Könnyen jött forintok

Dr. Szentgáli-Tóth Boldizsár
Könnyen jött forintok

Decemberben, amikor ahogyan mondani szokás, a szeretet ünnepére készül az egész társadalom, az év minden más időszakánál több segíteni szándékozó jótét lélekkel találkozik az ember, különösen a látássérült ember. Az általános vélekedéssel ellentétben szerencsére nagyon sokan segítenek jártamban-keltemben, az egész esztendőben, kisebb-nagyobb mértékben és ez nem változott még a pandémia időszakában sem, csupán annyi történt, hogy amikor kellett, maszkban közelítettünk egymáshoz számomra névtelen segítőimmel.
A karácsony előtti hetekben azonban még a szokásoshoz képest is nyitottabbak és érzékenyebbek vagyunk, ilyenkor nem ritka az sem, hogy olyan ismeretlen emberek szeretnének pénzt adni nekem, akiknek ránézésre nálam sokkal nagyobb szükségük van arra. Különösek a társadalmi előítéletek, amelyek nem válogatnak és a maguk módján nem tesznek semmiféle különbséget: akinek fehérbot van a kezében, annak bizonyára jól jön egy kis többletkereset, még akkor is, ha egyébként nem is látszik különösebben ágrólszakadtnak és nem is utal semmilyen módon arra, hogy kérne ilyesmit.
Egy karácsony előtti este, amikor már az egész város díszbe öltözött a közelgő nagy napok tiszteletére, és amikor már időnként bele is fáradtak legtöbben a rengeteg díszletbe, a karácsony közeledését hirdető szólamokba - amelyek mögött általában csak a lényeg veszik el - egy buszmegállóban vártam egyik barátomat, akivel saját kis karácsonyunkat terveztük megtartani azon az estén. Néhány perccel hamarabb érkeztem, így volt némi időm elgondolkodni azon, a hátralevő két-három munkanapon még milyen teendőim lesznek, illetve melyek azok az előkészületek, amelyek még előttem állnak karácsonyig. Nem tartozom a kényszeres ajándékvásárlók közé, ha van ötletem szeretteim számára azt megvalósítom, ha nincs, nem erőltetem és ugyanígy vagyok a viszonzással is. Örülök, ha személyre szóló jó ötlete támad valakinek, de az önmagáért való ajándékozásnak sosem voltam nagy híve.
Most sem égtem tehát különösebben nagy lázban és pláne nem stresszeltem magam azon, hogyan is fognak sikerülni a következő napok, de azért igyekeztem magamba szívni azt a csodálatos hangulatot, amit csak a télnek ebben az időszakában érezhetünk. Váratlanul azonban csendes elmélkedésemet megzavarta egy hölgy, aki hozzám lépett és apró mozdulattal megsimogatta a kézfejemet:
- Egy kis ajándékot hoztam Önnek. - mondta és kezembe tett valamit, hirtelen nem is tudtam semmi mást tenni, csak ösztönös mozdulattal markomba zártam.
Gondolataim egyelőre csak annyit fogtak át, hogy bizonyára két szaloncukorról lehet szó, hiszen mi mást tenne egy vadidegen ember a kezembe még így karácsony előtt néhány nappal is és kedves ötletnek tartottam az apró édesség ilyen formában történő ajándékozását is. Nem volt azonban lehetőségem kérdőre vonni az adományozót, vagy akár csak köszönetet is nyilvánítani, legfeljebb valamiféle mormogásra maradt időm, mert a hölgy folytatva tovább útját már el is távolodott. Lassan megmozdítottam tehát ujjaimat, hogy megtapogassam a kezembe fogott tárgyat, amiről azonban hamar éreztem, hogy nem szaloncukor, hanem papír; közelebbről pedig pénz az, amit kaptam. Visszaadni már nem volt semmilyen lehetőségem, azzal pedig már nem nyertem volna semmit, ha mondjuk eldobtam volna... Arra jutottam, hogy megvárom barátomat és majd vele együtt tisztázzuk, mi legyen a hirtelen érkezett összeg sorsa. Amint megérkezett két-három perccel később, elhűlve konstatálta, hogy egy ötezresről van szó, amit jótevőm úgy tűnik nekem szánt.
- Könnyen jött, könnyen megy... Ezt akkor ma este eldorbézoljuk... - rikkantottam jókedvűen és némileg gazdagabb lett így a karácsonyi vacsoránk, mint egyébként terveztük.
Sok esetben találkoztam már olyan jó szándékú, de a helyzetet nyilván félreértő emberekkel, akik együttérzésüket pénz adományozása formájában szerették volna kifejezni. Ha lehet, visszautasítom az ilyen ajánlatokat, de időnként van, hogy azt érzem, az érintett embernek rosszabbul esne az elutasítás, mint esetleg a kieső néhányszáz forint, amit nekem szánt. Egy alkalommal például egy nem túl jól szituált úr kérdezte meg a villamoson:
- Elfogadsz tőlem egy ötszáz forintost?
Annyira meglepődtem, hogy hirtelen még ellenkezésre is alig futotta tőlem, ám amikor emberünk tovább erősködött, végül eltettem a bankjegyet, úgy éreztem hiába is magyaráztam volna neki, hogy feltehetően sokkal nagyobb szüksége van erre a pénzre.
