Régi rongyok karácsonyra

Gyurka Anna
Régi rongyok karácsonyra

Érdekesen alakult az idei, karácsony előtti nagytakarítás. Több napig, órákon át törölgettem, takarítottam a szekrényeket, polcokat, és a rajta porosodó tárgyakat. Miután a felsőbb régiókban megszabadultam a portól, jött a parketta és a járólap felnyalása. Feltekertem azt a pár szőnyeget, amik itt-ott találhatóak nálunk. Poratka allergiám van, így amik vannak, azok is kisebb darabok, amik egyszerű rázással, porolón való veréssel tisztíthatóak.
A bejárati ajtónktól a már csak itt-ott aszfaltos útig széles járda vezet, kerítés nincs. Az út és a házfal között, a füves területen, a széles járda két oldalán, mint amorf szörnyek, őrt ál két jókora terméskő. Általában a bal oldali kőre szoktam kidobni a szőnyegeket, hogy ott várják a megtisztulást. Most is így tettem, majd folytattam a munkálatokat. Drága páromat kértem meg, hogy tegye kicsit le a fejéről a koronát, aztán porolja ki azokat a rongyokat. Az imént jött be a garázsból, és közölte, hogy ott a kövön ugyan nincsenek semmiféle szőnyegek.
- Hahahaa, roppant vicces!
Mondottam, ismerve a fergeteges humorát. Miután így jól kipoénkodta magát, fogta a szőnyegporolót, és kilépett. Aztán rögtön vissza is.
- Hallod, ezek a szőnyegek tényleg eltűntek! Pedig az előbb még itt voltak, láttam.
Kiviharzok, és látom, hogy én sem látom! Azt a rohadt, leborult, hát ezek meg hová párologtak el?! Volt némi futkározás, de hiába. Délután négy körül járt az idő, ilyentájt jókora jövésmenés van, mert a mellettünk lévő oviból viszik el a szülők a csemetéket, kocsival, bicajjal, vagy gyalogosan. Bárki, feltűnés nélkül felkaphatta, és vihette a nem túl nagy batyut. Hát ez nagyszerű! Most aztán b...hatjuk a szőnyegeinket. Rohadtul pipa lettem. Nem voltak azok értékes perzsák, de volt köztük két darab rongyszőnyeg, amit a nagymamám szőtt, csak nekem, több mint húsz éve. Ezekért fájt a szívem, hiszen pótolhatatlanok. Lehet, hogy a mama békésen szövi tovább a különlegesen színes szőnyegeket, ám az égi szövödéből hozzám már nem tud eljuttatni egyet sem.
Mit lehet ilyenkor tenni? Rendőrség? Nem sok rá az esély, hogy előkerítik. Nem ok nélkül voltunk bizalmatlanok. Egy héttel előbb, a két méteres fenyőfánkat vitték el egy éjszaka. Reggelre csak egy húsz centis csonk maradt belőle. Néhány éve kezdte nálunk a pályafutását, jókora cserépben, gondosan öntözött földlabdába kapaszkodott a gyökereivel. Kicsi, de annál szebb volt, napokig töltötte be illatával az ünnepre kijelölt helyét, szépen feldíszítve. Az ünnep elteltével kikerült a ház mellé. Következő karácsonykor is be kellett töltenie ezt a szerepet, aztán már békében hagytuk növekedni. Idén akartuk kivágni, hogy a leánykámék első közös karácsonyán fejezhesse be a földi küldetését. Mivel úgyis végzetre lett ítélve, nem szakadt érte meg a szívem, de azért nagyon kiakadtam, hogy egy pofátlan tolvaj örülhet neki. Szép, nem szép, én bizony magamban olyan kellemes, békés ünnepeket kívántam a mocsoknak, amilyent szerintem megérdemel. Élénk fantáziámmal elképzeltem, ahogy az ajándékokkal körül pakolt, csillogó díszekkel teli fa, a csendes, szentséges éj alatt, amíg a gyanútlan új gazda békésen alszik, egyszer csak életre kel. A jogtalan eljáráson feldühödve, ágait megsuhogtatva, szerteszét szórja a díszeit, ideiglenes műanyagtalpaival a falnak rugdalja a különféle, csilivili, masnis dobozokat, hogy csak úgy zeng a ház, repedeznek a falak. Jólvan na, tudom, nem túl nemes gondolatok, de valamivel nekem is el kellett rendeznem magamban a dolgot! Mindenesetre bejelentést tettünk a rendőrségen. Nem lett semmiféle eredménye, amin nem lepődtünk meg. Én azért bevallom, titokban nagyon vártam, hogy valamelyik főműsoridős film közben, megszakítják az adást és bejelentik a szenzációs hírt egy megvadult, ön- és közveszélyessé vált, megfékezhetetlenül randalírozó fenyőről.
De térjünk vissza a felszívódott rongyaimhoz. Most is kihívtuk a helyszínelőket, és elpanaszoltuk a bánatunkat. Nem röhögtek, nem is mosolyogtak össze. Együttérző fejcsóválások közben felvették a jegyzőkönyvet, aztán elköszöntünk egymástól.
A drágámnak ugrott be az ötlet, hogy rakjunk már ki egy üzenetet a kőre, a szőnyegek hűlt helyére. Aki elvitte, nem először járhatott erre, és nem is utoljára. Az is indokolta az eljárást, hogy időközönként, ha valami felesleges, ám használható dolog akadt itthon, például ruhák, cipők, akkor az út melletti füves részen landoltak egy szatyorban. Nem sokáig árválkodott ott még semmi, hamar lett gazdája. Az én szőnyegeim ugyan nem az út mellé kerültek, hanem jóval beljebb, de ki tudja, hátha valami alacsonyabb IQ-val rendelkező megszédült a fantasztikus zsákmány láttán. Adjunk esélyt annak, hogy csak tévedés történt! Megírtam hát az üzenetet.
