Mesés valóság

Jelige: Mesés valóság
Varázslatos világ, avagy a csodák köztünk élnek

Christopher Grady a fiatal paleontológusnak tanuló fiú egy augusztusi reggel korán kelt Los Angeles-i otthonában. Izgatott volt, mert aznap egy nagyszabású rendezvényre ment, a városban ugyanis messzi országból érkezett dinoszaurusz kiállítás megnyitójára került sor, melyre a fiút is meghívták, az egyetemről.
Christophert pár éve kezdte érdekelni a paleontológia, azaz, az őslénytan, mikor is látott egy dinós filmet a moziban, és ezután nagyban elkezdett érdeklődni az ősállatok iránt. Annyira hogy jó néhány könyvet beszerzett a témával kapcsolatban illetve minden egyéb olyan dolog érdekelte, amiben dinoszauruszokról volt szó. Férfi létére még pár plüssállatot is vett magának, bár ezt azért a barátai előtt igyekezett elhallgatni.
A kiállítás megnyitójának reggelén Chris felöltözött, megreggelizett és alig várta, hogy elindulhasson a helyszínre, ami egy nagy sportcsarnokban volt. Szerette volna megnézni a helyszínen, hogy is épül fel ez az érdekes, rég kihalt ősállatokat bemutató rendezvény, de hiába mondta pár napja az ott lévő embereknek, hogy őt csak tanulmány céljából érdekli a készülődés, a kiállítás vezetője szigorú volt és kiparancsolta Christ a területről. „Hogy harapna meg egy dinó" - gondolta a fiú a főnök felé címezve ki nem mondott szavait, miközben beült a kocsijába. Jobb híján innét figyelte hogyan is viszik be a kamionokon a kiállításra szánt ősállatokat, amik különleges anyagokból készültek.
Mikor megérkezett a sportcsarnokhoz, ott már népes tömeg gyűlt össze, legtöbben gyerekek voltak, akik izgatottan várták a nyitást, főleg azért is mert bentről már hallatszottak a kiállított dinók hangjai. Chris is beállt a sorba, előtte egy hat év körüli kislány faggatta a szüleit hogy milyenek is a dinók.
„Nagyok és hangosak" - összegezte az apuka a gyereknek hamarjában a kérdésre a választ, de ez a kislányt nem elégítette ki, és tovább faggatózott például az ősállatok hogylétéről. Mire az anyuka elmondta, hogy ezek a dinoszauruszok már nem élnek, csak szobrok, de köszönik szépen azért jól vannak - próbált viccelődni a gyerekkel a középkorú nő, a kicsi erre tényleg elnevette magát, és még Chris is mosolygott a beszóláson. Nemsokára elértek a pénztárhoz, a belépő megvétele után bemehettek a félhomályos csarnokba, ahol csak apró színes reflektorok világítottak, és ez nem azért volt mert - ahogy az imént megismert kislány szülei viccesen megjegyezték belépéskor, a nagy fény zavarja a dinókat - hanem így jobban vissza tudták adni a készítők azt a hatást amit láthattunk volna hatvanöt millió évvel ezelőtt ha abban a korban éltünk volna. Chris már sokszor elképzelte milyen lehetett akkor az élet a Földön, olvasott sok könyvet amik a dinoszauruszok életéről szóltak de valójában nem tudta, és senki élő ember nem tudja mi is az igazság, hisz akkoriban régen csak az ősállatok éltek a bolygón. Ők meg már sajnos nem tudják elmesélni milyen világ is volt az övék.
Chris viszont a gyerekekkel együtt élvezte a kiállítást, ami a sejtelmes fények mellett úgy volt berendezve, hogy trópusi erdő hangulatát keltse. Így aztán az ember tényleg úgy érezhette magát mintha visszarepült volna az időben, a dinók közé. Chris elámulva nézte a hatalmas ősállatokat, amik mozogtak, hangot adtak ki, de voltak itt kisebb dinók, és persze a filmekből jól ismert raptorok is amik a gyerekeknek a legjobban tetszettek. Chris balra fordult a csarnokban hogy a következő terembe lépjen, de a falhoz érve véletlenül nekitámaszkodott egy kapcsolónak. Egy pillanatra sötét lett körülötte, de mikor újra megjelentek a sejtelmes fények, Chris valahogy úgy érezte más világba került. Eltűntek körülötte az emberek, a látogatók, úgy tűnt ő maga van csak a csarnokban, és az ősállatok, amik eléggé életszerűnek hatottak.
