Túl nagy árat fizettettek vele egykor a felnőttek

Túl nagy árat fizettettek vele egykor a felnőttek

Pezsgőbb életet akar a megyében

Szűkszavú, megfontolt fiatal hölgy Sztakó Krisztina, a Vakok és Gyengénlátók
Bács-Kiskun Megyei Egyesületének elnöke. Olyan, akinek, pestiesen szólva,
nehéz a szavába vágni. Ritkán mond csak véleményt, de akkor érdemes
ráfigyelni.

Krisztina tagja a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége
elnökségének is. A tanácskozások után mindig siet haza, hiszen hosszú órákat
utazik, mire lakóhelyére, Szakmárra hazaér. Kérésünkre mesélt a
gyermekkoráról, s arról, hogyan veszítette el véglegesen a látását.

"Kalocsán születtem. Fejlődési rendellenességgel jöttem a világra, mert az
átlagosnál kisebb a szembogaram és más elváltozást is felfedeztek a
szememen. Aztán a látásom a csecsemőkoromtól fogva fokozatosan javult.
Minden orvos azzal bíztatott, hogy 18 éves korom után, amikor már nem
fejlődik a szem, műtéttel, szaruhártya átültetéssel javítani lehet rajta.
Tanulmányaimat a Vakok Általános Iskolájában kezdtem, de negyedikes koromban
felajánlották, hogy menjek a gyengénlátók iskolájába, mert én nem aliglátó,
hanem gyengénlátó vagyok már. Tényleg sokat fejlődött a látásom. Köszönhető
ez Szilágyi Vera néninek, aki nagyon sokat foglalkozott velem és mindent
megtett azért, hogy javuljon a látásképességem. Az olvasáshoz 16-os
távcsőszemüvegem volt, amit másodikos koromban kaptam és ötödikes koromra a
8-assal is tudtam olvasni."

Krisztina, mint mondta, meglehetősen aktív kislány volt. Minden érdekelte, s
nagyon szerette a matematikát és az irodalmat.

"Ez már magában is ellentmondásos, de az életemet végigkísérik az
ellentmondások. Mert ugyanúgy jártam szavaló-, mint matematika versenyekre.
Ugyanúgy sportoltam, mint ahogy kedvenc időtöltésemnek, az olvasásnak
hódoltam. Nagyon szerettem sportolni. Talán azért, mert fiatalabb voltam,
mint a többiek, de célul tűztem ki, hogy ugyanazokat az eredményeket fogom
elérni. Ezért mindent meg is tettem. 1993-ban így juthattam ki
Németországba, Münchenbe egy nemzetközi atlétika versenyre. Én lettem a
csapat meglepetés embere, 3 aranyérmet sikerült hazahozni futás, távolugrás
és kislabda hajítás sportágakban. Ekkor azonban már nem volt minden rendben
velem. Elértem, amit akartam, de mégsem tudtam igazán örülni. Éreztem, hogy
túl nagy árat kell fizetnem mindenért. A verseny novemberben volt és kb. 2
héttel előtte, egy reggel arra ébredtem, hogy homályosan látok, mintha egy
könnycseppen keresztül szemlélnék mindent. Próbáltam becsukni és kinyitni a
szemem, de nem javult a helyzet. Szóltam az edzőmnek, de ő is csak annyit
mondott, hogy majd elmúlik. Semmilyen más tünet nem jelentkezett, viszont
állandóan, hol tompán, hol erősen, fájt a fejem. Jártam szemésznél az
iskolában, Baján, de sehol nem csináltak semmit. Én meg sajnos 13 évesen nem
voltam még elég okos ahhoz, hogy megmondjam, mit lehetne vagy kellene tenni.
Bíztam a felnőttekben, hogy ők jobban értenek ehhez, elvégre mégiscsak egy
speciális iskolába járok, és szemésznél is voltam. Nem történt semmi, csak
egyre inkább romlott a látásom. A versenyen, emlékszem, már nem láttam a
futópályán a csíkokat, nem tudtam érzékelni, hogy áthaladtam-e a célvonalon
vagy sem. Semmi nem volt olyan, mint rég. De az élet ment tovább és én a
tanulásra koncentráltam leginkább. Aztán februárban bekerültem két hétre
Bajára a kórházba, mert rájöttek, hogy zöldhályog keletkezett a szememen.
Műteni akarták, de aztán erre nem került sor."

