Jó ebédhez szól a dili

Gyurka Anna
Jó ebédhez szól a dili

Pánikszerű kapkodás a konyhában, megint tovább tartott a főzés, mint ahogy gondoltam. Mindjárt kész minden, csak pár perc. Anyós pajtás már megérkezett, pedig ilyenkor igazán késhetne kicsit. Betódul a konyhába. Csak topog a fia körül, folyamatosan beszél. Édes istenem, hogy ez még negyvenhat év után sem ismeri annyira a kölkét, hogy tudja, képtelen kétfelé figyelni. Éppen a krumplit forgatja meg az olajban, mely tevékenység pont elég odafigyelést igényel ahhoz, hogy becsukódjon a hallójárata.
Apropó, hallójárat. Anyós hót süket. Van ugyan hallókészüléke, de már az is defektes, mint a gazdája. Megtehetné, hogy akármilyen szuper kütyüt megvegyen, de inkább marad süket. Biztos megvan rá a jó oka. Parádés, ahogyan a motyogó férjem, meg a süket édesanyja társalogni szoktak. A párom halkan, elharapva a szóvégeket:
- Anyukám, ne állj itt!
Anyós, egy riadt vércse hangján:
- - Miiii?
Fia, tán még halkabban:
- - Mondom, útban vagy.
Anyós, panaszosan:
- - Neeem hallom kiiisfiiiam!
Fia, már bosszúsan:
- Tedd be a füledet!
Nekem kezd telni a puttonyom, mert ott kell félvakon kerülgetnem őket,
Anyós, még közelebb hajolva:
- Miiiii?
A párom, most már az arcába reccsen.
- Ülj már le a seggedre, és rakd be a füledet!
Anyós hatra hőkölve,
- jóvan naaa!
Eloldalog, leül az asztalhoz, onnét közli, hogy hát berakta. Mármint a fülhallgatót, de az milyen szar, hiába állítgatja, sehogy nem jó, és majd csak októberben jár le az öt év kihordás, addig "micsinájjjak kisfiam" ...Na, kezdődik! Sorolja is, ahogy szokta a sirámait. Hogy neki mennyire fáj mindene, mert annyit, de annyit dolgozott... és „kisfiam, nem bírom már a fűnyírást", mindent egyedül csinálok... Hajaj, jó ebédhez szól a rinya! Amint lesz pár percem, hasra vágom magam, és könnyekkel mosom fel a padlót. A hetven évéhez képest igen jó karban van, csak hát, imád mártírkodni.
Éppen terítek, mire anyám is befut, nagy „na jónapot"-tal. Valamit magyaráz „ezekről a rohadt kányákról, akik őrület, hogy mit összekárognak, és el kéne őket zargatni, mert az ember agyára mennek...". Én reagálok valami helyeslés félét, és kérem, üljön le, azzal segít a legtöbbet. Mert nyilván, Ő is ott toporog tettre készen.
Nagyon igyekszem gallérjánál fogva visszacibálni az ilyenkor menekülő humorérzékemet. Drága jó emberemet is figyelmeztetem súgva, hogy lesz szíves a haveri társaságban jól bevált hülye poénjait mellőzni. Anyámat kifejezetten felidegesíti, az anyját meg megsérti. Míg utóbbinak semmi komoly következménye nincs, mivel sajnos, annyira még sosem tudott megsértődni, hogy jó ideig elkerüljön minket. Anyám esetében más a helyzet. Ő veszélyessé tud válni. Na jó, nem késelt még embert, de mit lehet tudni. Az Alzheimer kór kiszámíthatatlanná teszi az áldozatát.
