Hogy tanultam meg egyedül közlekedni?

Pis Mátyásné

Hogy tanultam meg egyedül közlekedni

Ez a történet még az általános iskolás koromra nyúlik vissza. Akkoriban mindenki bentlakásos volt az intézetben, Pestiek és vidékiek egyaránt. Annyi volt a különbség, hogy akik Pesten laktak, minden hónap utolsó szombatján hazamehettek másnap vasárnap este 18 óráig szólt a kimenő.
A vidékiek csak a karácsonyi és a húsvéti szünetet tölthették otthon.
Ahogy hetedik osztályos lettem, az iskola kérésére bejáró diákká változtam, hogy másnak is legyen helye a bentlakásos intézményben.
Még év elején az iskola igazgatója és a szüleim aláírtak egy papírt, hogy egyedül közlekedhetem.
A tanulásra egy hetet szánt rá apukám, erre az időre szabadságot vett ki.
Kettesben indultunk el reggelenként az iskolába. Nekem az volt a feladatom, hogy másnap vagy harmadnap én mondtam meg, hogy merre járunk, és hogy hol kell leszállni a buszról vagy villamosról.
Akkoriban még szombaton is jártunk iskolába.
Nekem ez a bizonyos szombat azért volt olyan emlékezetes, mert egyedül indultam el a megszokott útvonalon. Rettenetesen büszke voltam arra, hogy egyedül megyek. Nem figyeltem én semmire és senkire, csak mentem nagy örömmel. Még hátranézni is elfelejtettem a nagy izgalomtól.
Az iskolában nem történt semmi, hanem a hazamenetel annál érdekesebbnek bizonyult.
Ahogy a tanításnak vége lett, apukám várt a portán, és együtt indultunk haza.
Az úton elmeséltem mindent, ami aznap délelőtt történt. Szerettem megosztani a szüleimmel az iskolában történteket. Nem csináltam abból sem nagy titkot, ha netán egyest kaptam valamiből.
Szüleim azzal intézték el a dolgot, hogy majd kijavítod.
Ahogy hazaértünk és becsukódott mögöttünk a lakásunk ajtaja, apukám azt kérdezte tőlem: "mit gondolsz, ki kísért át téged ma reggel a Hungária úton az átkelőnél"?
"Nem tudom, válaszoltam. Láttam egy alacsony kis embert..."
"Én voltam", Hangzott a megdöbbentő válasz apukám szájából.
Ezt a napot, amíg csak élek, sohasem fogom elfelejteni.