Egy másik esetben egyszerűen csak sétáltam a járdán, amikor egy járókelő mindenféle felvezetés nélkül ezzel a kérdéssel fordult hozzám:
- Bátyja, elfogadsz tőlem egy ezrest?
Ebben az esetben az illető fellépéséből úgy éreztem, hogy kedvezőtlen válasz esetén nem okoznék számára álmatlan éjszakákat, így a felvetésre nemet mondtam, amit némi vonakodás után az úriember el is fogadott.
Egy harmadik típusa az ilyen eseteknek, amikor filléreket, 20, esetleg 50 forintot szánnak nekem idegen emberek, rendszerint akkor, amikor mondjuk, valakit várok éppen egy buszmegállóban. Pedig igazán nem csinálok semmi olyasmit, ami arra utalna, hogy pénzt akarnék gyűjteni, sokan azonban erre asszociálnak már csak abból a látványból, hogy mondjuk, egy villamosmegállóban ácsorgok. Az egyik ilyen alkalomhoz kötődik az az eset is, amikor egy barátom, akire a villamosmegállóban vártam, alaposan megtréfált. Váratlanul hozzám lépett és elváltoztatott hangon így szólított meg:
- Helló főnök, nincs véletlenül egy kétszázasod? Kajára kellene...
Kissé gyanúsan magabiztosnak és erőteljesnek tartottam a fellépését, de olyan hitelesen játszotta szerepét, hogy nem ismertem fel, egészen addig, míg immár valós hangján el nem nevette magát.
És talán még egy történetet érdemes felidéznem, amin azóta is sokat mosolygok, ha eszembe jut. Úgy alakult, hogy egy időszakban összebarátkoztunk hárman egy Budapesten élő kenyai lánnyal és indonéz sráccal, azóta már mindketten hazatértek. Közösen végeztünk egy képzést és sokat jártuk akkoriban hármasban Budapest utcáit, és nem ritkán el is tévedtünk, ilyenkor barátaim mindig engem kértek meg, hogy magyarul kérdezősködjem, merre kellene tovább mennünk. Egyik ilyen alkalommal, amikor megközelítettünk valakit, még fel sem tehettem kérdésemet, azonnal megadta rá a választ:
- Bocsánat, nincs apróm.
Mondanom sem kell, hogy a helyes útirányt végül nem tőle tudtuk meg, minden esetre annyira fuldokoltam a nevetéstől, hogy alig sikerült utána rekonstruálnom a többieknek a köztünk lezajlott párbeszédet.
És persze nem szabad megfelejtkeznem azokról sem, akik nem közvetlenül pénzzel segítenek, de valahol mégis erről van szó. Egy alkalommal egy giroszosnál sorba állva, amikor rendeltem a mögöttem álló ember a sorban megszólalt:
- Uram ez most az én köröm, jó szívvel adom.
Volt már viszont olyan hasonló eset is, amikor ebédemet befejezve odalépett hozzám valaki:
- Uram, állhatok Önnek még egy kört?
Történetesen úgy jól voltam lakva, hogy még ha fizettek is volna nekem érte, akkor sem lettem volna képes még egy adagot elfogyasztani.
Emlékeimben él még egy olyan tapasztalat is, amikor Szlovéniába indultam, többórás vonatútra készültünk, a megelőző buszozás közben viszont a teljes elemózsiámat elhagytam. Elpanaszoltam ezt egy fiatalembernek, aki segített megtalálni a helyes irányt és kértem, hogy ejtsünk útba egy pékséget, ahol pótolhatnám az elveszett muníciót. Nagyon segítőkész útitársra találtam, aki nem csakhogy mindent beszerzett nekem, hanem arra sem volt hajlandó, hogy én fizessek a vásárlásnál...
Végül, de nem utolsó sorban meg kell említenem azokat a vendéglátósokat, akik kisgyermek korom óta minden jóval elláttak, sokszor fél áron, vagy teljesen ingyen, úgy hogy én ezt sosem kértem, illetve mindig készen álltam a teljes vételár kiegyenlítésére.
Sokkal több segítőkészség van a társadalomban annál, mint amit általában feltételezünk és ez látássérültek irányában gyakran pénz adományozása formájában is megnyilvánul, nem ritkán groteszk szituációkat is előidézve. Ezeknél azonban sokkal fontosabb az a rengeteg támogatás, együttérzés és kézzelfogható segítség, ami sokszor nem a legmegfelelőbb formában, de mindig jó szándékkal érkezik, és ami miatt számomra akár csak a sarki boltba leugorni sem lehet rutinfeladat, vagy unalmas kiruccanás, hiszen szinte biztos lehetek benne, hogy egy rövidebb szakaszon is több emberrel interakcióba kerülök majd. Örülök annak, hogy ezen a segítőkészségen a pandémia sem változtatott, azt pedig csak remélhetem, hogy idővel a pénzadományozás ösztönszerű gondolatához köthető történeteket már csak, mint a jó szándék kétségtelen, de mégis helytelen formáiként fogjuk majd emlegetni.