Ki gondolta volna?

Király Árpád
KI GONDOLTA VOLNA?

Egy újabb sikeres tanévet zártam a gimnáziumban. Ennek örömére édesanyámmal úgy döntöttünk, hogy életünkben először külföldre fogunk utazni. A Fehérvár Travel utazási iroda „Svájc és az Északolasz tóvidék" elnevezésű útjára fizettünk be. Eredetileg egy júliusi csoporttal mentünk volna, de a jelentkezésünk után szóltak, hogy minden hely elfogyott. Így szeptember második hetére halasztottuk az utazást. Mivel az elmúlt tizenegy évben igen ritkán fordult elő, hogy hiányoztam az iskolából, ezért megbeszéltük, hogy ennyit már igazán megengedhetünk magunknak.
Szeptember közepére járt tehát az idő. Olaszország északi, tavakkal tarkított vidékén ragyogóan sütött a nap. Miután alaposan körbejártuk és felfedeztük a pompázatos Borromeo kastély minden zegét-zugát, Stresa városa felé vettük az irányt. Édesanyámmal már az utazás elején elhatároztuk, hogy ha törik, ha szakad, feltétlenül kerítünk alkalmat, hogy megízlelhessük a valódi olasz pizzát. Az egy hetes útból mindössze pár nap maradt hátra, és a hósipkás hegyekkel csipkézett Svájc után még mindig kissé szokatlannak éreztem a fülledt mediterrán levegőt. Igazán kegyes volt hozzánk az időjárás, mert egész héten megúsztuk az eső okozta kényelmetlenségeket.
Mint azt már említettem, feltett szándékunk volt, hogy legalább egyszer az út során eredeti olasz pizzát együnk valahol. Bár annak előtte nem volt részünk még hasonlóban sem, bizonyosak voltunk affelől, hogy semmihez sem fogható az íze. Tekintve, hogy Anditól, az idegenvezetőtől két teljes szabad órát kapott a csoport, úgy döntöttünk édesanyámmal, hogy most valóra váltjuk az elhatározásunkat. Egyszerű, bárszékekkel és bárasztalokkal felszerelt étkezőbe tévedtünk. Afféle hely volt ez, amitől magyarországi viszonylatban nem feltétlenül reméltünk volna sokat, legalábbis a szolgáltatás minőségét illetően.
Azon a nyáron kezdtem másodízben önerőmből olaszul tanulni, mert régóta szerettem a nyelv dallamosságát. Mintha az is tökéletes tükörképe lett volna az olaszok általános temperamentumának és hevesebb vérmérsékletének. Olyan volt a nyelv, mintha a beszédhangok amolyan huncut, önfeledt játékot űztek volna egymással, miközben valami szokatlanul kellemes, lágy, simogató hangzást kölcsönöztek neki.
Régóta álmodtam tehát arról, hogy olaszul tanuljak. Amíg a Maggiore tó környékén utazgattunk, az a benyomásom támadt, hogy itt, Olaszországban kétségtelenül hasznos lenne a helyiek nyelvét beszélni, mert viszonylag kevesen tudtak angolul. Az utazásunk idején nagyon alap dolgokat már tudtam olaszul mondani, ezért hirtelen elhatározásból úgy döntöttem, hogy ha már itt vagyok, hasznosítom az eddigi tudásom. Mégse teljen el úgy ez a kései nyaralás, hogy nem tettem semmit annak érdekében, hogy fejlődjek. Szépen ki is dolgoztam fejben a stratégiát - megjegyzem, végtelenül egyszerű és kézenfekvő volt. Olaszul szerettem volna kérni a pizzát, mert azt már megtanultam, hogy mit kell ilyen helyzetben mondani. A többit meg logikával akartam megoldani. Úgy számoltam, hogy ha olaszul is válaszol, majd kikövetkeztetem az eddigi csekély tudásom alapján.
Hamar ránk került a sor, mert abban a tájban kevesen voltak a kis pizzázóban. Édesanyámmal megbeszéltük, hogy milyen pizzát fogunk enni. Ettől fogva enyém volt a terep, végre megcsillogtathattam, hogy én már ezt is tudom olaszul mondani. Némi izgatottsággal és örömmel töltött el, hogy immáron először, valódi szituációban használhattam a nyelvet:
- Posso chiedere due tagli pizza, per favore?
Tulajdonképpen gond nélkül sikerült egymás után raknom a szavakat úgy, hogy értelmes legyen. Jól lehet, kezdő lévén ez beletelt egy kis időbe, mert még erősen koncentrálnom kellett, hogy előássam az agyam rejtett zugaiból a szükséges szavakat, és még többé-kevésbé helyesen is ejtsem ki őket. Elöntött a sikerélmény, hogy megcsináltam, tettem egy meglehetősen aprócska, szinte láthatatlan lépést a fejlődés irányába.
- Devono aspettare cinque minuti - válaszolta a pultos pergő gyorsasággal, amivel földbe döngölte a hatalmas eredményemet és a tizenöt másodpercig tartó sikerélményemet.
Valósággal arcul csapott a meglepetés ereje, amitől bárgyún mosolyognom kellett. A döbbenettől pár pillanatra ledermedtem, arcomat enyhe pír öntötte el.
- Mi van? - gondoltam tompán, a sokkból felocsúdva. Ösztönösen összenéztünk édesanyámmal, ami a kevés látásom miatt az én esetemben csupán annyit jelentett, hogy abba az irányba fordultam, ahol ő állt. Valószínűleg mindketten ugyanarra gondolhattunk, és zavarunkban mindketten egyszerre hangosan felnevettünk. A pultos - és amúgy a helyiségben mindenki értetlenül nézett ránk.
Az egyetlen szerencsém az volt, hogy Andi is hallotta a próbálkozásom, így tőle megtudtam, hogy az eladó csak azt mondta: várniuk kell öt percet.
Kellemes kis kalandként éltem meg a történteket. Valahányszor édesanyámmal folytatott beszélgetésünkben szóba kerül, mai napig jót derülünk azon, hogy ha az ember Olaszországban jár és olaszul szólal meg, olaszul fognak válaszolni. Ki gondolta volna?