Okosmamik

Erdősné Onda Marica
Okosmamik

Negyven év felett, amikor már mögötted van több évtizednyi házasság egy láng nyelvű anyóssal, a gyermekeidet is felnevelted. Túléltél munkahely keresést-és többszöri változtatást költözés vagy elviselhetetlen főnökök miatt. Átéltél lakás vásárlást és felújítást, fél tucat autócserét, ehhez szükséges banki hitelek lebonyolításával. Túl vagy már komoly betegségeken, csodás gyógyulásokon, műtéteken és a vakság elkeserítő diagnózisán. Barátok jöttek-mentek az életedben, megküzdöttél a szőrszálhasogató szomszédokkal, éjszaka az utcán tivornyázó ifjúsággal, akkor azt hiszed, persze naivan, hogy az élet már aligha tud újat mutatni.
Amikor elsőszülötted felvázolja a következő 3 évre vonatkozó terveit - nősülés, gyermekvállalás, ezzel együtt pedig elkerülhetetlen a költözés is egy számmal nagyobb lakásba - te csak mosolyogsz Buddha derűjével az arcodon, nyugodtan és bölcsen, hogy minden rendben, te ezt egyszer már végig csináltad, -de lehet, nem is egyszer- Semmi gond, vagy ahogy mostanában divatosabb; no problem! Majd mi segítünk mindenben, mi az élet poros útján edződött, tapasztalt szülők.
Természetesen a fiatalok nem nagyon kérnek a segítségből, már ami az esküvő szervezését illeti, hiszen más a trendi, ott van minden a világhálón. Aligha van olyan elvetemült menyasszony, aki manapság a szüleit, nagyszüleit faggatná, amikor naprakész infókat kaphat az aktuális divatirányzatokról néhány érintéssel, kattintással az okos eszközétől.
Az okos vőlegény pedig magára rántja álcahálóját, így nagy nyugiban átvészeli a készülődés - idegrendszerét kishíján felemésztő- hónapjait, közben pedig még ő lesz a legjobb fej, a szuper hős, aki mindent úgy szeretne, ahogy a drága arája kívánja. Le is zajlik szépen, rendben az esküvő, nekünk csak annyi a dolgunk, hogy örüljünk, boldogan és felszabadultan ünnepeljünk, amit a férjemmel meg is teszünk.
Az első csalódás akkor ér bennünket, amikor a babavárás hónapjai is hasonlóképpen zajlanak. Nincs már szükség az előző generáció tapasztalatára, hiszen semmi sincs már úgy, mint 25-30 évvel ezelőtt. Időnként úgy érezzük, mintha sosem lett volna kisgyermekünk, sőt újszülöttet egyáltalán nem is láttunk volna. Ám a nagyszülők jószándékú tanácsait mellőzve is megy minden, mint a karikacsapás.
Aztán eljön a várva várt nagy nap, és megérkezik a kozmosz csillagporos sztrádáján az első unoka. A környezetedben mindenki arról faggat már az első héten, milyen a nagyiság, amire egyszerűen nem tudsz normális választ adni. Milyen lenne? Még nem is öleltem, nem tettem tisztába, nem ringattam dúdolva édes álomba, de feltételezem tök olyan ez, mint amikor anno mi vártunk gyermeket. Csak akkor még a tudatlanságból fakadó szorongás húzta-tolta az órákat, napokat, most meg már a rutinosság csikói szaladnak majd minden teendővel- gondoltuk égig érő önbizalommal.
Eleinte ez valóban így is ment. Csillogó szemekkel, büszkén konstatáltuk nászasszonyommal, hogy bár minden más, azért a lényeget tekintve semmi sem változott. Etetés, büfiztetés, fürdetés, pelenkázás, altatás. Könnyedén kirázzuk ezt a kisujjunkból, hiszen annak idején gyermekeink mellett minden mozdulat beleégett az agyunkba, zsigereinkbe. Leszámítva, hogy már nem kell textil pelenkát mosni, vasalni és hajtogatni, a bodyt másképpen adjuk a gyermekre, mint a réklit, de a jót könnyen megszokja még a legkonzervatívabb nagymama is.
A hőmérő, kanalas orvosság, cseppek, cumisüvegek ismerősként üdvözöltek bennünket. Volt néhány fura „jószág", mint pl. a gőzi névre keresztelt eszköz, ami elektromosan végezte ugyanazt, amit mi hajdanán a fazékban buborékoló vízzel tettünk a fertőtlenítés érdekében. Egyetlen kis segéderő ment az agyunkra, de ha jól érzékeltem, akkor a kicsi szüleinek idegeit is rendesen megtépázta, ez pedig a ma már nélkülözhetetlen légzésfigyelő volt. Ez őrült módon sivított akár baj volt, akár nem. Sajnos mindig felkaptuk a picurkát az ágyból mielőtt az eszközt kikapcsoltuk volna, de a légzésfigyelő angyalka nem hagyta, hogy megfeledkezzünk róla, dobhártyaszaggató visítással hívta fel magára a figyelmünket. No, de a biztonság érdekében elfogadtuk a drága őrangyalt, még ha alkalom adtán a pokolba is kívántuk néhány pillanatig.
