ÖTVEN ÉV TÜKRÉBEN, MIVÉ FAJUL AZ ÍRÓ EMBER?

Szegzárdi Nagy Vendel

ÖTVEN ÉV TÜKRÉBEN, MIVÉ FAJUL AZ ÍRÓ EMBER?

A BOHÓCORR

A múlt században, leírni is borzasztó, a hetvenes évek első éveiben kezdtem el írogatni, a magam és fiókom számára, és a hosszú évek során rengeteg fiókban
maradt és megjelent írás látta meg a napvilágot először mártogatós, majd töltő-, utána golyóstollamból. Manapság már a számítógépen próbálom megváltani
a világot, eléggé naivan, és a hatvannyolc évemmel, illetve az ötven év irodalmárkodásommal még mindig nem jutottam el odáig, hogy tanuljak belőle, vagyis
hogy sem a gordiuszi csomót nem tudtam megoldani, sem a spanyolviasz feltalálásában nem jutottam előrébb elődjeimnél.

Aztán csak előbb-utóbb minden írás megjelenik valamilyen fórumon, mivel akár bevalljuk, akár nem, akarjuk látni munkánkat nyomtatásban, mivel valahol mégiscsak
ripacsok vagyunk.

Gyakran fellépek felkérésre különféle rendezvényeken, előadásokon verseimmel, és előfordult már, hogy a műsor után beszélgetésbe torkollott az est és különféle
dolgok kerültek szóba, és előttem nincs titok, nincs tabu téma.
Általában mindenre felelek és nem mellébeszélek, mint egyesek, legalább is nem szándékosan.

Az író ember számára elkerülhetetlen dolog, hogy a politika mezsgyéjére ne tévedjen, és ilyenkor megkérdezik a pártállásomat, s ekkor előveszem a mindig
zsebemben lapuló piros bohócorrot, és azt egy pillanatra felrakva mondom, bohóc ne politizáljon, mert én soha nem osztom meg a közönségemet, hogy a jobboldaliak
jobbra, a baloldaliak balra üljenek, ami fura lenne, mert az nekem fordított volna, ami nekem jobbra, az nekik balra, és máris meglenne a baj, a közönség
az közönség, csupa nagybetűvel.

S egyébként is felesleges, pitiáner dolgokkal és tyúkperekkel nem foglalkozom.

Akkor látják, hogy ezzel nem jutunk sehová, s ilyenkor megkérdik, hogyan írok, mi adja az ötletet és az ihletet, mert ugye így jön ki a szinte vakon, mennyi
idő alatt készül el egy vers, rutint ad-e az ötven év.

Ekkor mondom, van olyan vers, ami öt perc alatt elkészül, nem tudom olyan gyorsan írni, ahogy a gondolatok megkívánnák, és van olyan vers, amit öt év után
sem fejeztem még be, s talán soha nem lesz készen.

Hiszem és vallom, hogy mindenről lehet írni, a leghétköznapibb dolgokról is, ha van hozzá alapgondolat.

Hogy az ötven év alatt lehet e rutint szerezni, erről egy történetet szoktam elmesélni a még mindig kitartó közönségnek.

A bohóc hosszú orrú, hatalmas cipőjében botladozva bejön a porondra. Körbejárja kétszer a fűrészporral felhintett manézst, néha emelgeti a gyerekek felé
szalmakalapját, piros orra, füléig kihúzott piros szája, jellegzetes karaktert kölcsönöz arcának.

A harmadik körnél a bejárattal szembeni főhelyre leteszi a hóna alatt behozott szétnyitható kicsinyke asztalkát.

Közben a gyerekek visonganak, nevetgélnek, a felnőttek elnézően mosolyognak.

Vendi bohóc hatalmas zsebeiből előkotorász egy szál gyertyát, másik zsebéből egy hatalmas doboz gyufát.

Ügyetlenkedve meggyújtja a piros fejűt, majd azzal a kanócot.

Tenyerét összetapsikolva, kalapját két kézzel emelgetve, láthatóan örül az eredménynek és a sikernek.

Vidáman körbejárja a porondot, ujját beakasztva hózentrágerjét húzogatja és végül megáll az asztallal szemben a főbejáratnál.

Nadrágzsebében könyékig turkálva, egy csomag vadonatúj kártyacsomagot vesz elő.

Kibontja, mert a mutatványhoz csak új, kemény lap a jó, a megfelelő.

Fél méterről, egyik kezéből a másikba repítve keveri a paklit, és kiveszi a piros ászt.

A többi kártyát ajándékba adja a meglepett gyerekeknek.

Hangos szóval elmondja a feladatot, a kártyalappal próbálják eloltani a helyükön maradva az égő gyertyát.

Van, aki legyezgeti, akad aki, odadobja, vagy fújogatja.

Bizony, senkinek nem sikerül.

Ekkor a bohóc erősödő dobpergés közepette vízszintesen elrepíti a piros ászt.
Látszik rajta a rutinos mozdulat.

A tízméteres repülés után a lap eltalálta a kanócot és elkoppintotta a lángot.

Hatalmas ováció, cintányér csengés, a zene felerősödik. A bohóc kalapját lengetve diadalmasan körbejárja a porondot és learatja a sikert. A gyerekek tapsolnak,
hiszik a csodát, ami egy ideje minden nap sikerül, de van egy valaki, aki trükköt sejt a produkció láttán.
Ő a mindig, mindenhol jelen lévő kritikus, lehet hivatásos, de akár önjelölt is.

Értetlenkedve felkeresi a lakókocsija felé igyekvő artistát.

- Árulja el nekem kérem, hogyan csinálja ezt a páratlan produkciót?

- Semmiség az egész, csak gyakorolni kell... feleli a bohóc.

- És mennyit gyakorolta?
Érdeklődik kíváncsian a szkeptikus kétkedő.

- Csupán csak nyolc órát... volt a válasz.

- Csak nyolc órát? hitetlenkedett a néző.

- Igen, de naponta és ötven éven át.

asztal, gyertya, kártya, eldobni elalszik.
Ilyen egyszerű.

meddig kell gyakorolni?

nem sokáig, csak minden nap... nyolc órát és ötven évig.

nyolc órát, naponta, ötven évig.

- Jajj, már megint reggel van...

Hiába, én is y-nal írom a nevemet, akár a nagyok....
Mert Nagy vagyok.

SZÉP ÁLOM VOLT.