Eredetileg csak anyámat akartam meghívni ebédre. De nem úgy van az! Ha páromnak tűrni kell anyám, valljuk be, esetenként elég meredek húzásait, súlyosbítsuk már a helyzetet az anyóssal. Mindketten egyedül vannak, és bár jól ellátják magukat, azért, amikor valami olyant készítünk, amit tudom, ők is szeretnek, elférnek az asztalnál. Most nyulat sütöttünk, ahogy anyámtól tanultam, jó szaftosan, kukoricapuliszkával. Anyósra gondolva, aki ahogy szokta, a száját húzza a puliszkára, készül a krumpli. Friss kaporból egy általam is először próbált krémleves kerül előbb az asztalra.
Anyós, belenéz a fazékba:
- Hát ez meg mi?
Kisfia:
- Kaporkrémleves anyukám.
Jé, ezt elsőre értette! Reakciója, mintha az hangzott volna el, hogy békaragyaleves:
- Kaporleveeees!? Naháááát, én még ilyent soha életemben nem csináltam!
Milyen jó, hogy nem látok el az arcáig. Amikor jobban láttam, már akkor se volt egy kellemes természetű, bájos teremtés, azóta az idő se sokat javíthatott rajta. Képzelem, milyen fintor torzítja a képét. Miután a kisfia közli, hogy egyébként emberi fogyasztásra alkalmas, „azért megkóstolom" megjegyzéssel szed a levesből.
Anyám is belefolyik a társalgásba, szavaiból süt a nászasszonya felé az ellenszenv. Két külön világ, köztük óriási érzelmi, kulturális és szokásbéli különbségek.
- Mééér? Jó a kapor, szoktam mártást főzni belőle
Közben látványosan jól megszedi a tányérját. A veje nem állja meg szó nélkül.
- Mama, azért oda lehetne tolni azt a tányért a fazékhoz, hogy ne csorogjon végig az asztalon a leves.
Anyám, aki a veje ártatlan köhintését is támadásnak képes venni, felcsattan:
- Na, jól van ám, és akkor mi van, majd letörlöm!
Próbálom csendesen rendreutasítani, mint egy óvodást, amivé ilyenkor válik. Ki is akad. Végül hagyom, tényleg, majd letörli. Megfogja a papírtörlőt, az leesik a földre. Fájós derekáról elfeledkezve, felugrik a székről, és lehajol érte. Persze, nagyot szisszenve, majd felbukik. Rám hozza a frászt, rászólok:
- Anyukám, az isten áldjon meg, ne ugrálj! Majd felvesszük.
- Na ne magyarázz kislányom, semmi bajom!
Én hülye, még hozzáteszem:
- De a derekad...
Befejezni nem tudom, most már gorombán csattan fel:
- - Jólvan, elhallgass!
Szuper, mindjárt nyakon csap, pedig sosem bántott. Az emberem felvihog. Szívesen szájon vágnám, aztán inkább mély levegő, lassan kifújva, a leves hűtésének álcázva.
Anyós, fintorogva:
- Hát, ez nem lesz a kedvencem.
Édesanyám, mi is lenne, ha hallgatna, monológba kezd, amit csak én érthetek, aki hozzá tudom tenni a nem egészen kerek mondataihoz, a logikátlan fogalmazáshoz a gyerekkori élményeket, emlékeket.
- Jaaaj, dehogynem, minden jó! Bezzeg, mikor gyerekek voltunk... nem volt más... éhesek voltunk... bújt ki az erdőben a saláta, ilyen pici volt, de mi kikapartuk.... Hogy örültünk! Meg a csalán is ekkaracska volt.
Biztos mutatja is „mekkaracska" volt. Nagyon kevés maradt meg a tájszólásból, ami az ő édesanyja beszédét még olyan dallamosra színezte. Csupán néhány kifejezésében lehet felfedezni a moldvai csángó felmenőket. Kanalával hadonászva, nem zavartatva magát, hogy némi leves ismét a tányéron kívül landol, közli.
- - Nekem ebből hiányzik egy kis édes...na.... izé...
