Szorít a cipő

Cselei Lászlóné
Szorít a cipő

Kovács nap mint nap rótta az utcákat mindenhová benézett - ahol sejtette, hogy valamilyen munkakört talál, ami minél előbb számára megfelelő lenne ahhoz, hogy minél előbb jövedelemhez jusson.
- Nem mondom - mondta így magába - elég jó nyaram lesz. Hát igen. Mások a Balatonnál nyaralnak én pedig flasztert nyomom. Na de hát mit tehet az ember, ha ilyen helyzetbe kerül. Családom van tehát nem tehetek mást így kell el töltenem a nyarat, hogy munka után rohangáljak. De mit tesz ez mondhatnám semmit. Nem én vagyok az egyetlen, aki hasonló cipőben jár.
Ilyesmi gondolatok jártak a fejében miközben rótta, csak rótta az utakat, olykor megjegyezte magának csak úgy mellékesen öniróniával.
- Hát igen, ez a szegény ember sorsa. Ette volna meg a büdös fene ezt az egészet. Hát miért pont engem kellett kirúgni. Mit követtem én el, valami baj csináltam? Szerintem semmit. Na de hát persze ok az van, csak keresni kell. És aki keres az talál. Na hát akkor nyugodj bele Kovács, ha tovább keresed szorgalmasan a melót, előbb utóbb csak találsz.
Ahogy így bandukolt az utakon, egyszer azon vette észre, hogy valami égtelen nagyot szúrt a talpában.
Fölkiáltott:
- Na, hogy a fene esne bele, más se hiányzott! Valami belement a cipőmbe. Persze nem csoda hiszen már lötyög lassan a lábamon, na de hát mit tehetek. Mihest találok egy padot leülök, lehúzom és megnézem mi történt a lábammal.
Sajnálattal vette tudomásul miután egy padra le tudod ülni, hogy a cipőben bizony nincs semmi, pusztán egy kavics az szúrta meg a talpát és mosolyogva vette tudomásul, hogy a cipő talpa lyukas. - Hát igen. Na még ez is. De ez aztán igazán nem jelent senkinek semmit. Oldjam meg magam. Se baj. Van otthon papundekli. Hazamegyek majd belevágok egy beleillőt, beteszem a cipőbe, és akkor ez tökéletesen megfelel talpbélésnek.
Ezzel aztán megnyugodva továbbindult. Semmi probléma nem volt, ballagott- ballagott, hol ide hol oda, egy két helyre be is ment, ahol éppenséggel hirdetés talált, de szomorúan vette tudomásul, sajnos már a munkahely be van töltve. Szomorúan és fáradtan hazament. Nem tehetett egyebet pusztán annyit közölt a feleségével:
- Ma sem jártam sikerrel.
- Na majd talán holnap. Az igaz, hogy a cipőm talpa kilukadt, másik meg nincs. Márpedig mindaddig nem is lesz, amíg nem lesz munka és majd akkor az első fizetésemből veszek én magamnak egy pár cipőt.
Másnap újra kezdte a munkahely keresést. Igen ám de közben elkezdett szakadni az eső. Hát igen, megjött az égi áldás.
- De semmi baj menjünk csak tovább!
Nem sokat kellett mennie ahhoz, hogy azt kellett tapasztalnia, a papundekli átázott a lyukon és bizony nem volt valami kellemes abban a cipőben tovább munkát kutatni.
- Nincs más hátra hazamegyek, vágok bele még egy papundeklit, akkor majd biztos, hogy már nem ázik át.
Hazament, ugyanazt tette, amit előző nap: be a papundeklit, mehetett tovább. Igen ám de hát az eső nem állt el másnapra sem.
- Bánja már a nyavalya van még papundekli majd pótlom újból.
Így is történt. Hazament, tett bele újabb papundeklit.
- Híj az anyját! - mikor felhúzta jajgatott, most már enyhén szólva kicsit szorosabb lett. Na, ha még egyet bele kell tennem akkor aztán szépen vagyok, mert lassan már nem megy bele a lábam. Igaz ugyan, hogy már nem lötyög a lábamon, de hát ez nem jelent semmit, mert most már nemcsak, hogy nem lötyög benne a lábam, hanem már lassan a cipő feje is fog szorítani.
Hát bizony bekövetkezett, hogy a harmadikat is be kellett vágni.
- Na de most már haza nem megyek addig amíg végül is munkát nem kapok. Nem én - esküdözött -apámra anyámra meg a nyomorult sorsomra, akárhogy is mint is még-ha kőműves mesternek kellene menni. Beszélek én marhaságot hisz soha életemben nem tettem arrább egy téglát se.
Dehát este volt. Egyetlen egy munkahelyet talált. Kőműves segédmunkást keresnek. Megvakarta a fejét és gondolkodott.
- Bánja mán a büdös nyavalya, lesz, ami lesz majd csak megtanulnom a malterkeverést, a téglahordást, és akkor biztos, hogy veszek magamnak egy pár új cipőt. Na de mi van akkor te szerencsétlen Kovács, ha már még ezt is elfoglalták.
Elszántan ugyan de bátorkodott bemenni és megérdeklődni, hogy van e felvétel.
- Hát már hogyne lenne uram. Van itt felvétel csak éppenséggel munkás nem akad.
- Na akkor itt vagyok én.
- Egyezzünk meg a fizetésében.
- Még azt sem tudom mit kell majd csinálom.
- A segédmunkásnak az a dolga, hogy a szakemberek keze alá dolgozzon. Azt már csak meg tudja csinálni? Az nem kell magasiskola.
- Igaz is semmi akadálya elvállalom a munkát, aztán majd meglátjuk.
Mondta a főnök, hogy ahogy dolgozik, aszerint fogja kapni a bérét. Elvállalta nagy örömmel külsőleg, de belsőleg igencsak nehezére esett, hogy ilyen munkára fanyalodott ahhoz, hogy el tudja tartani a családját. De azért mégis nyugodtan ment haza. Bízott benne, hogy legalább a feleségének örömet szerez, ha saját magának nem is. Aztán végül is sikerült az ígéretének eleget tenni persze amit csak saját magának ígért meg.
- Az első fizetésemből új cipőt veszek.

