ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesülete

Menü

Mese a fába szorult féregről


Bernhardt József

Mese a fába szorult féregről

Sok időt megéltem,
Egy-két lukon már átfértem.
Másztam ágon,
Repültem levélen.

Néhány dolgot már elértem,
Tapasztalt vagyok, úgy vélem.
Öregebb vagyok itt mindenkinél,
Ízületeim érzik, itt van már a tél.

Mesélek hát, míg lehetséges,
Kicsiny férgek,
Hallgassatok,
Az én életem sem volt édes!

Nem tudom én a származásom,
Vérem sem piros -
Egyszer rám léptek,
Most már látom!

Na, ne kússzunk így előre,
Legyünk tekintettel az időre!

Cseresznyében gondolták indítani a sorsom,
De egy savanyú birsalmában lett nehéz a dolgom.
Puha édes lédús gyümölcs helyett
Anyám kemény húsban talált nekem helyet.

Nehéz volt a gyermekkorom,
Nézzétek a fogaimat ott a polcon!
Életem kora hajnalán
Túl lenni egy ilyen gyümölcsnek a magházán?!

Átrágtam magam az almán szépen
Aztán leültem pihegni egy harmatos levélen.
Szélvihar kerekedett,
Lefújta a fáról a levelet.

Ringlispíllé vált a világ,
Nem tartott meg a faág!
Egy ilyen helyzetben a legerősebb féreg is fél!
Azt hiszi az ember, mindjárt itt a tél!

Sodródtam a szélben,
Hatalmas utat,
Talán egy métert is megtettem...,
Aztán letett a szél egy erkélyen,

És kínomban rágtam egyet a levélen.
Hogy az eszem a helyes kerékvágásba betérjen.
Végigcsúsztam izgalmamban egy csempelapon,
Majd egy dunántúli napilapon.

Izgatottan kódorogtam a világban,
Míg a napilapon a barackot megláttam.
Kiáltozva áldottam a sorsom,
Gyönyörű féregjárat, most már tudom, ez a dolgom!

Szopogatva téptem át magam a gyümölcsön,
Deszkaládának koccant a fejem,
Alig bírta a lelkem,
Hogy ne üvöltsön.

Miért kell nekem ezt átélnem,
Miért kell rágnom mindig a keményben!?
Nem lehetne egyszer szép a sorsom!
A haragtól rekedt be a torkom.

Ahogy a fájdalmamból eszméltem,
Észrevettem, ahogy a deszkán egy lukon benéztem:
Itt az otthonom!
Ragyogott fel szemem, láttán a lukon.

Örömömben bemásztam,
Kicsit szűk volt,
De nem bántam!

Jóllakottan csukta le szemem az álom,
Hogy a boldogságnak képet csináljon.
Álmomban egy holló járt a réten,
És nem vett észre...
he, he, mert nem mentem a fényre!

Elégedetten keltem reggel,
Kipihentségtől bedagadt szemmel.
Nekiláttam, hogy kimásszak,
De nekifeszült hasam a faháznak.

Orrom érintette a barackot,
De a fogammal harapni már nem tudok!
Valaki jött és felkapta a házam,
Én pedig kínomban azt sem tudtam mit csináljak.

Ordítottam, ahogy a torkomon kifért,
Féreg vagyok, ez igazságtalan!
A lelkem ítélt.


Elvittek a mezőn egy tisztásra,
A gyümölcsládát egy jó lélek a kert végébe kihányta.
Elmúltak a remények,
A remekbe szabott szép évek.

Meghalok.
Lezártam a sorsom,
Nem írom tovább,
Bebábozódok.

2. rész

Csendes magányban,
Elbújva egy kis tok-házban,
Érlelődtem legbelül,
Megvártam, míg bennem az én leül.

Emésztettem, mert ez volt a dolgom,
Tanakodtam magamban a sorson.
Nem voltam egyedül,
A Teremtő ujja formált ott legbelül.

Észrevétlen csinálta,
A sebeimet ellátta.
Nem tett mást, csak velem volt,
Magányomban istápolt,
Szavaival szépen szólt.

Éreztem, ki kell mennem a fényre!
Bármi áron,
Meg kell a fényt látnom!

Élet ment a pompás szárnyba,
Felemelt a magasságba.
Most már csillogom a fényben,
Szivárványt szór testem az égen!

2008. február 5.

doboz alja
oldal alja