Kutya-macska barátság

Erdősné Onda Marica
Kutya-macska barátság

Egyívásúak vagyunk a korona vírussal. Ugye mindenki tudja, hogy húsz-húszban születtem, mert ez manapság így divatos. A Kétezerhúsz olyan Ósdi, vaskalapos.
Jó anyám, ha tudta volna egyáltalán, hogy mi az a televízió és mire való, talán jobban meggondolta volna a gyermekvállalást. Na de a macska rúgja meg, hát ilyet ki hallott! Ha kibújt a hóvirág, márpedig kibújt, akkor a cica szíve lángra gyúlt. Szerelmet vallott padláson, a háztetőn és a kertben, s nem gondolt arra, milyen sora lesz majd kölykének az eljövendőben. Én sem törtem a fejem túl sokat ezen, ha már ide pottyantam, tettem érte, hogy csenevész kis testem felnövekedjen, lelkem szépüljön, értelmem épüljön, és összességében egész kis lényemmel hirdessem a macskák életfilozófiáját. Ha nem tudnátok, most összefoglalom egy kerek mondatba:
Keveset nyávogni, mindent megismerni, jókat játszani, nyújtózni, napozni, finomakat enni, nyugalmat őrizni, barátkozni, akivel csak érdemes, talán ez az, amire a cicaszív figyelmes!
Testvéremmel egy szép családi házhoz kerültünk. Vagyis pontosítanom kell, mert a ház tabu volt, így maradt az udvar, meg körülötte annyi tér, amennyin két kiscica elfér. Ha a macska csenevész, nem baj, ha szorul bele egy kicsit több ész, hogy életben maradjon. Mondta egy bajszos kétlábú: oly girhes ez a kismacska, hogy a tél megeszi. No, gondoltam, akkor jó lesz ezzel a téllel megismerkedni! Majd lebeszélem a cica husiról, mert az életemet oly könnyen nem adom, ha már egyszer kaptam, őrzöm és vigyázom. Ilyen fiatalon bizony el nem herdálom! Ahogy erre az emberre felnéztem, egész jól észleltem, hogy mire gondol, és hogy miért növesztett ekkora pocakot. Lehet, azt gondolta, így nem fér be a tél szájába.
Cingárságomnak is volt előnye, mégpedig, hogy minden kerítésen járhattam ki és be. Ahogy egy dróton így átnyomakodtam, egy nagy oszloppal szembe találkoztam. Aztán rájöttem, hogy van kettő, három, sőt négy is, ráadásul mozog, mert hogy ezek lábak voltak és nem oszlopok. Tartozott hozzájuk egy nagy test, fej és egy farok.
- Maaamiii, én most nagy bajban vagyok!
Rögvest megértettem, hogy kutyaszorítóba kerültem, amin cseppet sem derültem! Nem véletlenül mondta Győrfi Pali bácsi, hogy MARADJ OTTHON! Intelmét jó lett volna megfogadnom, de hát a világ nagy dolgaival akkor még nem foglalkoztam, hiszen csak néhány hetes kölyökmacska voltam. irgum-burgum és rontom bontom, vajon most atomjaimra bomlom?
Viszont, ha már itt voltam ebben a helyzetben, gondoltam segít a diplomácia. Köszöntem és mondtam, hogy én vagyok a kiscica.
No, de nem jutott sok időm a filozófiára, mert közeledett fejemhez a hatalmas kutya pofája. Felfújtam magam, farkam is lengettem, olyan könnyű préda nem leszek, nem tálalom fel kis testem önként desszertnek!
Ezért aztán fújtam, ahogy csak bírtam. Az eb tétován bámult, merészségemtől talán elámult. Lihegett és csóválta a farkát. Az ember felettünk állva diktált:
- Nem eszed meg! Ne légy olyan mérges! Nézd meg milyen édes! -Értem nyúlt és felemelt az ölébe.
szívecském hevesen dobogott, a kutya viszont már nem dohogott, így megnyugodtam és nem feleseltem, inkább dorombolva helyeseltem.
A csahos leült, mancsát emelte, de nem estem pánikba, hiszen ismerem a tanmesét, hogy kutya és cica közt mi okozza a csetepatét. Mi macskák ilyenkor azt gondoljuk; jaj, mindjárt jön a pofon, pedig az eb csak haverkodás céljából emeli fel a tappancsát, hogy kezet, vagyis baráti mancsot nyújtson. A kommunikációs szakadékot végül áthidaltuk oly mértékben, hogy idővel enyém lett a kutya egészen. Beköltöztem hozzájuk, s egy tálból ettünk, előbb én, de vigyázva, hogy eb barátomnak ne kerüljön hozzám túl közel a nyálas pofája. Az ételéből mindig hagytam neki is elég nagy adagot, nehogy azt gondolja anyám illemre és jómodorra nem tanított! Kis idővel később lett nekem is saját tálkám, és kapcsolatunk egyre bensőségesebb lett ám!
együtt szaladgálunk, játszunk, s az emberek csak szájukat tátják, hogy milyen csodálatos dolog is a kutya-macska barátság!