Régi-új világ

Árvay Mária
Régi-új világ

Érdekes beszélgetésbe hallgathatunk bele, amikor egy szombat délután, a 80-as évei elején járó nagymama a 11 év körüli unokájával cseveg, időnként perlekedik, dohog. Közben kéz a kézben sétálnak a parkban, ahol most is kellemes, friss és tiszta a levegő.

- Hogy telt a tegnap délutánod, kicsim?
- Isteni Gyros-t ettem, Nagyi!
- Nem értem. Most isteni volt, vagy rossz?
- Hogyhogy rossz?
- Valami olyasmit mondtál!
- Jaj, Nagyi! Ne bolondozz már! Nem rossz, a kaját hívják így, Gyros. Még nem ettél olyat?
- Fogalmam sincs. Mi az?
- Pitába ...
- Na, álljunk csak meg! Elég a káromkodásból! Ha selypítesz, akkor is tudom, miben mesterkedsz!
- Ez nem az, amire gondolsz! Hadd fejezzem be!
Szóval, - Pitába töltött finomságok - forgó nyárson sütött husi, zöldségfélék, édes, vagy csípős öntet.
- Ja, az a fura zsebes zsömleszerűség, amitől fülig maszatosak az emberek?
- Nem gond, Szilviát is vittem magammal!
- A barátnődet?
- Dehogyis! Papírkéztörlőt!
- Az én időmben szalvétának hívták! Nem adtak neki lánynevet! Meg bírtad enni?
- Mit, a szalvétát?
- Beszélsz már zöldeket! Azt a töltött, húsos, zöldséges, öntetes micsodát.
- Naná, mind a tíz ujjamat megnyaltam utána!
- Ugye nem?
- Ne szörnyülködj már, Nagyi. Más is ezt teszi! Egyébként anyu Renit is elhozta.
- A munkatársát?
- Nagyi, te nem jársz gyógyszertárba? Tudod, az emésztéskönnyítőt.
- A mi időnkben Bilagitnak hívták. Tényleg kézzel-lábbal eszik ezt a te Gyros-odat az emberek?
- Tálban is lehet kérni, de az nagyobb adag, és ott nincs Pita, csak sült krumpli.
Apu Emesét vitt, mert minden nagyon drága.
- Emesét? Kivel flörtöl már megint?
- Ne fárassz már, Nagyi! Ásványvizet vittünk, mert az italokért még többet kell fizetni, mint az ennivalóért.
- Na, megállj! Most én vizsgáztatlak! Tegnap voltam a barátnőmnél, és képzeld, fincsi ökörszemet sütött.
- Fúj! Ti ilyet ettetek?
- Ha tudnád, mi ez, most nem vágnál ilyen képet. Egyébként finom, túrós sütemény. Mivel mind a ketten édesszájúak vagyunk, még barátfülét is készített!
- Tiszta kannibálok vagytok!
- Azt csak hiszed! Te is szereted a szilvás lekváros derelyét, nem?
- Ja, hogy a barátfüle ezt jelenti?
- Ugye milyen rossz, ha az ember nem ismeri az elnevezéseket?
- Na, hallod?
- Amikor pedig papával elmentünk megünnepelni az 50. házassági évfordulónkat egy kellemes étterembe, desszertnek angyalbögyörőt kértem. Vicces, mi? Látom, még a könnyed is kicsordult.
- Ez is valami édesség, ugye?
- Mákos nudli, az egyik kedvencem. Na, elég már a sok lakmározásból. Inkább mesélj! Mi volt a suliban?
- Alex karót kapott.
- Minek az neki? Mit kezd vele?
- Mit nem értesz ezen? Karót írt be neki a tanár.
- Ja, vagy úgy, egyest?
- Azt hát.
- Miért?
- Mert nem készült, pedig mondta a tanár, hogy röpit fogunk írni.
- Ez már nekem kínai. Ti nem magyarul beszéltek az órákon?
- A röpi, az röpdolgozat, csak így egyszerűbb kimondani.
- Egyébként érdekes, amikor én gyerek voltam, az ötös volt az egyes, vagyis a legrosszabb jegy, az egyes pedig az ötös.
- Te jó ég, fordított világban éltetek! Gondolom, azért ti is puskáztatok?
- Nem igazán. Inkább csúzlival játszottunk.
- Nem úgy értem! Dolgozatírás előtt készítettetek kis papírra, vagy a tenyeretekbe, tudod, puskát? Nem tudom másképp mondani.
- Már értem, persze. Régen is megvolt ez a szokás, de tartottunk a nádpálcától, meg a körmöstől.
- Miért, mit csinált a tanár ilyenkor?
- Verésre használta, ha túl rosszak voltunk. A vonalzóval a körmünkre ütött, meg a tenyerünkre, a nádpálca még jobban fájt.
- Nahát, és még ti mondjátok, hogy mi milyen erőszakosak vagyunk!
- Valami érdekes történt még a suliban?
- Informatikaórán egérproblémák voltak.
- Gondolom, jól összerágtak mindent, mi?
- Jaj, Nagyi, nem olyan egér. A számítógépnél az egér. Nem működött pár gyereknél.

