Időutazás

Kovács József
Időutazás

Január közepe van, kint ismét, (mikor már nem is vártam) ismét mínusz tíz fok alá süllyedt a hőmérő higanyszála. Persze a falióra elütötte a hajnali négy órát.
Reményik és Petőfi verseket olvasok. Minden hátsó gondolat nélkül kimegyek egy kissé megszellőztetni a fejem az erkélyre, itt a kilencediken. Általában itt fent valamivel enyhébb a levegő, de a kilencet, mínuszban, már itt is legalább tizenegynek érzem. Felveszek egy vastagabb kabátot, sapkát is nyomok fejemre, de az utolsó pillanatba meggondolom magam és a zsebembe becsúsztatok egy két decis kis üveget az élet vizével. Ki tudja, ha többet maradok szellőzni, talán még jól is jöhet csakúgy, mint valaha, amikor az erdőre mentem bátyámmal. Ahogy kilépek a csikorgó hidegbe valami kellemes illatot érez orrom. Nem volt nehéz felismernem a füstölt ázalékokat melyek mintha csak engem csalogattak volna a nekik elkészített helyen, egy nyitott szekrényben, szép sorjában csüngtek egymás mellet. Néhány általam készített rúd kolbász, egy oldalszalonna és két darab oldalas.
A gyomrom egyből elkezdett korogni, szemeim mosolyogni és gyermekkorom emlékképei kezdtek agyam merevlemezén vissza peregni. Emlékek, melyeket sosem tudtam feledni, pedig már rég elmoshatta volna az idő. Nem lehettem több öt-hat évesnél mikor e kellemetlen eseményben volt részem, mely mély nyomot hagyott lelkemben egész mostani éveimig. De, hogy igazán megérthessétek, hogy mi hagyott ilyen mély fájdalmat szívemben, egy kissé bemutatom családom anyagi helyzetét. Bizony nem turkáltunk a bőségben, de ami akkor nekünk gyerekeknek nagyon fájt, hogy bizony még ha vágtunk is disznót, a kolbász akkor is csak Ides beosztása szerint volt fogyasztható. Mert ha máskor, csak úgy megkívántad és esetleg még kértél is, a válasz a szokásos volt: több nap kis fiam, mint kolbász. Ezzel a könyörgésnek több értelme már nem is volt, vagy vártuk a nagy alkalmat, hogy Ides valamiért fel küldjön a padlásra. Ilyenkor le lehetett csípni egy kis kolbászt és ha a turpisságot később észrevették, hát rá lelhetett fogni a macskára, vagy legalábbis én, gyerek fejjel el is hittem, hogy Idest sikerült félrevezetnem.
No, pont egy ilyen kolbász utáni hiába való téli reggel történ az esemény, melyet akkor nehezen, azaz nem érthettem meg és szörnyű irigység fogott el azok ellen, kik az asztalunknál jó étvággyal dézsmálták az én kolbászomat. Mint már többször is említettem, nálunk az ötvenes években nagyon nehezen lehetett a tűzifát beszerezni. Bizony, bizony többször fordultunk, nem a legtörvényesebb úton, szert tenni egy-két háton haza húzott fára az erdőből. Főleg, ha havazott és betakarta a fehér paplan a fa nyomát.