Akkor ébredt a tudatára annak, hogy megvakult. Mégpedig egy esztendőre.
Aztán felfedezte, hogy fényt és színeket közelről lát. Természetesen a
sportolásnak, az atlétikának vége szakadt.

"Megfogadtam, hogy egy métert sem fogok futni, ha nem muszáj és ezt a mai
napig be is tartom. Elkezdtem úszni, goalballozni, cselgáncsozni, de mindet
abba kellett hagyni, mert a legkisebb megerőltetéstől, edzéstől elkezdett
fájni a fejem és a szemem. Síelni is elkezdtem, ez viszonylag nem megterhelő
és amíg lehetőségem volt rá, addig folytattam. Ma azonban már semmilyen
sportot nem űzök a szobabiciklin és a hulahoppkarikázáson kívül. Nagyon
nehezen dolgoztam fel, hogy elvesztettem a látásom, mert addig amatőr módon
festegettem is. Első lendülettel elégettem egyenként minden képemet. Akkor
úgy éreztem, hogy ezt kell tennem. Nekem tragédia volt a látásom elvesztése,
főleg azért, mert hatalmasat csalódtam a felnőttekben. Igyekeztem minél
előbb felnőtt lenni, nem találtam meg a kortársaimmal a hangot. Az óvodában
azért csúfoltak, mert vak voltam, az iskolában meg eléggé láttam és nem
élveztem azokat a játékokat, amik úgymond vakosak voltak. Ezért inkább
színeztem a kifestőkönyveimet, rajzoltam, de leginkább a könyvek világába
menekültem. Aztán amikor megvakultam, kiderült, hogy az edzőm tisztában volt
vele, hogy én nem sportolhattam volna, mert akkor biztos, hogy rövid időn
belül elvesztem a látásom. Lehet, hogy ez sport nélkül is bekövetkezett
volna, de a sport mellett biztosan. Erről ő tudott, csak éppen nekem
elfelejtett szólni. Nekem ő volt a példaképem és óriásit csalódtam benne.
Aztán ott volt a többi tanár. Egy speciális iskolában a szemük előtt
vakultam meg és omlottam össze, de ők ezt nem hitték el és hogy
bizonyosságot szerezzenek, folyamatosan teszteltek. Az egyik a lábát tette
ki, vajon látom-e vagy hasra esek benne; a másik megállt előttem:
kikerülöm-e vagy nekimegyek. És féltem a gyerekektől, mert ők sokkal
magabiztosabbá váltak, én meg szerencsétlennek éreztem magam, mert a hangok
világában nem tudtam eligazodni."

Mindent újra kellett tanulnia. Nem tudta, hogyan egyen késsel, villával,
hogyan kell vizet tölteni a pohárba és hogyan lehet úgy járni-kelni, hogy ne
menjen neki senkinek és semminek.

"Nagyjából egy évig tartott, mire összeszedtem magam. De akkor már nem
akartam felnőtt lenni. Nem találtam a helyem a családomban, talán a szüleim
még nálam is jobban el voltak keseredve.

Úgy éreztem, hogy egyedül maradtam és senki nincs, aki segítene nekem
továbblépni. Megfogadtam, hogy soha többet nem fogok csalódni senkiben és
nem hagyom, hogy bárki is felhasználjon a saját karrierjének építése
érdekében. Néhány kivétellel úgy érzem, sikerült is ezt betartanom. Négy
évvel ezelőtt kezdtem érzékelni, hogy a jobbszememen is eltűnik a színlátás,
majd ezt követően a fénylátás is. Ma már csak az erős fényváltozást
érzékelem, de azt sem mindig. Most már úgy érzem, elfogadtam, hogy vak
vagyok. Nem szégyellem, nem feszélyez, nem okoz belső feszültséget. Kellett
hozzá 15 év, de legalább sikerült megtanulni együtt élni ezzel a helyzettel.
Nem mondom, hogy nem szeretnék látni, de ha kívánhatnék valamit, már nem
feltétlenül ez lenne az egyetlen és első kívánságom."

