- Szolgáltatásaink
- Az MVGYOSZ szolgáltatásai
- Partner szervezeteink szolgáltatásai
- Akadálymentes világ
- Dokumentumok
- Pályázatok - Támogatások
- Irodalmi pályázataink
- Hogyan látod a nem látókat? Rajzpályázat
- Szemléletformálás
- Rólunk szól
- Nekünk szól
- Vakok Világa (archívum)
- Partnereink - Szponzoraink
- Akikre büszkék lehetünk
- Egyesületünkről
- Adatvédelmi és adatkezelési szabályzat
- Hirdetések
Szabó István
Mindig van remény
Egy kurzusi előadást hallgattam, amikor megütötte a figyelmemet az a mondat" a boldogság az bizony, hosszútávon nem fentartható. Röpke idő az, lehet pár pillanat vagy óra, netán egy hét is, de semmi esetben sem hosszan fenntartható állapot. Azonban az elégedett állapot, az már igen". Elgondolkodtam azon, hogy vajon lehetne-e az örömet, a vidámságot, valamilyen módon magunkhoz láncolni, s azt megtartani? Aztán magamon éreztem a valóság pillanatait, mikor is az óra jelzése megállította a gondolkodásom menetét: - Ismét eljött, Itt az idő. igen megint menni kell! - mondtam volt.
A mentő már a kapu előtt várakozott, s a beülésem után elindult a művese kezelő felé. Mikor a tűket ismételten belém szúrták, s elindult a 4-órás vesekezelés, folyamatosan az előadás mondata járt az eszembe: - A boldogság az bizony hosszan mégsem fenntartható állapot!
Aztán eszembe jutott számtalan gondolat, a nagyapám általi tanítás: - csak a reményt ne hagyd el soha! Legyen az neked olyan, mint sivatagban termő, zöldellő terebélyes fa, mely a szomjúságod ellen nedves, zamatos gyümölcsöt terem, a nagy melegben hűvöst ad. Alatta helyet hol pihenhetsz, ott majd a háborgó lelked is nyugvásra talál. A nagy küzdelmek ellenére is, ha van bennünk hit, akkor mellette majd virágot bont a remény is. A gondolatom Ismételten az óceáni viharok közepette sodródott, végig hánykódott bennem megannyi emlék, majdan, mint egy hajótörött, menedékválaszra leltem: igen én bárhogyan is van, bármilyen beteg is vagyok, mégis azt hiszem, hogy magamnak tudhatom az elégedett állapot érzését. Elmosolyogtam magam, hisz van reményem, van hitvesem, aki féltően hazavár s van még talán holnapom is. Aztán arra lettem figyelmes, hogy tovaröppent a több, mint 4-órás vesekezelés.
Mikor hazaértem, a koppintásomra a feleségem máris kinyitotta az ajtót: - Hogy vagy kis szívem? mi ez a ravaszdi mosoly az arcodon? Látom ám, hogy te is olyan huncut vagy, mint a szomszédunk kutyusa. Hirtelen a hitvesemet magamhoz húztam, s a fülébe súgtam: - Kedvesem! Te vagy a legszebb dolog az életemben. Te vagy számomra a sivatagban az a terebélyes fa, mely a szomjúságomra nekem zamatos gyümölcsöt terem, s a remény virágát te magad adod a fáradt, nehéz perceimben. Az a szempár könnyeket hullajtott, mint egy égitünemény, s a szív hangja volt az, mely egyben fájó, s mégis oly vígasztaló. Mikor a két kezünk egybefonódott, szorította egymást, az összefonódást, azt a szerető el nem engedheti, s a ki nem mondott szavak a mi szívünkhöz szóltak. Lehet-e ennél vidámabb az emberi egymáshoz tartozás, mikor a házasság szentségkötele, a nehéz bajokban el nem szakad, s kapaszkodhat benne, mind a férj, mind a feleség. szerintem ezt nevezhetjük az elégedett állapotnak, mert azt éreztük, hogy már nem kell több, nekünk elég ennyi, csak még egykis idő, az kellene még. A könnyeink a boldogság könnyei voltak, s kéz a kézben sétáltunk be a mi kis kuckónkba.
Kicsavarva ébredtem, a kezelés kivette minden erőmet, ám a reményem, a hitem mégsem fogyott. Jó érzés volt az, hogy ma egy kicsit ihatok egy kis levest is ehetek, s talán a feleségemtől egy kis mosolyt is magamnak elcsalhatok.
Bimm- bamm, csengettek. A feleségem óvatosan láncra nyitotta az ajtót: - ki az, kit keres: - Krisztina vagyok, a kutyakiképző iskolából!
