Utazás a nyári vakációra és a fabőrönd

dr. Orlicki Jánosné
UTAZÁS A NYÁRI VAKÁCIÓRA ÉS A FABŐRÖND

Végre itt az év vége, most már csak be kell pakolnom a fabőröndömbe, és indulhatok haza szüleimhez a nyári vakációra! A Vakok Intézetében kollégistaként laktam, egy négyágyas szobában, a Május 1. úton. Mindannyian izgalommal készülődtünk a hosszú útra, ki az alföldi rónaságra, ki a dunántúli hegyek-völgyek büszke bércei közé.

Ó, azok a hatvanas évek! Szép ifjúságom! De sokszor visszaemlékezem azokra a fiatalkori gondtalan éveimre! Egy közös ebéd után el is búcsúztunk egymástól, azután ki-ki a megfelelő pályaudvar felé vette útját. Szép nyári napokkal ajándékozott meg abban az évben bennünket a természet, legfőképpen azon a napon, amikorra az utazásunkat terveztük.
Ez egy hétvégére esett, amikor is, mit sem sejtve, ráérősen kiutaztam a huszonötös villamossal a Keleti pályaudvarra.

A jegypénztárnál hosszú, kígyózó sor fogadott, lassan haladt a jegyeladás. Aztán voltak még türelmetlen emberek, akik se szó, se beszéd, csak úgy előre tolakodtak, mondván, mindjárt indul a vonatuk, és ha nem engedjük elénk, akkor csak másnap reggel kapnak járatot, és nincs hol eltölteniük az éjszakát. Persze aki már a pénztár közelében állt, meg is engedte, nekünk meg annyival később került jegy a kezünkbe. Végre én is megváltottam a jegyemet, volt is még 5 percem, hogy elérjem a vonatomat. Nagy örömömre meg is találtam a vágányt, amelyről indult az én csühögőm. Amikor a felszálláshoz készültem, azt vettem észre, hogy szinte már nem is férek fel erre a vonatra. Ügyesen feltoltam a fabőröndömet, azután én magam is utána nyomultam.
- Na, ez meg is volna!
A helyet megtaláltam a peronon, ülőhelyről szó sem lehet, gondoltam, hiszen itt a peronon is olyan szorosan álltak már az emberek, mint a heringek abban a bizonyos konzervdobozban. Mindezek mellé a kánikulai meleg, amely már magában is embert próbáló volt. Éppen, hogy a peronon a WC mellett megtaláltam helyemet bőröndöcskémmel együtt, a vonat némi késéssel végre elindult Győr-Pápa felé. Négy kemény óra út elé néztem!

Igaz, hogy még fiatal voltam, de a lábaim nekem is elfáradtak egy idő múlva, hiszen csinos kis tűsarkú cipőmben indultam neki a nagy útnak. Hamar rájöttem, hogy kár volt, a laposabb talpú cipőmmel most könnyebb volna az álldogálás. Egyszer csak gondoltam egyet, és merészet. A WC mellé elhelyezett bőröndöcskémre ültem, igazán jó gondolat volt. Milyen jó, hogy nem papundekli bőrönd volt velem, így most ülni is tudok rajta, dupla hasznát veszem!

Megérkeztünk az első állomásra, ahol leszálltak páran, lazább volt az emberek közti hely. Ülőhely persze még most sem adódott, de felszálló igen, ha nem is sok. Egy idősebb asszony szállt csak fel, de ő kitett hármat is, olyan terebélyes volt! Látta, hogy a peronon mozdulni sem lehet, de ő mindenképpen a vagon belsejébe akart furakodni. Kisebb morgással helyre rakták ezt a nyomakodó asszonyt, mondván:
- Hová tolakodik néni! Nem látja, hogy még egy tűt sem lehet leejteni, olyan tömve van a vonat?
- Há honne látnám, de ínnekem kő egy hee, mert űnyi akarok!
- Az márpedig nem fog menni néni, nincs hely odabent a vagonban, maradjon ott, ahol van.
Vissza is nyomakodott a peronra, amikor meglátta, hogy én ülök! Odaszólt nekem emígyen:
- Ide figyelj, te léán! Nem szígyellöd magodat? Ho lehetsz illen udvariatlan! Üsz ottanék, ín meg álljak? Na, most azonnal áj fő onnajn, mit kípzesz, te kis szemtelen! Ín már dógoztam sokat az íletbe, neked míg a tojás híjja a fenekeden, oszt már ollan fáradt vagy? - azzal a vállamra kopintott jó erélyesen, még tolt is egyet a vállamon. A mellettem lévők csak néztek, semmit sem szóltak ennek a nőnek.
A következő állomásra érkeztünk, azt reméltem, talán leszáll, de csak annyit értem el, hogy egészen mellém furakodott. Még egyszer elmondta mondókáját, azután hangosan rám kiabált:
- Ász fö onnajn? Mindjárt megmutatom neked a magyarok istenit, te kis sz..os!
Én meg szépen felálltam, a kis bőröndömről leszedtem a kistáskámat, majd felemeltem fabőröndömet és kicsit odébb is tudtam állni. Udvariasan megkínáltam hellyel.
- Tessék leülni, ha talál itt valami ülőalkalmatosságot.
A néni arca elvörösödött, és csak annyit mondott:
- Az anyád istenyit, há mír nem mondtad, ho min üsz, te kis hüle?
A mellettem lévők tudták, hogy én a saját kis fabőröndömön ülök, várták a fejleményeket, a végén jót nevettek. Az a nő meg még vagy két megállónyit utazott velünk tovább, de odébb húzódott tőlünk. Lehet, hogy elszégyellte magát, de ki tudja! Arra gondoltam, hogy ha még is rá ült volna az én kis fabőröndömre, pillanatok alatt ripityára tört volna alatta, hiszen olyan nagyon kövér volt a fúria.