Hogy a fene enne meg, te árkozott krumpli, hát már megint nem hagysz aludni?
Na, mindegy, igazad van, fel kell kelni, menni kell dolgozni. Áh, fölveszem a nadrágom, az ingem, no persze, zakót is veszek, sőt még nyakkendőt is kötök. Az új cipőhöz ez igenis szükségeltetik.
Na, jól van, gyere, te drága új cipő! Most végre úgy megyek dolgozni, mint egy úriember. Naaah, dugjam csak bele a lábam, de óvatosan! Hű, az anyját, hát valami nem stimmel!
Mintha szorítana ez az átkozott cipő! Hogy a fene egye meg, hát tegnap földpróbáltam, persze ott az üzletben, akkor nem szorított! Vajon mi a nyavalya történhetett, ezzel az átkozott cipővel?
Gyere fel, könyörgöm! Már mennem kell, elkések, te átkozott! Hát, jó, ha nem jössz, fölveszem a régit. Bár igaz, hogy szorít a nadrág, szorít az ing, a zakó, szorít a villany, szorít a gáz, szorít a csatorna, a közköltség, már minden szorít, no meg ez az átkozott devizahitel! Hát minden szorít már? Na, mindegy, gyerünk dolgozni! Te pedig új cipő, nem maradsz itthon, jössz velem. Így ni, itt a hónom alatt elfértek.

(Belép az irodába)
- Jó reggelt, Főnök!
Főnök:
- Hát jó reggelt magának is, Kovács! Hát nem ismeri az órát? Már egy negyedórát késett! Hogy engedheti meg magának ezt egy segédmunkás? A kőművesek keze alá kell adni a téglát, maga pedig csak úgy lazsál? Hát nem, Kovács! Tudja, hogy hányan várnak arra a munkahelyre, ahol maga dolgozik? Mert bizony szép fizetése van, Kovács!
- Igen, Főnök, tudom. De kérem, most az egyszer bocsásson meg nekem! Higgye el, én igyekeztem, de hát szorít a cipő!
Főnök:
- Na, és? Ez miért tartozik énrám?
- De, Főnök, tegnap vettem, és nézzem, rám, hogy ki vagyok öltözve, az új cipőben szerettem volna bejönni. Mert a régi már bizony lyukas.
- Na és? Ez az ok, hogy ilyen könnyen el lehet hanyagolni a munkát? Ja, és látom, ott van a hóna alatt az új cipő! Hadd lám, milyen az?
- Igenis, Főnök! Elővettem a hónom alól a cipőt, s ahogy átnyújtottam a főnöknek, láttam egy rettenetes döbbenetet az arcán, nem tudtam mire vélni, hogy hirtelen elkezdett dadogni, mint aki nagyon meg van lepődve. S miután felocsúdtam, meglepődve hallom, hogy a főnök felkiált!
- Te jó Isten! Hát ez mind a kettő ballábas! Nem is csodálom, hogy szorította a lábát, főleg, ha a jobb lábára húzta fel!
- Na, várjon csak Kovács, most jut eszembe, tegnap én is vettem egy pár cipőt, ugyanezt a fazont, amit maga vett. és még a méret is stimmel. Sőt, itt is van az irodámban. Rózsika! Legyen szíves hozza be az új cipőt, amit tegnap vettem!
Nem sokkal ezután megérkezett Rózsika a titkárnő és szótlanul letett az asztalra egy pár cipőt.
A főnököm lázasan csomagolta ki a dobozból, láttam az arcán, hogy teljesen megváltozott. Szinte meg sem tudott szólalni a meglepetéstől.
- Még ilyet, hát ki gondolta volna, hát én is ugyanúgy jártam Kovács, mint maga! Háááá, na még ilyet! Ez mind a kettő jobb lábas!
Elkezdtem röhögni.
- Főnök, van egy ötletem, cseréljünk cipőket! Én adok egy ballábast, maga ad egy jobblábast!
- Hogy magának milyen igaza van, Kovács! Tudja mit, ekkora marhaságra munka után bevágunk egy-egy pofa sört. De ígérje meg, Kovács, hogy erről senkinek nem beszélünk, mert úgy röhögnének rajtunk a dolgozók, hogy életünk végéig megemlegetnénk.
Kezet fogtunk, munka után bevágtuk a sört és egymáson jókat röhögtünk....