Mert, még ha volt is vágás néha és részt vettél a munkálatokban, a fa ágaiból vehettél te is, de komoly ellenőrzés alatt hordhattad haza. Az erdész felvigyázta, hogy egy bizonyos vastagságik lehettet az ág is. Ha jobb viszonyban voltál az erdésszel, akkor néha egy-egy vastagabb fa is elrejtőzhetett a szekér fenekén. No, de ennek is megvolt az ára. Szokás volt disznóvágáskor vendégül látni a hivatalos személyeket is, vagy ha vendége volt a rajontól, hát meghívni egy reggelire, vagy a nap folyamán egy minőségi étkezésre
Az emlék, mely megelevenedet bennem, épp egy ilyen történetet juttat eszembe. Ezért hadd tegyek egy rövid időutazást a múltban. Tehát az ötvenes évek közepén járunk, mikor egy reggel három egyenruhás ember jelent meg az udvaron, Idesapámmal az élükön. Hatalmas termetüktől mindjárt el is bújtam Ides hátához, megragadva mindkét kezét. Nagyon magas, kövér emberek voltak, nagy fekete bajusszal mindegyik. Piros pozsgás arcuk elárulta, hogy jó egészségnek örvendeznek. Észre is vették, hogy megijedtem és a mi erdészünk szólítgatott és bátorított románul, (amiből én semmit sem értettem) hogy ne féljek, mert ők nem cigányok és nincs is zsákjuk, amiben a rossz gyerekeket szedik össze. Szép beszédjének nem igazán volt rám hatása, miután még azt is észrevettem, hogy mindegyiknek nagy igazi puska volt a hátán. Nagy csizmájukról leverték a havat és bejötek ampámmal a nagyházba, mert télen mind a heten bent aludtunk, hogy ne keljen csak egy csikós spórt fűteni. Letelepetek az asztalhoz, de akkorra már megjött a pálinkás üveg is, melyből apám egy kortyot a földre löttyintett, majd oda adta a legidősebbnek, aki a rajoni erdészettől volt, a másik ugyanonnan egy könyvelő és a mi erdészünk zárta a sort. Engem Ides leültetett egy kis székre a spór mellé, ő pedig fölszaladt a padlásra, ahonnan egy dupla rúd kolbásszal, egy nagy darab oldalassal és szalonnával tért vissza. Közben a vendégek csendesen beszélgettek, de annál gyorsabban járatták a pálinkás üveget egymás között, mely elég hamar kiürült, de apám gyorsan újra töltötte a konyhában.
Közben Ides fehér abroszt terített az asztalra, késeket vett elő, amikre nem volt szükség, mert mindegyikük zsebében ott lapult a vadászkés és inkább ezt használták. Majd, mint a mesében, megvágta Ides a gyönyörű, a kemencéből alig félórája kivett, még forró, lágy búzakenyeret és az asztal közepére tette. Miután a pálinkás üveg már belefáradt a csókolózásokba, a kések kezdték el sebes táncukat. Nem hiszem, hogy egy negyven percnél több eltelt, bizony üres volt a fehér abrosz. Közben a vörös bor is jó iramban fogyott a kétliteres üvegkancsóból. Ettek bizony vendégeink jó étvággyal, apám alig győzte tölteni a poharakat. Koccintgattak, meg-meg törölték szájukat a kabátjuk újával, ürítettek, majd megint falatoztak, azaz jobban mondva, zabáltak.
Még most is elszorul a szívem az erkélyen, hogy tűnt el az asztalról a füstölt ázalék, főleg a kolbász, amiből mi oly keveset és ritkán kaptunk, mert ilyen alkalmakra is tartogatni kellet. Engem, mint gyereket, eszükbe sem jutott ezeknek a nagybajuszú embereknek megkínálni.
De most az én erkélyemen én voltam saját vendégem. Kivettem zsebemből az üveget, én is löttyentettem egy kortyot a levegőbe majd jól meghúztam és körbe járattam a világ négy égtája irányába és bizony nem a legszebb szavakkal illettem az akkori vendégeimet. Majd elővarázsoltam bicskámat és jó darabot nyestem le a szalonnából, az oldalasból és törtem egy jókorát a fagyos kolbászból is, mely akkorát recsent, mint egy gyújtós mikor tördeltem oda haza a tűzre. Aztán a konyhába siettem, meg pirítottam két karé kenyeret és még egyszer köszöntve kis üvegem, még egy bosszút szórva az erdészekre, épp, mint ők, eltüntettem mindent tányéromról és nagyot húztam a boros flakonból e finom reggelire.
Ides jutott eszembe, kire sosem nehezteltem, mindig tudtam, hogy az ő szíve fájt a legjobban, mert neki kellet minden finomságot úgy beosztani, hogy mindenből maradjon aratásig is. És miután most jól laktam, két három könnycseppel szememben, mindenkinek megbocsájtottam és áldást kívántam mindenkire úgy élőkre mind holtakra.