Nem minden az, aminek látszik

Czeglédi Eszter Dóra
Nem minden az, aminek látszik

Aki azt hangoztatja egy jó ebéd után, hogy tele van, mint a déli busz, az még nem találkozott a 69-es villamossal, hétköznap kora délután. Miután külkerületen jár, nem frekventált részem, nagyobbrészt azokat a kocsikat nyerik meg az utasok, amik még épphogy elkerülték a leselejtezést. Ahogy az már lenni szokott, a kereslet itt is érezhetően túlszárnyalja a kínálatot, leegyszerűsítve, ilyenkor minimum dugig van. Ha hideg van, a villamos melegében olvadó emberek és állatok kipárolgása teszi élménnyé az utazást, ha meleg van, akkor a legvegyesebb izzadtság- erjedés- és egyéb szagok. A fáradt, nyúzott arcok, szedett-vedett ruházatú emberek és hasonló állapotú házikedvenceik látványa fűszerezte az összhatást.
Vera pont ezért tűnt ki a tömegből. Nem csak selymes vörös hajkoronája és macskazöld szeme, de jó szabású kosztümje és a körülötte lengő parfümfelhő miatt is magára vonta a figyelmet. Az ember azt kérdezte magától, vajon eltévedt-e, vagy pillanatnyi elmezavar folytán vetemedett rá, hogy erre a járgányra szálljon. Ha őszinte volt, ő maga is hasonló gondolatokat forgatott a fejében, de nem volt mese, megígérte, hogy meglátogatja Judit nénit. Judit néni levegővétel nélkül tudott beszélni legalább másfél órán keresztül, majd nekiszegezte a kérdést a halk szavú, szerény Verának, hogy neki nincs-e mondanivalója. A látogatások jól kiszámíthatóan zajlottak, és Vera, jó lélek lévén, tudta, hogy a Judit nénihez hasonló embereknek talán az átlagosnál is többet jelent az emberi társaság. Ezért, amikor bezötyögött a villamos, a többiekkel együtt igyekezett feljutni és helyet találni, lehetőleg anélkül, hogy lökdösődne, ugyanakkor elkerülendő, hogy lent maradjon.
Ez nem csak a tömeg miatt ment nehézkesen. A kis bökkenő az volt, hogy Vera macskazöld szeme nem volt túl jó. A hölgy huszonnyolc évesen és három hónaposan nem akarta elcsúfítani a külsejét holmi tanárnénis pápaszemmel - inkább botorkált kissé. Ott a villamoson és úgy általában is. Ez valójában még változatosabbá is tette a mindennapokat, amelyek így tele voltak izgalmakkal. Ami másnak természetes feladat volt, Verának kihívás.
- Csak találjak egy kapaszkodót, és ezt az öt megállót csak kibírom valahogy - gondolta. Addig pislogott és keresgélt, amíg végre talált egy rudat, amibe megkapaszkodott. Ez tanácsos is volt, tekintve a tömeget, a villamos és a sínek állapotát. A második kanyarban talán el is vágódott volna, ha nem kapaszkodik. Egy túlbuzgó leszálló hátizsákja is majdnem elsodorta, de csak kapaszkodott rendületlenül.
- Már csak két megálló - számolgatott magában. - Ez az alak itt mellettem, akinek valahogy olyan fáradt konyhaszaga van, igazán leszállhatott volna már, de csak kibírom.
Ekkor váratlanul megszólalt közvetlenül mellette egy kellemes és diszkrét tenor:
- Ne haragudjon, kisasszony... leszállnék... elengedné a partvisomat?
Az emlegetett kisasszonynak ettől az arca színe abban a pillanatban vetekedni kezdett a hajkoronája vörösével. Zavarában egy szót se tudott szólni, hanem pánikszerűen leszállt, nem várva meg az utastársakból lett tisztelt publikum reakcióját. Úgy döntött, inkább legyalogolja a hátralévő utat, és sietve távozott a tett színhelyéről. Fel-feltörő kacajjal arra gondolt, hogy azon túl, hogy kínos volt a fennforgás, mégis vannak még lovagias emberek, ráadásul ott is, ahol nem feltétlenül számított volna erre. Lám, lám, ne ítélkezz elhamarkodottan!
A következő látogatásnál Judit néni meglepetéssel vette észre Vera új szemüvegét.