Krisztina életét szinte végigkísérte a látássérültekkel való foglalkozás. A
megyei szervezetnél részt vett az ifjúsági találkozókon és a háromnapos
kirándulásokon. Ekkor már felvetődött, hogy át kell alakítani a MVGYOSZ
szerkezetét, majd pályázniuk kell a megyei szervezeteknek is.

"Sokat beszélgettünk erről akkoriban a megyei titkárral, Kovács Jánosnéval
és ő érdeklődött, lenne-e kedvem bekapcsolódni a szervezet életébe. Nem
mondtam nemet. Úgy gondoltam, majd befejezem az Eötvös Loránd
Tudományegyetem történelem-politológia szakát és legalább lesz munkám.
Csakhogy az események felgyorsultak és én még javában az egyetem padsorait
koptattam, mikor 2004-ben megválasztottak elnöknek Bács-Kiskun megyében.
Elmondhatom, hogy Mártika segítségével szinte az ölembe pottyant egy
pozíció, amiről nem sokat tudtam. Igyekeztem úgy tekinteni, hogy bizalmat
kaptam és egy lehetőséget, s kötelességem ennek a lehető legjobban
megfelelni és minden erőmmel, energiámmal, tudásommal azért dolgozni, hogy a
megyében élő látássérültek sorsa javuljon. Sajnos nem minden valósult meg
abból, amit elterveztem. Négy munkatársam közül három látássérült.
Igyekszünk mindent megtenni, hogy aki hozzánk fordul, a problémájára
megoldást találjon."

Mindig voltak a háttérben olyan emberek, akik segítették a munkáját. A vakok
iskolájában egy évig tanulta a fehérbottal való közlekedést.

"Azt hiszem, az önállóságomat a hatalmas akaraterőmnek és a konokságomnak
köszönhetem. Mindig olyan akartam lenni, mint a többi ép ember, még ha ez
teljesen soha nem is lesz lehetséges. Ugyanúgy egyedül akartam elvégezni
mindazt, amit a látó kortársaim. Mindent elkövettem azért, hogy a vakságom
semmiben ne legyen akadály a mindennapokban. Próbálok úgy érvényesülni, hogy
másokon ne gázoljak keresztül, ugyanakkor maximalista vagyok magammal
szemben és rengeteget gondolkodom, mielőtt döntésre jutnék. Nagyon sokat
köszönhetek azoknak, akik támogatnak és azoknak is, akik kritizálnak.
Nehezen viselem a kritikát, de azért utólag mindig megfontolom, amit
mondanak és sokszor igazuk is van. Igyekszem az ellenvéleményeket is
meghallani és átgondolni, ha pedig úgy adódik, nem szégyellem megmondani,
hogy "bizony, igazad van!" és megfogadni az építő jellegű tanácsokat."

Sztakó Krisztina már azt is sikernek tartja, hogy a nehéz gazdasági-pénzügyi
körülmények között fenn tudtak maradni és fejlődtek is. Sikerült tartalékot
képezniük, így ha például az MVGYOSZ-tól késne is a működésre költhető
pénzforrás, nem válik megoldhatatlanná a számláik kiegyenlítése vagy az
irodavezető munkabérének kifizetése.

"Eredménynek tekinthető az is, hogy jelenleg 11 gyógyszerforgalmazóval
állunk kapcsolatban és koordináljuk a gyógyszerdobozokon megjelenő
Braille-feliratokat. 2007-ben akkreditáltattuk egyesületünket és tavaly óta
már nőtt munkavállalóink száma is. Fontosnak tartom, hogy minél több
látássérültet tudjunk foglalkoztatni. Arra törekszünk, hogy aki hozzánk
kerül, olyan munkahelye legyen, ahol tapasztalatot szerez, gyarapszik a
tudása és rövid időn belül motivációt érez ahhoz, hogy továbblépjen és a
nyílt munkaerőpiacon keressen állást. Így újabb látássérült tud dolgozni és
egyfajta körforgás alakulhat ki. Nem könnyű, ismerve a tagjainkat, akik
dolgoznának, de inkább távmunkában, otthon és egyáltalán nincs kedvük ahhoz,
hogy egy munkahelyre bejárjanak. Büszke vagyok arra is, hogy egy 78 éves
nénit tavaly nyáron sikerült megtanítani a Braille-írásra és azóta lelkesen
meséli, hogy pontírásban olvassa a meséket a dédunokáknak!"

A Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesületének jelenleg 550 tagja
van. A tagság rövidesen újra elnököt választ.

"Ha újra bizalmat kapnék, szeretnék egy kicsit pezsgőbb életet, mind
Kecskeméten, mind a megyei városokban; szeretnék lehetőséget teremteni minél
több látássérültnek, hogy számítógéphez, internethez jusson és kapcsolatokat
építsen. Miért nem személyeset? Mert megyénkben nagyon sok a kis falu, tanya
és kisváros. Vonat szinte alig jár a területen, általában mindenki busszal
közlekedik. Van olyan pontja a megyénknek, amelyet nem lehet úgy
megközelíteni Kecskemétről, hogy egy nap alatt oda-vissza eljussunk.
Kecskemét környékét kivéve egyáltalán nincsenek munkahelyek! A legtöbb
embernek az is gondot okoz, hogyan élje túl a mindennapokat. Fontos és nagy
feladat, hogy népszerűsítsük egyesületünket és eljussunk minden emberhez,
aki látássérült. Próbálunk a jövőben is egy-egy városban helyi programokat
szervezni. Próbálunk haladni a korral és interneten keresztül megvalósítani
különféle oktatásokat. Ehhez azonban nekünk is fel kell szerelni
számítógépparkunkat és fejlődnünk kell. A legfontosabbnak azonban mégis azt
tartom, hogy egyénileg tudjunk segíteni azoknak, akik megkeresnek bennünket,
hiszen kinek erre, kinek arra van szüksége."

A fiatal egyesületi elnök tele van tervekkel és ahogy ismerjük őt, meg is
valósítja azokat.

"Befejeztem az egyetemet, már csak a diplomamunka megírása van hátra. Közben
elvégeztem egy számítógép-kezelői tanfolyamot. Most is tanulok, októberig
gyógymasszőr tanfolyamra járok. Április közepén kezdem a rehabilitációs
mentori tanfolyamot, ami egyhónapos. Nagyon szeretek emberekkel foglalkozni.
Mivel rengeteget utazom, egyszerűen nincs szabadidőm! Vagyis van: a buszon!
Egy-egy napom úgy néz ki, hogy reggel legkésőbb 7-kor elindulok és 5-nél
előbb nem érek haza. De ha kora délelőtt van valami dolgom az egyesületnél,
akkor már hajnali 4 órakor kelek és 5-kor vár a busz! Estére már fáradtnak
érzem magam ahhoz, hogy bármit is csináljak. Nagyon szeretek olvasni,
barátkozni és kapcsolatokat teremteni, úgyhogy akármerre is utazom, nincs
olyan falu, város, ahol ne találnék ismerősre."

Otthon pedig várják az elektronikus levelek és a könyvek, amelyeket be kell
szkennelni, hogy mások is elolvashassák. Már 2008 májusában elköltözött
Szakmárban a szülői házból. No nem messze, mindössze 300 méterre, de mégis
csak a magáéba!

"Otthon a főzés kivételével mindent nekem kell megcsinálni. Anyu még főz
nekem, ám általában az ebédet Kecskeméten költöm el. A kerti munkákban
nagyon sokat segít apukám. Vannak gyümölcsfáink és veteményezünk is. A kert
végében pedig van egy nagyobb füves terület, amit a birkák szoktak
karbantartani! A szüleimnek is szoktam segíteni. Sajnos, mostanában nem jut
elég időm rájuk."

Garamvölgyi Annamária

Vakok Világa 2009. április