasmarokkal fogom a beszélgetőtársam kezét, vagy satuba szorítom! Legyünk kézközelben, hogy bármikor megérinthessük egymást, persze csak akkor, ha a koronavírus lecsendesedni látszik!

„A szem a lélek tükre." Ugye milyen ismerősen hangzik? Csak az a baj, hogy nem tudhatom, mit és hogyan fejeznek ki a szemeim és az arcmimikám. Lehet, hogy mást mondok, és mást gondolok? Hűha! Jobb lesz ezzel vigyázni!
Spekulálok egy kicsit, hátha testre tudom szabni ezt a kifejezést is. Lelkem tükre a gondolataim, melyek a fejemben keresnek utat, és a kezeimen át születnek meg, amint számítógépem billentyűzetén gépelek. Vagy: egyszerűen csak kimondom őket.
„Fejben dől el!" - Legyen így, lelkem tiszta gondolatait itt hordozom és adom tovább másoknak!

Ismerünk bátorító mondásokat is: „Ne félj, amíg engem látsz!"
Tőlem nincs is mit félni! Senkit sem fogok felnyársalni a tekintetemmel, hiszen nem baljóslatú; szúrós pillantásokat sem vetek másokra. Szememből semmilyen fenyegetést nem lehet kiolvasni, egyik szememet sem fogom forgatni. A másik véglet is igaz, nem sütöm le a szemem senki előtt, a cipőm orrát sem fogom bámulni, pedig tekintetem lehetne csüggedt. Fürkészve nem fogom pillantásomat körülhordozni és kacsintani sem fogok, ezt megígérhetem. Sebaj, vannak azért más eszközeim! A „megfélemlítésre" ott az ökölbe szorított két kezem, esetleg vaktában osztogatott pofonok, erőteljes hanghordozás. Ami pedig a megalázkodást illeti, tudok én könyörögni, hízelegni is, ha pedig tréfálkozásról van szó, megbököm kicsit a partneremet. Kíváncsiságomat pedig szakadatlan kérdéseimmel fogom kielégíteni. Nincs itt semmiféle hiányérzet, ugye?

Téves riasztáskor előszeretettel használjuk: „Vaklárma".
Elképesztő! Kikérem magamnak, sorstársaim nevében! Mi csak lármázni tudunk? Ugyan már! Mások, a látók is hibázhatnak! Mégis, azt mondják, mi lármázunk! Hol van itt az igazság? Az alábbi közmondás hordozza a legszebben, ami mindenki számára igaz:
„Tévedni emberi dolog!"

Ha valaki többet ivott a kelleténél, kettős látása lesz. Mit nem adnék, ha nekem szimpla látásom lehetne? Valakinek, meg kettős jut? Igaz, a kettős látással fejfájás és macskajaj is jár, jobb, ha hanyagoljuk a témát!

Ha elnézőek vagyunk mások hibái miatt, arra hivatkozunk, hogy szemet hunyunk felettük. Ez mind szép és jó, de nekem, ha nyitva van a szemem, akkor is elnéző tudok lenni, nem kell ahhoz becsuknom. Ez már szőrszálhasogatás ugyan, de mit tegyek? Félre is fordíthatom a fejem, úgyis lehetek elnéző, nem? Vagy mondjam azt, fátylat rá? Már ha van fátylam. Legjobb, a kezet rá mondás, de tiszta szívből is meg lehet bocsátani.

Akinek éles a látása, úgy hívjuk, sasszem. Ezzel, sajnos, nem dicsekedhetek. Annyi baj legyen! A hallásom viszont annál jobb. Akár el is keresztelhetem magam radarnak, mert tényleg mindenre odafigyelek ám! A legkisebb zajt, akár a fűszál zizegését is meghallom, még akkor is, ha fejhallgató van rajtam, és hangoskönyvet hallgatok. Senki se merjen becsapni, mert a radar, az radar!

Ha valaki úgy akar segíteni a másiknak, hogy fogalma sincs a dolgok állásáról, azt emlegetjük: „Vak vezet világtalant".
Ejnye, ejnye! Ha mi vezetgetjük egymást kézen fogva, mi történik?
Nem is tu-dom...dom...dom...
Nekimegyünk együttes erővel egy lámpaoszlopnak, megeshet az is, hogy elnézést kérünk tőle, mire rájövünk, mi is történt voltaképpen. Valahogy minket mindig megtalálnak ilyen mondásokkal. Értetlenül állok a kérdés előtt, már az is jobban hangzana, ha csak sötétben tapogatóznánk.

Szemet, szemért! Gyakran használjuk. Azt hiszem, velem rosszul járna az, aki az én két szép szememet kapná! Nem sokra menne velük. Nekem jó lenne ugyan ez a csere, de nem várhatok ekkora áldozatot!
Ami a mondás folytatását illeti, a fogaimat nem adnám másnak, mert még egészen jó állapotban vannak, s nem cserélném el műfogsorra!

A kellemes meglepetés örömével kiáltunk fel: „Kit látnak szemeim?"
Senkit. Mondanám, mert így igaz. A „Kit hallanak füleim?" elég furcsán hangzik, ezért csak megemlítettem. Mi lenne, ha kihagynánk ebből az egészből a testrészeket, és csak annyit mondanánk:
„Nini, micsoda kellemes meglepetés! Tényleg Te vagy az? De jó, hogy ismét találkozunk! Vagy ez túl hosszú?
Akkor inkább üdvözöljük az illetőt egy öleléssel, ez mindent megmagyaráz!

Amikor egy beszélgetésnek valaki szem- és fültanúja, remek dolog, mert kettős forrásból kap információkat. Tudom, én szemtanú nem lehetek, de azért engem is tessék értékelni! Fültanúskodni is jó dolog ám, mert sok értékes adattal szolgálhatok! Aki lát, előfordul, hogy elveszik a részletekben a látottak miatt, s nem koncentrál eléggé a hallottakra.

Elköszönéskor a „Viszontlátásra" a megszokott kifejezés. Elég fura, mert soha nem láthatom viszont, akitől elköszöntem, azonban bármikor újra találkozhatunk. Látás ide, vagy oda, nem számít! Inkább azt mondom:
„Hamarosan találkozunk!"

Antoine de Saint-Exupéry adta nekem és sorstársaim számára a legszebb ajándékot. Hiszen ő mondta:
"Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan."
Ennél szebben ki sem lehet fejezni! Tehát, a vakok sem világtalanok! A belső szépséget mi is látjuk! Szívünk a lelkünk tükre!

Itt ülhetnék még a gép előtt napestig, és szórakoztathatnám a Kedves Olvasót. Ebből a csokorba szedett összeállításból is látszik, hogy a magyar nyelv kincstára kifogyhatatlan, sokszínű és felbecsülhetetlen.
Szójátékaimmal, tréfálkozásaimmal csupán magamat ostoroztam, figuráztam ki, hogy rámutassak, az életet így, a humoros oldaláról is lehet nézni! Ha valaki mégis bántónak érzi e sorokat, kérem, ne vegye magára azt a bizonyos inget!
Néha nevetni kell, ennyi az egész, ugye jól gondolom?