Egy darabig csendben sétálnak, nézelődnek. Egyszer csak a Nagyi bökdösni kezdi az unokáját:
- Mi az, Nagyi? Mi a baj?
- Nézd már, hogy néz ki, ott az a 40-es hölgy.
- Miért?
- A térdén a nadrágja tiszta lyuk. Talán én varrjam meg?
- Nem ő az egyedüli, aki így hordja, most ez a divat. Tudod, én is szeretnék egy ilyet, de, sajnos, anyám nem engedi. Majd, ha nagyobb leszek...
- Mi azokat a nadrágokat szerettük, aminek volt zsebe.
- Minek az?
- Minek, minek? Ruha zsepit tartani benne. Amikor még mi iskolások voltunk, köpenyt hordtunk. Most meg látni, ki a gazdag, ki a szegény, olyan sokféle a viselet.
- Az iskolatáskákon is látszik.

A sétálásba elfáradnak, leülnek egy kicsit a közeli padra. A gyerek, természetesen, rögtön előveszi az iPhone-t.
- Fura, hogy úgy simogatod azt a telefont. Gombjai sincsenek. Mit babrálod azt a mobilt? Most velem beszélgetsz, vagy a masinádat bújod?
- Attól, hogy nincsenek gombjai, remekül használható. Egyébként, megosztottak velem dolgokat a Facebookon, szeretném megnézni!
- Mi legfeljebb az ennivalót osztottuk meg egymással, vagy a kis pénzecskénket.
- Ne gúnyolódj, Nagyi. Azért, te is megtanulhatnád, ismerek idősebb néniket, akik kenik-vágják.
- Tudom, tudom. Egyszerű az oka. Nem érdekel. Ha valami pedig téged nem izgat, te sem csinálod.
- Az igaz. Képzeld, pár napja raktunk fel fényképeket a face-re a múltkori nyaralásunkról, és rengetegen lájkolták.
- Na, várj egy kicsit. Fényképeket a gépre rakni? Lájkolni? Most már semmit sem értek.
- Nehéz ezt elmagyarázni. Lényeg, hogy fel lehet tölteni fényképeket, ez sokaknak tetszik, amit jeleznek is.
- Istenem, de jó volt, amikor még régen körülültük az asztalt, és együtt lapozgathattuk a fényképalbumot. Akinek tetszett, az megmondta, élő szóban. Nem tartom helyesnek, hogy az emberek a magánéletükről mindenfélét megosztanak, ahogy ti mondjátok.
- Ez van. Na, fagyizunk még egyet, Nagyi?
- Értem a célzást, meghívlak. A Facebook akármilyen menő a ti szójárásotok szerint, azért fagyit mégsem ad.
- Rágógumit szeretnék, biztosan lesz.
- Most rágózni akarsz, vagy fagyizni?
- Ez is egy íz, Nagyi. Kóstold meg.
- Nekem bőven jó a hagyományos csokoládé.

Ahogy eszegetik a jóízű, hűs fagyit, mindketten két-két gombócot, a gyerek megszólal:
- Akárhogy is van, Nagyi, te tudod a világon a legfinomabb süteményeket sütni.
- Köszönöm, kincsem! Ezt nagyon jólesik hallani. Látod, én már sok mindenhez nem értek, amivel ti foglalkoztok, de azért még jó az öreg a háznál.
- Ezt most miért mondod?
- Mert így van. Még én is tudok neked/nektek valamivel kedveskedni.
- Naná. Szeretném mindezt még nagyon sokáig élvezni!

A fagyit eszegetve, békésen beszélgetve, indulnak haza.

Búcsúzóul, még hadd vegyem kicsit szárnyaim alá a nagymamát, Kedves Olvasó. Úgy tűnhet, hogy szegény semmit sem ért a körülötte lévő világ dolgaiból, pedig, elvileg több időt tölt a kis unokájával. A világunk azonban olyan gyors tempóban változik, hogy ember legyen a talpán, aki mindezt követni tudja. Érdekes megfigyelni a generációs szakadékból adódó megmosolyogtató félreértéseket, az akkor és a most, a múlt és a jelen párhuzamait, átalakulásait. Vegyük ezeket észre, szórakozzunk együtt a humoros részeken, mindössze ennyit kívánok!