A költözés hamarabb jött, mint gondoltuk, de mindannyian nagyon örültünk a kedvező lehetőségnek. Januárban költözni egy fél éves bébivel tényleg nem a legideálisabb, de összefogott a család, hogy minden a lehető legrugalmasabban kerüljön a helyére.
Hetekkel előbb elkezdtünk dobozolni, vittük át az új lakásba a nélkülözhető dolgokat, eszközöket, ruhákat. Egyik ilyen alkalommal valahogy úgy esett, hogy hármasban maradtunk a nászasszonyommal és a nagyon nyűgös kisfiúval az egyre üresedő lakásban. Már mindent elkövettünk, amit csak két rutinos nagymama elkövethet; etettünk, büfiztettünk, pelenkáztunk, vetkőztettünk és öltöztettünk, énekeltünk, ringattunk felváltva, de a fiúcska továbbra is csak keservesen sírt.
- Talán a lámpa zavarja, le kellene kapcsolni - mondta a nászasszonyom új lelkesedéssel, hátha megtalálta a probléma okát - Jaj, Istenem! Miért nem működik a villanykapcsoló?
Tudtam én, sőt, tudta a nászasszonyom is, hogy a villanykapcsoló azért nem működik, mert ez egy okos otthon, amit az informatikában jártas fiam hozott össze, olyan nyomós okok miatt, hogy ha tele van vagy piszkos mindkét kezük, akkor se legyen probléma, csupán néhány egyszerű szó- persze angolul, mert annyira azért nem okos az otthon, hogy magyarul is tudjon-, és az előre beprogramozott informatikai rendszer elintéz mindent. Kérésre le vagy felkapcsolja a világítást, elmondja az aktuális időjárást, elindítja a televíziót vagy a zenelejátszót és ki tudja még mikre képes ez a technika. Ehhez talán nem vagyunk elég okosak mi, akik az állunkkal vagy a könyökünkkel, vállunkkal is felkapcsoltuk a villanyt, ha tele volt a kezünk a kakis pelussal. Vagy az a baj, hogy eljárt az idő az orosz tudásunk felett? - Mindegy is, ebbe talán jobb, ha most nem megyünk bele.
- Te emlékszel, mit szoktak ilyenkor mondani a gyerekek? - kérdezte nagymamatársam.
- Turn on lights! - vágtam ki magam büszkén, de legnagyobb elképedésemre nem történt semmi.
- Figyelj csak! Valami olyasmit is szoktak mondani, hogy: hey, Siri! Nem?
- Téényleg! Milyen igazad van! Akkor próbálom újra. Hey, Siri! Turn on lights! - fordultam erőteljes, határozott felszólítással arrafelé, amerre a mikrofont véltem, de hamar kiábrándított a hosszú angol szöveg, amiből csak a sorry-t értettem, de ez már elég volt ahhoz, hogy tudjam, valamit már megint rosszul mondtam, vagy túlságosan magyarosra sikerült a kiejtésem.
- A fene egye meg, csak érteném, mit szövegel és mit csinálok rosszul! - fakadtam ki.
Kisunokánk, hol csendesen, nagy érdeklődéssel, hol újabb krokodilkönnyekkel vette tudomásul bénázásunkat.
- Várjál csak, azt hiszem már megint összekevertem. Off-ot kell mondani - csillant meg a szikra töredékes memóriámban. Megpróbáltam újra. Éés lőn csoda, végre sötétség borult a szobára. Drága szemünk fénye néhány perc múlva édes álomba szenderedett, mi pedig visszafojtott nevetéssel öleltük át egymást.
- Ketten csak összehoztuk - mondta boldogan a nászasszonyom.
- Össze bizony, elvégre okos otthonba két okos mami dukál az unoka mellé!
- Azért lesz mit csiszolnunk akár az angol, akár az informatika tudásunkon, ha lépést akarunk tartani a fiatalokkal, nem beszélve az unokákról.
Időnként igencsak fárasztó és kimerítő, ha hidat akarunk építeni a jól bejáratott gyakorlat és a modern kor vívmányainak folyamatosan fejlődő pillére közé, de mi nagyszülők, egyetértünk abban, hogy átmeneti megpróbáltatásaink viharfellegein napfényként ragyog át kisunokánk boldog kacagása, mely mindenért kárpótol bennünket!