„Figyelem! Erre a kőre pakoltam ki a szőnyegeimet. Nem szemétnek szántam. Valaki, bizonyára tévedésből elvitte őket. Ha bárki tudna segíteni abban, hogy visszakerüljenek, nagyon megköszönném."
Ennyi. A lap lefűzhető bugyiba be, kartonlapra felragasztva, kikerült a kő elé, jól láthatóan reklámozva a naivságunkat.
Másnap délután bekopogott egy szomszédasszony. Olvasta a megható sorokat. Eszébe ötlött, hogy látott két cifra szoknyás nőszemélyt, akik valamit éppen ott, és éppen a kérdéses időben pakolásztak. Elég kisváros a miénk ahhoz, hogy hírhedté váljon néhány olyan egyén, akikkel nem szívesen fut össze az ember, és örül, ha semmi dolga velük. Na, a két némber is ezek közé tartozik. Uccu, hamar hívom a jardot, örvendezve jelentem, fejlemény van. Jöttek is, mi meg elregéltük a tényállást. Ez nem ugyanaz a pár volt, mint akik először jelentek meg a bejelentésre. Ők sem mosolyodtak el, nagyon komolyan vették a dolgukat. Felkerekedtek, mentek hamar a koronatanúhoz, de még előbb felkészítettek, hogy nem azonnal jönnek vissza, hanem ellenőrzik a szálakat. Erre azért csak megcsillant valahonnét, nagyon messziről egy kis reménysugár.
Este kilenc körül visszatértek. Mutattak pár fotót a páromnak, és az azonosította a műtárgyakat. Oh, Az én, itt-ott kissé viseltes szegélyű, ám szívemnek kedves darabok, különféle bútorokra kiteregetve várták további sorsukat az új otthonukban.
- A q... anyátokat!
Szaladt ki a számon. Ám, ha jobban belegondolok, végül is előléptették a szőnyegeimet, nem igaz? A mi kötelességtudó egyenruhásaink még kértek pár pontosítást az azonosításhoz. Még rákérdeztek, hány óráig zavarhatnak, aztán újra elhúztak. Bármeddig, mondta az én lelkes párom.
Este fél tizenegykor, ismét egy új garnitúra helyszínelőpáros betoppant az én rongyaimmal. Látva, milyen boldogan nevetve ölelem magamhoz őket, ezek már megeresztettek egy-egy elégedett mosolyt. Aztán észbe kaptam, és hamar ledobtam őket a padlóra, mielőtt még valami nemkívánatos vendég rám ragad róluk.
Az urak, még aláírattak egy átvételről szóló okiratot, adtak pár jótanácsot. Konkrétan, hogy nem lenne ésszerű beváltani a párom által tett verésre vonatkozó ígéretet. És azt is közölték, hogy nem közölhetik, hogy valóban azoknál találták meg a kincseimet, akiket látott a szomszédasszony. Jardok el, szőnyegeim hamar a mosógépbe. Azzal tértünk nyugovóra, hogy mégiscsak vannak csodák. Na, azért elismerés illeti a rend őreit, ahogy tisztességgel megoldották az esetet, összesen hatan dolgozva az ügyön! Tán az ünnepi hangulatnak köszönhetően, éppen volt idejük egy ilyen csipp-csupp dologra, és nem valami durvább bűntény kötötte le a figyelmüket.
! Másnap délután a párom felpaprikázva puffogja, hogy a két cifragúnyás némber éppen itt szédeleg a ház előtt. Hamar kirongyoltam, és csípőre vágott kezekkel, igyekeztem, a tőlem telhető legrondább nézéssel megtalálni őket a vaksi szemeimmel. Jól sikeredhetett a szemmel verés, mert mielőtt megszólalhattam volna, megelőztek.
- Jónáápot kíváánok!
Mondá a piától két méteres körzetben bűzlő perszóna. A másik csak homályos árnyként álldogált némán.
Az emberem csak annyit röffentett oda nekik, hogy:
- Nincs több szőnyeg!
azzal bement.
- Jááj, hát bocsánátot kéérek! Ázt gondútám, hogy el lehet vinni.
Anyádat, én meg ezt gondoltam, de hangosan csak annyit mondtam:
- Talán, ha egy lépést még tesz, és bekopog az ajtón, akkor kiderülhetett volna, hogy nem szándékoztam eladományozni azokat a szőnyegeket.
- Háá, igáz, igáz...
És újfent bocsánatért esdekelt. Erre már mit lehet mondani, látva ezt a hatalmas értelmi színvonalat? Elszállt a bosszúvágyam, és csak annyit jegyeztem meg:
- Tudja, örüljön, hogy ilyen módon lett megoldva a dolog, mert bizony lehetett volna másképpen is, például egy kiadós veréssel.
- Jájáááj, nem ákártunk mink rosszát, csókulom, nem kő bántáni á csóró cigánt!
- Legközelebb előbb kérdezzenek! Most pedig tünés!
Ezennel én is befejeztem az oktatást, és elégedetten bevonultam melegedni.
Elárulom, hogy sokkal jobban örültem a megkerült régi rongyoknak, mint bármilyen új, drága ajándéknak. Amikor a feldíszített fa mellett, csillagszórók szikráival és illatával telt meg a szoba, és a család együtt énekelte a kis karácsony, nagy karácsonyt,, mosolyogva gondoltam arra, milyen furcsa dolog is, hogy mitől lehet boldog az ember.