A fiú ekkor elnevette magát. „Jó vicc" - gondolta magában, mert hírtelen azt hitte, hogy ez is a kiállítás része, de mikor fenyegetve elindult felé az egyik ősállat, Chris már tudta: ez nem játék. El akart futni a dinoszaurusz elől, de elbotlott egy szikladarabban, és elesett. Pont rá egy tojásra, ami eltört és egy kis dinó bújt elő belőle, aki azonnal Chrishez bújt, nyílván őt tekintette szülőjének. Az igazi szülő azonban egy nagy T-Rex volt, aki épp a fészke felé közeledett.
- Ó, hogy halnál ki rögtön - szólt oda a fiú a hatalmas állatnak, de ekkor Chris érezte, hogy megragadják a karját és behúzzák egy szikla mögé. Mikor a férfi felnézett a hat év körüli kislányt látta meg maga mellett, aki így szólt halkan: - Nem szabad csúnyán beszélni még a dinókkal sem, ők is érző lények, akkor is, ha már nem élnek.
- Ezek itt nem úgy néznek ki, mintha bábuk lennének, az előbb majdnem megtámadott egy falka - mondta Chris a kislánynak, aki erre csak mosolygott.
- Jó a fantáziád, a képzelőerőnk sok mindenre képes. Mi egy kiállításon vagyunk, ezek az ősállatok már nem élnek, de ha te úgy akarod akár még ez is előfordulhat.
- Azt mondod, hogy mindez csak a képzeletem műve? - kérdezte csodálkozva Chris. A gyerek bólintott.
- A felnőttek néha elfelejtik, hogy az életben sok minden megtörténhet még olyan is, amikre nincsen magyarázat, mint például ezek a dinók. Nem élnek, de te elhitted mert felnőtt létedre nagy a képzeleted és ez bizony szép ajándék, nem ártana használnod a mindennapokban is - mondta a kislány kedvesen.
- Igazad van, szóval most belecsöppentem a dinoszauruszok életébe. És hogyan térhetek vissza a valóságba? - érdeklődött a férfi.
A gyerek felállt, és még mindig mosolyogva válaszolta: - Nagyon egyszerűen, csak lassan nyisd ki a szemed, és ha újra ide vágysz, használd a képzelőerődet, amit sok ember elfelejt, mire felnőnek, pedig ez mindenkinek van. Te most nagyon azt szeretted volna, hogy ezek a dinók életre keljenek, és egy pillanatig ez meg is történt, hála a fantáziádnak, ami szintén nagyon fontos. Csak a felnőttek nagy része ezt is elfelejti, de a gyerekek nem, nekünk még ez a világ is olyan, mint egy csoda.
Chris óvatosan kinyitotta a szemét, és ekkor érzékelte, hogy egy padon ül, mellette a kislány pedig mosolygott rá, amit a férfi most viszonzott, és így szólt: - Köszönöm, hogy megmutattad nekem a csodát, bár azért örülök, hogy csak a képzeletemben elevenedtek meg a dinók itt és, nem valójában. De te nagyon okos kislány vagy. Honnét tudsz ennyi mindent? - érdeklődött Chris, közben pedig körbenézett a teremben de az ősállatok, amik még az előbb fenyegetve közeledtek felé most nyugodtan álltak a helyükön. A gyerek ismét csak somolygott.
- Ha nagyon figyelünk a körülöttünk lévő dolgokra, akkor sokat tudhatunk és tanulhatunk, még azokról is amik nem léteznek. Illetve amik a fejünkben vannak. Sokszor ezekből többet tudunk meg, mint gondolnánk. Akárcsak te a dinókról. És még valamit jegyezz meg: nem kell mindennek az okát keresni, van, ami csak egyszerűen létezik, ilyenek voltak az ősállatok is, amik éltek a Földön, aztán kihaltak, de amíg az emlékezetünkben vannak, addig ők is léteznek, igaz csak a képzeletünkben, de annál csodásabbak.
- Megjegyzem ezt magamnak köszönöm - felelte a férfi hálásan. A kislány ekkor felállt mellőle.
- Mennem kell, a szüleim várnak, ne felejtsd el, amit mondtam. A hit és a csodák nagyon fontosak az életben. Minden jót Chris és kerüld el a T-Rexet, veszélyes jószág - mondta a kislány nevetve, majd vidáman elfutott a kijárat felé ahol a szülei várták. A férfi még egyszer körbejárta a csarnokot, de az iménti úgymond látomására nem tudta a magyarázatot, illetve most már igen, a kislány révén megtapasztalta a csodát, ami arra is képes volt hogy néhány pillanatra életre keltsen pár dinoszauruszt.

VÉGE