Köszi MÁV!

Gyurka Anna

Köszi MÁV!

Budapest, ügyintézés, a kísérőm a húgom.
Ő Pécsen pattant fel, én Szentlőrincen.
Ügyintézés sikeres, időben viszont némi "szorulás".
A pályaudvar felé, a buszon ugrás az Elvirára azon a kis okos telefonon.
- Melyik vágányról indul a Keletiből Pécsre az IC?
Aha, a 8-asról. Okés.
Buszról le, teperés a csarnokba, szemgúvasztás, hol a 8-as vágány.
Hah, megvan!
Én a fehér bottal, kapaszkodva lobogok a húgom után.
Loholás közben gyors ellenőrzés a jegyeken, melyik a mi kocsink.
Keressük a 8-as vágányon állón a számot.
Ilyen nincs is.
Mi vaaan?
Vonatajtón a kiírás: Budapest-Szombathely.
Anyátok! Ez nem a mi vonatunk.
Van még három percünk.
Pucolás vissza, és gyors pillantás a kipakolt táblára.
A mi IC-nk a négyes vágányról indul.
Hol a bánatban van a négyes?!
Még két perc!
Ebben a pillanatban közli a hangos, hogy a Pécsre közlekedő, mittudomisén éppen milyen elnevezésű intersziti, a 9-es vágányról azonnal indul.
Még jó, hogy nem a kilenc és háromnegyedikről!
Hűségesen, és a botomat extra sebességgel lengetve magam előtt, megbonthatatlan kapcsolódással rohanok a húgom nyomdokaiban.
Hátizsákom veri a seggemet, combomat, vádlimat. Hadd verje, csak elérjük!
Megvaaaan!
Felpattanás a legelső ajtón. Ami persze a menetirányt tekintve az utolsó.
Máris sípol az ajtózár, és becsattan mögöttünk.
Még néhány másodperc, míg fellélegzünk. Fent vagyunk!
Rájövök, hogy ez nem IC kocsi.
De sebaj, tudom, hogy ez egy speckó, az IC-hez kapcsolt rokkantkocsira és bébikocsikra felkészült "luxusvagon".
Akkor irány előre!
Átjáró a két kocsi között, amin a húgom előttem, én belecsimpaszkodva.
Egy irdatlan ütés a bal csuklómra.
Szar az ajtó, keservesen nyílik, de annál fürgébben záródik.
Igen, a csuklómon.
Már nem csak az anyátok, hanem az a jó édes, kedves keresztanyátok!
Következő kocsi. Első osztály.
-Én innét sehová! Letojom, hogy a jegyünk hová szól.
Letottyanás, lepakolás, megnyugvás.
Levegő!
15 perc, és Kelenföld.
Közben a rádöbbenés, hogy vizünk egy szál se.
Bassza meg, szomjan halunk a három órás úton!
Büfékocsi!
Annak lennie kell, és épp az első osztály után.
Finom felszólítás, hogy azon a helyen üldögélünk, ahová az ő jegyük szól.
A picsába!
Akkor tovább előre!
Büfékocsi?
Az nincs.
De hol a mi kocsink?
Naná, az elején!
Közjáték:
Egy utastárs, így a vándorlás alatt valahol:
Hol a 10-es kocsi? Merthogy 23 az első, 18 az utolsó.
Nekem beugrik.
Igen, a 18 az utolsó, mégis van egy legutolsó, na az a 10-es babám!
Kellemes érzés, hogy szinte vakon irányíthatom a forgalmat.
Akkor tovább előre!
Sokadik átjárón, és már türelmesebb ajtókon át.
Csomagok, kurva nagy bőröndök mindenfelé, de leginkább az útban.
Közben találkozás.
Egy karfa és a combom. Szuper, még jajgatni sincs lelkierőm, de ez tuttti kék folt.
Megvaaaan, ez a mi kocsink!
Fújj, de rohadt meleg van itt!
Két egymást követő számozás a helyjegyen.
Az egymás melletti, vagy egymással szembeni ülés lészen.
Hááát, nem!
Én ezt nem akarom! És a húgom sem.
-Menjünk tovább!
Nahát, egy üres dupla ülés.
Ki nem szarja le, hogy háttal a menetiránynak!
Remény, hogy ide már nem jön jogos tulaj.
Kivont kardokkal várom a kallert, minden nyomorunkkal.
Éééés, beköszön!
Adom a jegyet.
Közben megfontolt hanglejtéssel a következő monológom:
- Óriási kérésem van! Éppen elértük..., vizünk egy szál se..., koldulnék a fehér bottal, ha nem segít..., büfé nincs, víz nincs...
Hol a legközelebbi megálló, és ha van, víz van-e, és ha van, az hol van, és ha ott van, hogyan érhető el, és ha elérhető, még ez a vonat is elérhető-e?
Kedves, ifjú kallerünk nem mordon. Láthatóan filózik, hogy segíthet.
Megvaaan!
Itt van mindjárt Sárbogárd, ott van víz.
Mondá vala, hogy futás, és addig a vonat sehová.
De jóóóó!
Vaksi szemeinkből süt a hála.
Már hallani, hogy tilinkózik a hangosbemondás:
"Dombóvár állomás következik, köszönjük, hogy utazásukhoz a MÁV Start ZRT-t vették igénybe..."
Mi vaaaan?
Halk kuncogás, bocsikérés, helyesbítés.
Jaj, a szívem!
Megállás, Sárbogárd.
Húgom kilő, én a vonaton.
Részemről betojás, hogy visszaér-e.
Részéről betojás, hogy visszaér-e.
Szemem fülem gúúúúvad.
Évezredek...
Ééééés, ott van!
Az én édes, legkisebbik húgocskám!
Sebes, sebesebb, mint a vonatunk.
Ahogy robog felém, hallom:
-Hát nézzél mááár!
-Hát nem látok!
-Majd elvitted a kölköm fejét!
Hogy mivan?
Hát az van hogy édesanya babája a karján, meg a karfán. Naná, hogy kifelé, ahol az a sok hülye utas közlekedik.
Okos anyuka így altatja a babáját.
Én leraktam volna az átjáró közepébe, ott is kb ennyire lenne biztonságban a kis szerencsétlen... főleg ilyen vaksiktól, mint pl. én vagyok.
Deee, végre, ihatunk!
Megkönnyebbülés.
Ééés jön az angyalunk.
És, megkérdezi, hogy van az én elgyötört húgom.
Drága MÁV angyalka!
Jóóól, köszi, neked köszönhetően már jól.
A kedves "gazdád" verheti a valagát a padozathoz, hogy ilyen kallerei vannak!
Alagutak, pontosan három.
De ki a fene számolta.
Én konkrétan még várom a harmadikat.
Lassít a vonat.
Hol is vagyunk? Ugye ez még nem Szentlőrinc?
Deeee!
Aztarohadt!
A cuccaim még szanaszét.
Három másodperc, és minden a kezemben, kabát, sál, sapka, hátizsák....
De jó, hogy több leszálló is van!
Búcsúszavak, lépcsők, peron.
Fellélegzés, mindenem nálam, velem, rajtam, alattam, utánam, körülöttem.
Húú, hazaértem!
Fülemben a sokszor hallottak:
"Köszönjük kedves utasainknak, hogy utazásukhoz a MÁV ZRT-t választották!"
Szívesen vazzzeeee... nem mintha lett volna más választásom...