Mire való a kislábujj?

Erdősné Onda Marica
Mire való a kislábujj?

Negyven fok felett, az ember csak ül, vagy fekszik a szobában mozdulatlanul, és néz ki a fejéből, mert az agya is elolvadt a rekkenő hőségben. A kánikulában nem forog, nem fog fel semmit, munkára egészen biztosan képtelen akár csak a testének többi része. Legfeljebb egyetlen egy ujjacskával, -de azzal is csak kimért mozdulattal - lapozgatja a Facebook-ot az okos telefonján, hogy mégse maradjon ki teljes mértékben a világ forgásából. A kínálat igen színes. Olvashatunk mindenféle dolgokról, irigykedhetünk vagy örülhetünk másokkal, tetszés és vérmérséklet szerint. Lelkesen lájkolhatjuk a nyaraló szomszédok, kollégák feltöltött fotóit, láthatjuk, ki, hogyan ünnepli a szülinapját vagy a házassági évfordulóját. Megtudhatjuk, melyik családban született kisbaba, vagy kinek halt meg rokona. Manapság a legtöbb ember az interneten éli az életét, de legalábbis szükségesnek érzi, hogy ott is nyomon követhető legyen fizikai és lelki világának minden momentuma. Amikor elfogynak a követett oldalak bejegyzései, akkor előkerülnek az autók, telefonok, mindenféle praktikus és teljesen hasznavehetetlen kütyük, a humor oldalak és a szűrreális kérdések. Így botlott bele a férjem abba a nagyon fontos kérdésbe, hogy mire jó a kislábujj?
Hiába a beszélő telefonom, azért eléggé korlátolt módon közli a vizuális információkat, így legtöbbször csatlakozom a férjemhez, és inkább az általa fellelt és narrált hírek kínálatából válogatok. Kétféle téma van, az egyik, amit jobbról beengedek, balról pedig ki, a másik pedig az, amit beengedés után megőrlök agyam fogaskerekei között. Erre a mondatra azért felkaptam a fejemet. Micsoda izgalom a sivár hétköznapokban egy ilyen fantasztikus felvetés? Valld be őszintén, te gondolkoztál már ezen? Tudsz erre annál értelmesebb választ adni, hogy: mert az Isten, vagy éppen az evolúció ilyet is tett az emberi test nevű kirakósjátékba.
A válasz a poszt szerint nem ilyen egyszerű! Egészen biztosan egy hasonlóan elgyötört és alapjáraton működő agykapacitású egyed koponyájából pattant ki.
Első olvasatra nem tudtuk, hogy sírjunk vagy nevessünk ezen a filozófián.
„A kislábujjnak nagyon fontos szerepe van. Ő tartja számon, hogy a bútorok a helyükön vannak e."
Basszus! Erre én miért nem gondoltam?
Talán azért, mert ezek szerint az én kislábujjam nem működik rendeltetésszerűen. Most, hogy komolyabban belegondolok, tényleg. Nem szoktam a kicsit ilyen traumáknak kitenni, már csak azért sem, mert a nagy előtte jár, mondhatni egy fejjel magasabb nála, így először ő találkozik mindennel, megvédve a pirinyót az inzultusoktól. Miután férjemmel jól körbejártuk ezt a kardinális kérdést, és minden szempontból kiveséztük a kislábujj nélkülözhetetlen szerepét, levontam a konzekvenciát; ez egy baromság!
Nem is pazaroltunk erre több szót, túl is léptünk a problémakörön. Átvitt értelemben is, meg a szó legszorosabb értelmében is, mert sürgetővé vált a vízháztartásom kiegyensúlyozása. Először a fürdőszobába vettem az irányt, persze papucs nélkül, mezítláb ahogy szoktam, majd a konyhába, hogy utántöltsem csodálatos testem közlekedőedényét. Ha máskor nem, legalább ilyenkor eszünkbe jut, amit az iskolában tanultunk. Lehetőségeim szerint igyekszem betartani, hogy amennyi a kiadás, annyi legyen a bevitel is.
Miközben ennek megfogalmazása sokkal több időt vett igénybe, mint a pohár víz megivása, így már befelé igyekeztem a szobába-kicsit nagyobb sebességgel, mint azt az állapotom megkívánta volna - és sajnos megint csak megfeledkeztem az örök érvényű mondásról: lassan járj... Hát igen! Ezt elkiabáltam. Akkorát rúgtam a franciaágyba, és éppen a picurkával, hogy a prérifarkas vonyítása csendes szerenádnak tűnhetett volna az én vérfagyasztó ordításom mellett. Már persze, ha lennének kis hazánkban prérifarkasok...
Azon gondolkodtam, milyen cirkalmas körmondattal fejezzem ki érzelmeimet, de annyira fájt az egész lábfejem, hogy szavak helyett csak a könnyeim törtek elő.
A férjem, aki szenvedésemnek tanúja volt, kaján vigyorral az arcán tett utalást a néhány perccel előbb olvasottakra, mondván, amit én nemes egyszerűséggel hülyeségnek tituláltam, az mennyire igaz, ezért hasznosabb lenne, ha a jövőben nem kritizálnám, sokkal inkább odafigyelnék az általa olvasott bölcsességekre.
Ezen már csak röhögni lehetett, annak ellenére is, hogy a jobb lábam kegyetlenül hasogatott. Oké, a franciaágy legalább a helyén van, és biztosan a többi bútor is, de arról már nem szerettem volna ténylegesen meggyőződni. Ezek után, ha azt kérdezitek, ennek a történetnek meg mi köze az élet napos oldalához, hát nagyon is sok van. Elsőként az, hogy negyven fokban egészen biztosan süt a nap, jobban is, mint szeretnénk. Másrészt, nem tört el a lábujjam. Még kis ideig sajnáltam magam, aztán már el is feledkeztem volna az egészről, ha nem jutott volna eszembe, hogy megírjam nektek a sztorit, hogy okuljatok belőle, vagy legalább nevessetek rajta egy jót.