Öregsas1

jelige: Öregsas1
Az ösvény

Pár éve, egy két hetes nyári szabadság után hajnalban, a megszokott időben indultam el munkába, át az erdőn, keresztül a hegyen. Jó illatú augusztus szellő fogadott, még pirkadat előtt voltunk, ami picit meglepett. Nem gondoltam volna, hogy pár nap alatt ennyivel kevesebb a fény ilyenkor. Valahogy akkor ez nem jutott eszembe. Ahogy lassan romlott a látásom, alapfelszereltség lett nálam a fejlámpa, így ennek hamis biztonságérzetével indultam el az erdő, a hegyoldal felé.
Sokszor bejártam már ezt az utat, nem volt ismeretlen, sőt inkább a 'lábamhoz térdepel egy-egy bokor nevét is, virágát is tudom' érzéssel mentem minden nap oda is, vissza is. Néha arra gondoltam, már csukott szemmel is végig tudnék menni. Micsoda naivitás volt ez, mégis hányszor használjuk amíg szemünk még társunk az életben.
Elértem a kis hídig, a patak túloldalán már erdei ösvény vár. Az ösvénynek, ha nem is minden részét, de jó pár szakaszát csak én járom, meg az erdő vadjai, legalább is, sorra csak az ő és az én nyomaimat véltem felfedezni. Amikor átértem éreztem meg először, hogy baj lesz. A fák koronái a pirkadat kevés fényét is elzárták, de annyira nem, hogy bármit is érjen a fejlámpám szürkéskék fénye. Pedig előttem még 2 km erdő, fél óra, amíg elérem a bányai aszfalt utat.
Haladjunk, gondoltam, majd megoldódik, amúgy is ismerek minden bokrot errefelé. Ahogy haladtam, rá kellett jönnöm, minden, ami eddig ismert volt, ebben a fényben, romló szememmel már szinte csak egy szürke massza, a fák és bokrok idegenek, az ösvény inkább csak érezhető. A máskor barátságosan fogadó erdő most rideg volt és szürke, már-már félelmetes.
Lassan, szinte minden léptemet megfontolva haladtam előre. Itt vigyázni, mert jobb kéz felől meredek patakmeder, mindjárt kicsit balra, el ne essek a térképészeti betontuskóban, itt kell lennie valahol. Talán már túl is jöttem rajta, mert ez a két fa már utána volt. Vagy mégis előtte? Vagy nem az a két fa? Elbizonytalanodva haladtam tovább. Végre kicsit kiszélesedik az ösvény, jobbra fel, az emelkedőn. Mi csak 'szánkó pályának' hívjuk azt a kis kaptatót, mert réges-régen, amikor még tél volt a tél, és hó volt a hó, ide jártunk ki a fiúkkal szánkózni. Milyen jó lenne most az a hó, gondoltam, akkor a fehér tájban talán jobban megtalálnám utamat.
Ráfordultam tehát az emelkedőre, kicsit megkönnyebbülve, mert az izgalmam legalább itt szusszanásnyi békére lelt. Tényleg csak egy szusszanásnyi, mert hamar felértem és a jól ismert fámnál balra fordultam. Érdekes dolog ez. Ha az ember sokat jár az erdőn és gyakran ugyanott, egyes fák kicsit baráttá is válnak. Ilyen fa volt ez is, én csak szusszanó fának hívtam. Ha siettem is, mielőtt balra fordultam volna, itt megálltam, bal kezemmel picit rátámaszkodtam, két-három mély levegő, majd a támaszkodás lassan átment egy simításba, és már kapaszkodtam is tovább. Ez olyan kis szertartássá vált és mindig megteszem azóta is.
Kicsit oldalvást meredek szakasz, talán húsz méter, aztán ennél a fánál jobbra, vagyis nem, nem ez nem az a fa. Annak más a tapintása. Várjunk csak, elnéztem valamit. Körbenézek a lámpa hideg fényével, és egy teljesen ismeretlen erdőben vagyok. Na ne! Pár lépést ha jöttem! Visszamegyek addig amíg biztos. De visszafelé sem ismerős semmi. Mindenesetre próbálok pár lépést visszamenni és igen, ez a fa rendben van, ez az ösvény mellett áll. Itt kicsit jobbra kellene mennem és... Eltévedtem.
Tudom, hogy pár lépésre lehetek a biztos úttól, de szemem már nem társ a megtalálásában. Még próbálkozom, de tudom hogy reménytelen. Leülök, és bár hosszú időnek tűnik, gyorsan végig fut mik a lehetőségek. Várjak? Max fél óra lehet az erősebb fény. Vagy több? De hiszen én soha nem kések el sehonnan! Ez most sem történhet meg.
Elbizonytalanodtam, és ez egyre elhatalmasodó nehéz érzéssé vált. Az eddig biztos támaszt nyújtó érzékszerveim mintha ellenem esküdtek volna. Szemem mást mutat mint amit látni emlékszem, fülem, kezem meg összezavar. Nincs tőlük semmi használható segítség.
Hazatelefonálok hát, otthon még alszik a család, csak feleségem van ébren, hiszen ő engedett utamra. Talán fiam, pár perc alatt itt tudna lenni. Imádja az erdőt, ismer ő is minden buckát, csapást, bokrot.
Pár csengés után veszi fel feleségem, szokásomhoz híven tömören vázolom a problémát. Ő egyből megérti, talán már készült is rá, csak nem tudta mikor jön el ez a nap is. Felsiet a lépcsőn, hallom ahogy keltegeti fiamat, mondja, miért kell felkelnie. Válasz egy kis morgás, majd amint megérti felpattan, és átveszi a telefont:
- Merre vagy? - kérdi még álmosan, de már a gyermekből a felelősség pillanatok alatt felnőttet faragó ember céltudatosságával.
- A szánkópálya után az oldalban, attól pár lépésre lehetek. Látni fogod a lámpát. Te is hozzál, legalább megnyugszom, ha látom. - mondom.
Telnek a percek, és van időm gondolkozni. Hát egy újabb lépés az elkerülhetetlen túloldalra. Segítség kell ahhoz, amihez eddig sohasem kellett. Rossz érzés kiszolgáltatottnak lenni. Talán keseríteném még magam lelkét, de távol már neszezést hallok, ág reccsen, halvány fény villan. Látom ahogy bolygó fény jön fel a kaptatón.
Tudom, helyzetemet a felkelő nap fénye idővel megoldotta volna, de, de mégis úgy éreztem, hogy megmenekültem. Messziről szót is váltunk, egyre közelebbiek léptei. Mikor mellém ért, csak annyit mond szeretettel:
- Elkísérlek, gyere!
Nem régen még én vezettem erdei útjainkon, ő pedig követett. Megfordult a világ, hiszen most alig 14 évesen már Ő rá kell támaszkodjak. Nem jó ez így, gondolom keserűen, mert bár előbb-utóbb ez a világ rendje, de ehhez még túl fiatal vagyok.
Ütemesen halad előttem, ilyen tempóban még be is hozunk az elveszett időből. Szinte észre sem veszem milyen gyorsan érünk fel az erdész útig. Széles erdei út, ezen már csak nem tévedek el, gondoltam.
- Innen már menni fog - mondtam, kicsit talán ellenmondást nem tűrően. - Köszönöm...
Nem akartam, hogy lássa könnyeim.
Megfordultam, és erőltetett határozottsággal tovább mentem az ismerős úton az ismeretlen fel, a vakok világába.