Megszökött a halott

Cselei Lászlóné
Megszökött a halott

1992. július 11-én táviratot kaptam a csákvári kórházból, hogy a férjem elhunyt. Kérték, hogy a mihamarabbi temetés érdekében keressem fel a kórházat az adminisztrációs ügyek elintézésére.
A váratlan tragédia miatt elfelejtettem, hogy harangoztatni kellene elhunyt férjem lelkéért. Természetesen - ahogy ez vidéken lenni szokott - alig másfélórán belül visszahallottam, hogy micsoda feleség vagyok, hogy még egy harangot sem húzatok a férjemért. Problémát okozott, hogy a faluban sem református, sem katolikus templom nincsen, ezért nem tudtam, hogy oldjam meg a harangoztatást. Eszembe jutott, hogy van egy három lábon álló harang. Ezután elmentem a harangozóhoz, átadtam neki egy bizonyos összeget, és arra kértem, hogy a temetésig naponta háromszor szíveskedjék harangozni. Ez Ivarvámon történt, ahol akkoriban laktam.
Mivel gyengén látó vagyok, a fiammal másnap felkerestük a kórházat, és elrendeztük a hivatalos ügyeket. Hazafelé menet bementünk Mezőszilasra a temetkezési vállalkozóhoz, hogy megbeszéljük a temetés részleteit. Miután a kért előleget megkapta, megkérdezte, hogy koporsós vagy urnás temetést akarunk. Koporsósat kértem, majd megállapodtunk egy barna koporsóban. Ez után kiküldte a fiamat, hogy válassza ki a megfelelő méretet, mivel a férjem 195 cm magas volt. Amikor a fiam visszajött, elmondta, hogy a raktár egy tyúkól, ezért a koporsó tele van tyúkólpiszokkal. A vállalkozó közölte, hogy a temetésre a koporsó gyönyörűen le lesz takarítva, rá sem fogunk ismerni. Megemlítette, hogy olcsóbb lenne, ha hamvasztást kérnénk, mert Budapestről az urnát vonaton, egy reklámszatyorban nyugodtan hazaszállíthatom. Megdöbbenésemben szavakat sem találtam. Aztán mégis maradtunk a koporsós megoldásnál. Megegyeztünk, hogy ő másnap elhozza a kórházból a férjem holttestét, és előkészíti a temetésre. Megígértem, hogy másnap elviszem hozzá a ruhát, amibe felöltözteti a halottat. Ígéretemhez híven ezt meg is tettem, ám ő nem volt otthon. A felesége átvette a ruhákat, és közölte, majd értesítenek a temetés időpontjáról. Közben megérkezett a vállalkozó is. Megkérdezte, hogy kérek-e papot, tehát búcsúztatót. Református papot kértem. Erre közölte, hogy semmilyen pappal nem szolgálhat, mert mindegyik szabadságon van. Majd egy tanár úr fogja helyettesíteni a papot.
Ezután hazamentünk, és vártunk az értesítést, közben elintéztük a sírásatást is. Eltelt öt-hat nap, de az értesítés nem érkezett meg. Ekkor újabb táviratot kaptunk a kórházból, hogy sürgősen intézzük a temetést, mert a holttest még mindig ott van. Azonnal elmentünk a fiammal a kórházba, felmutattuk a szerződést, amit a vállalkozóval kötöttünk, ezért nem értjük, miért nem intézkedett. Ismét felkerestük a vállalkozót, és kérdőre vontuk. Ő közölte, hogy volt a kórházban, ahol azt a választ kapta, hogy a férjem holttestét elvitték, elhamvasztották és eltemették. De azt, hogy ki vitte el, azt nem tudta megmondani. Négyhéten keresztül jártunk a kórházba, megtudni, mi történt...
Eközben a faluban nagy volt a felháborodás, mondták, hogy harangszóra kelnek, ebédelnek és fekszenek. Jó lenne már, ha ennek vége lenne. Hosszas utána járás végén kiderült, hogy a férjem holttestét elcserélték egy azonos nevű férfiéval. De hogy visszacserélték, vagy sem, az nem derült ki. A vállalkozó ez után megígérte, hogy intézkedik, de vigyek másik ruhát, mert az előzőt valószínűleg rá adta valakire. Rohanás kezdődött, hogy beszerezzek egy új öltözetett. Estére megérkezett a tanár úr is a lakásomra. Érdeklődött, hogy mik voltak a férjem szokásai. Elmondtam neki, hogy munka után tévét nézett, néha elmentünk egy presszóba fagylaltozni. Ez után a kedvenc ételei után kérdezősködött. Azt feleltem, hogy marhapörkölt tarhonyával. Majd azt kérdezte, szeretnék-e zenekart vagy valamilyen zenét. Mondtam, hogy csak valami szolid zenét kérnék. Ez után közölte, hogy másnap hat órára hozzák meg a férjemet, és ekkor lesz a temetés.
A temetés napján félretettem a sírásóknak egy fél liter rumot (ez nálunk így szokás). Sajnálatos módon azt az én fiam megitta. A temetésre várakoztam, mikor a szomszéd értesített, hogy a fiam fejét a húga tűsarkú cipővel úgy beverte, hogy ömlik a fejéből a vér. Nem tudtam, mit kéne tennem. A temetésen maradjak vagy keressek egy orvost, aki fiam sebét ellátja. Az utóbbit választottam. A kiérkező doktornő gézzel betekerte a gyerek fejét, úgy nézett ki, mint egy török basa. Otthagytam a fiamat, és visszamentem a temetőbe. Magnóról jazz-zene szólt. Mondták, hogy nézzem meg a férjemet, mielőtt leszögezik a koporsót. A kisebbik fiam vállalkozott rá. Ő is rosszul lát, azt mondta, hogy a Laci bácsi, de nem biztos. Ezen nem csodálkoztam, hiszen közel két hete már halott volt. Azt hiszem, hogy a férjem szemfedelét asztalterítőnek használták, mert tele volt különböző színű foltokkal, leginkább presszókávé pecsétekkel. (Ezt azok mondták, akik jól látnak.) A tanár úr búcsúztatója arról szólt, hogy a férjem az inkvizíció áldozata lett, a valóság az, hogy a tbc vitte el. A prédikáció végén még elmondta, hogy mi volt az elhunyt kedvenc étele, azután következett, hogy: ÁMEN!
A mai napig sem tudom, hogy végül is kit temettem el.