Kié vagy, mondd

Babics Zsuzsanna
„Kié vagy, mondd"

Annak a biztos jele, hogy idősödünk, nem a műfogsor, látás- és hallásromlás, hanem talán a vágyakozás a régen elmúlt eseményekre, régmúlt időkre. Ahogyan az élet nehézségei között vidámítgatjuk magunkat, az már bizony talán az öregséghez vezető út első lépése.

Nagy úr a visszasírás, a lehetőség, hogy emlékezni tudunk, és az a varázs is, hogy sokkal szebb néhány dolog az emlékezés által, mint valójában lehetett.

Itt üldögélve az asztalnál, hagyom, hogy megszűnjék a külvilág, ha csak egy kicsit is.

Előre kell bocsátanom, hogy ellentmondásosan érzek a vakvezető kutyákkal kapcsolatban. Ennek több oka van, az egyik legnyomósabb, hogy nagyon régtől fogva önállóan, fehérbottal közlekedem. A másik ok, hogy sokszor elég neveletlenek. Nem ecsetelem tovább az okokat, mert még ellenségekbe botlom, akiket a kutya sem fog kikerülni. Sőt...

Sokszor elfog az a gondolat, hasonlat, hogy a kutyáknak is tulajdonságaik vannak, jellemük is lehet. Ezért különböznek egymástól. Hasonlítani kezdenek a gazdájukra, és néha vannak egészen váratlan, egészen aranyos pillanataik is.

Többeknek szeretnék emléket állítani ezzel a kis elbeszéléssel.

Először is egy színjátszócsoportnak, ami még 1974-ben alakult az akkor Vakok és Csökkentlátók Szövetségében. Akiről nevét kapta, Pasztorek Mihály, már régen feledésbe merült, mindössze annyit tudtak róla a színtársulat tagjai, hogy kultúrfelelős volt. Talán az 'ötvenes években?

Ehhez kapcsolódik a többi emlék, hiszen sok barátom, ismerősöm tartozott a csoportba, akik mostanra az égi színpadon forgolódnak, nevettetik a sajnos növekvő számú közönséget.

Leírok pár nevet közülük, hiszen mondanivalóm szereplőit is szólítanom kell valahogyan.

Hunyadi László, Bodor Ödönné, Irénke, akit Fakónakbecézünk a mai napig is, ha rá gondolunk, Túri József, aki nem rég csatlakozott hozzátok, Csaba Ildikó, aki az én rendezésemben most főszereplővé válik. Aztán itt van Ancsa, az a bizonyos vakvezető kutya, ami szintén főszereplője lesz ennek a nem kitalált történetnek. Igen, valódi szereplője lesz, nem úgy, mint a színjátszók körében betöltött szerepében, amivel előadásonként nevetésre vagy sóhajtozásra fakasztotta a kedves közönségünket, mikor - és ez nem tréfa-, beleugatott a műsorba.

Hogy Ildi és Ancsa összeszokott páros volt-e, ki-ki döntse el, de úgy is kiderül a végén.

Mindketten érdekes természetűek voltak. Ildi lobbanékony, hangosbeszédű, akaratos személy hírében állott, Ancsa pedig dolgos, jó vezető volt, amikor az akart lenni. Túlságosan könnyen barátkozott, főleg, ha a gyomra után ment. Igen, szegény párát a gyomra csábította bűnre, mint sok labradort. Bizony, néha-néha összecsapott gazda és kutya akarata, és ebből az összecsapásból jó kis kalamajkák kerekedtek.

Nem szaporítom tovább a szót, lássuk a folytatást!

Kezdődjék az előadás!

Idő: őszvégi vagy téli este.

Helyszín: magyar Vakok és Csökkentlátók Országos szövetségének portája és Pasztorek-szobája.

Nem a függöny gördül még fel, csak a télikabátok és táskák kerülnek a szövetség portáján a fogasokra és a fogasok alá. Mi felmegyünk a Pasztorek-szobába, ami egy kis helyiség, ahol a próbákat hetente tartjuk, darabtól függően kétszer-háromszor.

Csaba Ildi Ancsa nevű kutyájával érkezett, ami egy zsemleszínű labrador. Az állatnak is lent kellett maradnia a portán, mert a próbaterem eléggé kicsi.

Néhány vicc mesélgetése után előkerülnek a braille-be átírt szerepek, még az olvasópróbáknál tartunk. Oscar Wilde: A boldog herceg című darabját fogjuk előadni, ennek szépítgetése, gyakorlása folyik.

A figyelmünket Ancsa lentről jövő ugatása vonja el, azon nevetünk, hogy a szereplők szövegei alatt Ancsa, mintha csak tudná, ki mit mondott, odaillően, szinte felháborodottan ugat a földszintről, hogy nem jöhetett fel. Lassan-lassan eltesszük a szövegeket, megpróbáljuk fejből mondani a ránk osztott szerepet.