És ekkor csoda történik. Anyós helyesli, igen kicsit édesebben jobb lenne. Mert Ő a kapormártásba is szokott édesítőt tenni. Brrrr! háborog a gyomrom, de ha nekik úgy ízlik, egészségükre. Párom hozza a cukrot meg az édesítőt, anyám utóízesíti a levesét, és már elégedetten kanalazza tovább. Anyósom közli, hogy Ő már megeszi úgy, ahogy van. Nem értem, de csak egye.
Leveses tányérok el, asztalra kerül a tepsi, amiben a süldő nyulak illatoznak, a krumpli és a puliszka. Egy kis csészében sós, zúzott fokhagyma, némi pecsenyeszafttal elkeverve, amivel meg lehet egyéni ízlés szerint kenegetni a husit. Az első falatok után megállapítom, isteni lett. Anyám is élvezettel hümmög: Kissé eltúlzott mozdulatokkal csinál mindent, hát egy kis szaft is színesíti az asztalon a csendéletet. Anyus pajtás ismét, sokadszorra is felteszi a „hát én még életembe nem csináltam puliszkát" lemezt, de csak kér egy szeletet abbó is. Elvigyorodok. Ízlik neki, de ha kínvallatásnak vetnék alá, akkor sem ismerné el. Na, anyám viszont ismét hadba száll, most a puliszka védelmében.
- Ahaaj, Te nem is tudod, mi a jó!
- Anyukám, nem mindenkinek ízlik, azért van ott a krumpli is.
- - Dehogynem, ami jó, az jó... Mit kell finnyáskodni, bezzeg mi...
És jönnek elő a helyenként még számomra is érthetetlen emlékek, amik bizonyítják, hogy milyen finom az a puliszka. Jaj, anyám, gondolom, de hagyom, hadd mondja, míg a többiek oda se figyelnek rá. Érdekes, a puliszka is elfogy anyósom tányérjáról, és még egy darab húst kivesz a tepsiből, szabadkozva. Fiacskája bíztatja, van még bőven. Majd finom provokációként:
- Akkor csak nem lett olyan rossz ez a husi, ugye anyukám?
A megkérdezett hallgat, hát újra megkapja a kérdést, erre már kénytelen reagálni.
- Nem mondtam, hogy rossz.
Aztaaaa, micsoda dicséret! Ebből tudjuk, hogy nagyon ízlik neki. Mert ha csak egy picurka kifogása lenne, arról már tudnánk. Több, mint húsz éve vagyok a menye, de én még nem hallottam egyetlen elismerő szót kicsusszanni a száján. Ja, bocs, mégis! A sajátját nagyon tudja magasztalni. Eleinte még én is meg-megdicsértem a főztjét, aztán amikor kiismertem, hogy milyen utálatos, leszoktam róla. Mindenesetre, a provokációnak az a vége, hogy nagy duzzogva, kiszenved pár dicsérő szót. Anyám meg csak mondja a magáét, miközben úgy gondolva, befejeztem az étkezést, kérdés nélkül elszedi a tányéromat, rakja össze a sajátjával. Jól van, akkor ezek szerint befejeztem. Anyósom már szedelőzködik. Kisfia bevet egy nem túl őszinte „hova sietsz anyukám?" mondatot, amit az újfent elenged a fülhallgatója mellett, és elköszön. Anyukámat lebeszélem a további romeltakarításról, hát Ő is elmegy.
Szinte egyszerre sóhajtunk jókorát, miután bezárul az ajtó imádott anyáink mögött. Párom még megjegyzi, hogy na, mostanában nem lesz ilyen közös ebéd, mert ezt időbe telik kihevernie. Én azért tudom, bármilyen kacifántosak, addig jó, míg vannak nekünk. Pár órás pihenés után már együtt nevetünk jókat, felidézve a részleteket, amiktől akkor a hajunk is égnek állt. Ezer szerencse, hogy visszatér a humorérzékünk, meg hát, általában ugyebár, boróra derű. Nem igaz?