Meglepődve, izgatottan sétáltam az ajtó felé. Mikor az ajtó kinyílt, Krisztina élesen felnevetett: - Mi az nem akartok minket beengedni? Tudod István, hoztam a számodra, számotokra valakit. - hirtelen beviharzott a lakásunkba egy zsemleszínű Labrador-óriás uszkárkeverék, s egyenesen hozzám rongyolt. letérdeltem hozzá, s ő beleugrott a nyakamba, s össze-vissza puszilt. A farkincája járt vidáman, mint egy légturbinás ventilátor. Kitört belőlünk az isteni kacaj, az öröm, s ez volt talán az a pillanatnyi boldogság, ami a végtelennek tűnő vidámság pillanatait hozzánk varázsolta. S lehet e a szívnek, lehet -e a szemnek parancsolni? A szemünk tükrében csillogtak a könnycseppek, mintha egy varázslatos mesének lettünk volna a főszereplői. A Zira nevezetű vakvezető kutyusom is rátett egy lapáttal az örömünkre, mert vidámságában a fotelból elkapott, s ki is sajátított magának egy plüss macit, amit oda -oda nyomkodott a kezemhez. Mintha csak azt vakkangatta volna: - Gazdim látod-e? Ez bizony már az enyém, nekem is igazán kijár egy kis móka! Eszembe jutott az elégedett állapot érzése, melyben virágot bontott a vidámság pillanata, s az emléke aranybetűvel vésette lelkembe eme csodát. Röppent felém a gondolat, hogy megkaptam ezt a csodakutyust, most már bármi áron ki kell tartanom. Bizony, hogy nem csak a feleségem fog hazavárni, hanem egy hűséges négylábú is. Nehéz volt az összeszokás, megannyi öröm, megannyi bánat, s egyben a köztünk lévő adok-kapok helyzeteket is tanulnunk kellett. Igen nem lehet eltagadni, hogy a kutyusomnak megvolt a magához való esze, ő volt annyira okos, hogy néha bizony erőteljesen feszegette a pofonos ládika tetejét. Ám a falkavezér szerepét igyekeztem magamnak megtartani. Teltek a napok, s éppen a frizsiderben keresgettem, mikor a kutyusom ismételten tett egy próbát. Az orrával odasomfordált mellém, azonban az állán lévő szakállka megérintett: - Hó, ha hó, ha kisbarátom! A konyha tudod, hogy a számodra tabu! Aztán rákoppintottam az orrára, ám kissé elbíztam magam. Az oktatás folyamatánál a hűtőből valami kiesett. később a kedvesemmel arra lettünk figyelmesek, hogy Zira eszeveszetten csámcsog, aztán magát eldobva szétterült, majd engem is felülmúlva hihetettlen horkolásba kezdett. Mint, aki jól végezte a dolgát, erős hangú dallamokat cifrázott. Kitört belőlünk a nevetés, aztán a feleségem kuncogva: - Kicsi szívem, te is így szoktad! Most úgy néz ki, hogy a fülembe ketten fogjátok majd húzni ezt a nótát! Eljött a vacsora ideje: - Mátkám! Hol van a disznósajtom, amit nekem vettél? - kérdeztem volt. - Hol lenne, ott van a frizsiderben a tányéron. Keresgettem, de sehol nem találtam, aztán jött a szánakozó éhségi felismerés: - Most már tudom édes, kicsifeleségem, hogy mi is volt az a csámcsogás! Rájöttél ugye? A kedvesemből újra kitört a kacaj: - Leleményes a kutyusunk! Látom, hogy milyen jól tartod! Még egy 20 dkg disznósajttal is megjutalmaztad, legalább is ő bizonyára így gondolta. Hallod, hogy milyen jókat szuszog, s ezt mutatja a szétterültsége is.
Teltek a napok, lassan összeszoktunk, s 1 hónap elteltével sikeres közlekedésvizsgát tettünk. Mikor a kezelésekről jöttem haza, a kutyusomat a kedvesem leengedte az emeletről, s azt a boldogságot leírni nem lehet. Csak két laska fül lobogott a lépcsőfokokon. Mikor átkaroltam a kedvenc szőrmókomat, a vidámságtól, az örömömtől, ki- ki csordult a szememből egy-egy fénylő könnycsepp. Igen ez volt talán az a pillanatnyi boldogság érzése. Tudtam szeretni, tudtam nevetni, vidáman ölelni a szeretett feleségemet, a szeretett kutyusomat. Jártuk közösen az utcák porát, megéltünk megannyi jót, s hittünk benne, hogy vannak még csodák. Este volt, A kutyusunkkal megpihenve heverésztünk, mikor megcsörrent a feleségem telefonja: - Mátkám, esetleg nem kellene felvenni? Én most kedves ebben a pillanatban nem tudom! - s ha esetleg a klinikáról lenne riadóm? Akkor sem tudnád felvenni? jegyeztem meg kicsit mókásan. Felvettem, s a szó belém fagyott. Riadót kaptam a transzplantációs klinikáról. S az a terebélyes fa, mely a remény virágát, s egyben a belőle fejlődő édes gyümölcsöt érlelte nekem, az bizony abban a pillanatban számomra megérett. A Fáradságtól meggyötőrt arcomat nem a fájdalom foglalta keretbe, hanem a Vidámságom, a szeretetem, a hitem, mely a reménnyel volt körbe fonva. Örömömben a kutyusommal kétlábon állva táncolgattam, A feleségemet össze-vissza puszilgattam, nevetgéltem, mert bíztam, s volt erőm abban hinni, hogy ez a nap is eljön egyszer: - Hogyan tudsz ebben a helyzetben ilyen vidám, mókás lenni? Nekem remeg a kezem, a lábam. -volt mondta a kedvesem: - Tudod kicsikém, az emlékeim a múltban járnak, a jelenem a mai napban, a hitem pedig a holnapban, a jövőben. Én vidáman veletek szeretnék egy új életet elkezdeni, hol nagyon sokat ihatok majd, sokat pihenhetek, hiszen a kezelések mindent kivettek belőlem. Nem utolsó sorban, vágyakozom arra, hogy kipróbálhassak olyan ismeretlen dolgokat, amire eddig még nem volt időm. Én, mindig is hittem abban, hogy vannak még csodák! Lehet a fájdalmak közepette is az arcunkra mosolyt fakasztani, csak azt a fénylő reménysugarat, csak azt ne veszítsük el soha. S azóta is telnek a napok, az évek, benne a vidáman megélt hónapok. Mi hárman a Feleségem, a vakvezető kutyusom, s én, igyekszünk kihasználni minden napot, benne minden órát, s minden percet. Nevetgélünk, tervezgetünk, a jövő felé tekingetünk, mert a közös, szép emlékek csak is ott születhetnek...