Ildi időnként kiabál: „Ne ugass, Ancsa, fejezd be!"

Mi derülünk is meg ingerültek is vagyunk, hogy nem a feladatával törődik. Sokszori nekifutás után végül úgy döntünk, hogy mára felfüggesztjük a próbát, elhatározzuk, hogy hazamegyünk. Pali, aki szintén valamilyen égi zenekarban játszik már azóta, összepakolja a szintetizátorát.

- Figyelitek? - Kérdezi Fakó- mekkora csönd lett?
- Biztosan érzi Ancsa, hogy abbahagytuk- válaszolja elgondolkodva Józsi.

- Lányok-, szólal meg a lépcsőn lefelé haladva Hunyadi Laci - hoztam nektek egy kis képviselőfánkot, a táskámban van a fogas alatt. Majd odaadom.

Leértünk. Laci a táskájához nyúl, és legnagyobb döbbenetére és csodálkozására egy szőrös fejet érint meg.

- Ahaaaa! Hát ezért voltál ilyen csendben, Ancsa!

A labradorfej elsüllyedt a táskában, a fánkot eszegette ki a papírból.

- - De hát, hogyan nyitotta ki? - néz le a portás is, ahogyan átadja nekünk a kabátokat. - Észre sem vettem.

- - Szerintem nem nagy ügy-, mondja valaki-, a fogával elhúzta a cipzárt. Ha az ajtót ki tudja nyitni egy kutya, akkor egy táska már semmi.

- Akkor edd is meg az egészet, te lejmos dög! -Mondtam bosszankodva és egyszer s mind nevetve, aztán kihúztuk a táskából az összegyűrt, összenyálazott papírt. Ancsa nem törődve a hatalmas hahotával, vígan lakmározott tovább. A pofája csupa tejszínhab lett.

- Sajnos, ezt nem mi fogjuk megenni.

- Laci, köszi a képviselőfánkot, jó választás volt. Ancsa nyerte meg.

- Akkor holnap koplalónapod lesz, megértetted?- Szólalt meg mogorván Ildi.
- Az a baj, hogy ha elrontod azt a büdös gyomrodat, nekem kell majd takarítanom utánad, te piszkos...

Felszedelődzködtünk, és járműre szálltunk. Ildivel egy darabig közös volt az utunk, 74-es trolibusz majd 32-es autóbusz. Nekünk Marikával előbb kellett leszállni a buszról, Ildi és Ancsa a végállomásig utazott.

De mi is történt leszálláskor?

A kutya utánunk jött a járműről. Csinálhattunk mi akármit. Éles füttyjelek, hangos kiáltozás, hogy: Gyere ide azonnal! - Menj már fel a gazdádhoz, de rögtön!

Már a vezető is kiszállt, mi meg attól féltünk előtte, hogy nehogy itthagyjon bennünket a vakvezetővel. Ildi és a buszsofőr a buszon kiabált az állatnak, csalogatták, de mitsem ért. Mi lentről igyekeztünk felterelni, lökdöstük, kiabáltunk vele, aztán az jutott eszembe, hogy visszaszállok.

Közben hallottuk a gyalogosok beszélgetését:

- Ezek miért nem akarnak menni a vakvezető kutyájukkal?

- Hát csak segíteni akar nekik.

- Pedig milyen aranyos!

- Miért akarják felszállítani a buszra? - Kérdezte valaki megrökönyödve. - Ilyet még nem pipáltam, a kutyát nem akarják magukkal vinni...

Ilyen és ezekhez hasonló szövegeket vettünk tudomásul, miközben folyt a „kutyakiképzés", egzecíroztatás, hogy menjen már végre a tulajdon gazdájához.

Már a buszról kiabáltam én is:

- HOPP IDE! HOPP IDE!- kiáltottam a térdemet ütögetve úgy a második lépcsőn állva. A kutya csak nem mutatott hajlandóságot a gazdájához, aki az ülést veregette az ajtónál és hívogatta Ancsát teljesen kikelve magából. Ildi is és én is újra harsányan fütyültünk. Erre már felugrott a labrador a lépcsőre, onnan meg szerencsésen behúztam egészen odáig, ahol Ildi várta. Álltam az ülés mellett, vártam, hogy Ancsa elhelyezkedjék.

Most azon drukkoltam, hogy nehogy elinduljon a sofőr, hiszen én még nem szálltam le a 32-esről.

Szerencsével jártunk, köszönhetően a buszvezető és az utasok türelmének, sikerült leszállnom. A busz elindulásakor még kihallatszott Ildi harsány fegyelmezése, ahogyan dorgálja neveletlen kutyáját.

Biztosítom nyájas olvasóimat, hogy nem ez az egyetlen (Mark Haddon után szabadon) különös esetem a kutyával, majdnem az éjszakában.