Vakok Világa 1940. január

Vakok Világa
3. évf. 1. szám
1940. január

A Vakok Szövetsége kiadványa.
felelős szerkesztő: dr. vitéz Kassay Béla
Budapest, 1. Fenyő-u. 7.
telefon: 156 121
postatakarékpénztár: 44744.
pénztáros: Pám László, Pestszentlőrinc Andrássy-út 27.; csütörtökön este 5-7 a Társaskörben.
kiadóhivatal: „Vakok Világa", Rákoshegy.

A Vakok Szövetsége évi tagdíja két pengő. A Vakok Világa évi előfizetése tagnak egy pengő, nem-tagnak 3,50. Pénz helyett pénztárosunkhoz levélbélyeg is küldhető. Külföldről pénz postautalványon küldhető.

Tartalomjegyzék:

Befejező rövidítések.

kn külön k# kellett md mind pt pont. Pl.: knös knbség k#él k#ek mden mdv mdnyájan ptot ptosan ptírás ptozó.
Ezekkel a rövidítésekkel, kedves olvasó, befejeztük azoknak a rövidítéseknek felsorolását, amikkel lapunk terjedelmét növelni akartuk. A nyereség, amellyel számolhatunk, kb. tíz százalék. Nem valami sok, mert nem akartunk több rövidítési jelet bevezetni, hogy lehetővé tegyük a lap olvasását azoknak is, akik majd később lépnek előfizetőink sorába, s talán nem is nagyon gyakorlottak az olvasásban. Szeretnők azonban, ha ez a kevés kedvet csinált volna mostani olvasóinknak arra, hogy foglalkozzanak a rövidített írással, s elsajátítsák, hogy folyékonyan olvassanak, mire kell.

Újév küszöbén.

Zárt ajtó előtt állunk. Bátortalan kézzel nyúlunk a kilincs után: odabenn már készen áll a sorsunk, a jövőnk, mindaz, amit ez az újév nekünk szánt... Vajjon mi vár reánk, milyen napokat készített el ennek a szegény, önmagával és testvéreivel meghasonlott világnak a mindeneket intéző Akarat? Kacagó szemű, fehérruhás leányka szórja majd eléje virágait, vagy sápadtarcú asszony nyujt feléje gyászfátyolt? Mi lesz velünk, vakokkal, mit tartogat nekünk az a bezárt ajtó? Odabenn már hasad a hajnal? Vagy még egyre tolódnak egünkön a komor felhők? Ki tudja... Állunk a zárt ajtó előtt, s várjuk, nyílik-e már rajta rés?... Készen várjuk sorsunkat, és nyugodtan fogadjuk, ha elénk lép... De vajjon csak-ugyan készen állunk-e? Valóban megtettük-e kötelességünket önmagunkkal és az új esztendővel szemben? Az elmúlt esztendő szűk marokkal mért nekünk, s csak nagyon keveset váltott be abból, amit tőle vártunk. De vajjon miért? Hiszen ott állott ajtaja előtt tavaly is mindegyikünk, s türelmesen várta: mit végzett felőlünk. Nos, talán éppen ez volt a hiba? Talán éppen azzal hibáztunk, hogy nagyon is tőle vártunk mindent. „Ember, küzdj, és bízva bízzál...!" Talán nem elég állni, várni s alázattal félreállni. De küzdeni kell, és ököllel, körömmel, foggal, és minden akarásunkkal kikényszeríteni jobb sorsunkat. Aki tétlenül áll, és vár, csak azt kapja meg, ami sorsa össze-szorított markából kicseppen; de aki birokra kél vele, megszerezheti az egészet. Fel tehát, fel a fejjel, magyar vakok! Nézzetek körül: nekünk is dereng már az ég alja, csak ne hagyjuk magunkat! Azt mondják rólunk: nem tudunk dolgozni. Ragadjuk meg két kézzel a kínálkozó alkalmat. Azt állítják: nem vagyunk megbízhatók. Mutassuk meg, hogy megmaradunk a mellett, amibe bele-fogtunk. Azt beszélik: mindent mástól Várunk. Cáfoljunk rájuk, s kezdeményezzünk magunk. Legyintenek: leg-többje szívesebben nyujtja alamizsnáért a kezét. Bizonyítsuk be, hogy nem jól ismernek bennünket. De arra vigyázzunk, hogy össze ne zavarjuk a dolgokat, ne emberek, ne egymás ellen harcoljunk. Másokra hárítani a hibát s a felelősséget: ez a legkönnyebb, de a leghaszontalanabb is. Nekünk nem használ, de ellenségeket szerzünk vele, s saját erőinket gyengítjük. Pedig ha valaha, most erősek és egészségesek kell, hogy legyünk. Az idő nekünk is dolgozik, s ha el nem szalasztjuk a percet, győzhetünk...!

„Kiáltás."

Ismét egy verses kötet... Antal István, világtalan költő, versei. Vékonyka füzet, csak 42 oldal, zsebkönyv nagyságú; 25 vers van benne. Érdeklődve nyitottam ki: mit mond a másik szombathelyi verses kötet... S amit hallottam, kellemesen lepett meg. Rimei csengve-bongva csilingeltek: figyelj ide, nekünk van mondani valónk! És elmondták, hol halkan, hol suttogva, hol meg szilajon kirobbanó erővel, hogy Antal István nem alkuszik meg rabtartó gazdájával, a sorssal. Keményen, elszántan veti meg lábát, s össze-szorított fogakkal küzd kitűzött céljáért. Lelke, érzései ott lihegnek, lobognak a sorok között, küzdve, vergődve a megkötő formában, keresve az útat a magasba, a kiteljesedés felé. Legmegkapóbbak azok a versek, melyekben a költő jövőbe látó szemekkel kutatja az ismeretlent, s szíve együtt dobog az emberiség szorongó, jövőjéért aggódó szívével. Hazafias költeményeiben mélyről fakadó hazaszeretet lángol. Bennünket, vak testvéreit, természetesen azok a versei érdekelnek leginkább, amelyek a vaksággal vannak vonatkozásban. Ezekben sem csalódtunk. Ugyanaz a töretlen, erős lélek nyilatkozik meg bennük, amit a többiben láttunk. Nem lázong a sors ellen, de nem is hunyászkodik meg előtte. Nem kesereg, de nem igyekszik fölényesen letagadni, hogy tudja, mitől fosztotta meg Isten rendelése. Bölcs belenyugvással tér napirendre a felett, amin változtatni nem lehet, s ha egyszer-egyszer mégis kirobban belőle a tehetetlenség érzete, csak azért van, mert olyan hatalmas hullámokat ver lelkében a vágy: tenni nagyot, kiállni a síkra, mint a többiek, hogy megtehesse kötelességét úgy, mint azok. De ha érzi is a békót, nem tágít helyéről. Elvi kérdést csináltunk abból, hogy a VV-ben nem közlünk verseket, s ezt álljuk is. Ha most az Antal István egyik versét mégis közreadjuk, ezt azért tesszük, mert vele mint-egy célt akarunk mutatni minden magyar vaknak: így kell tennünk...

Itt maradok...
Ide köt az anyám sírja,
itt maradok árván, sírva.
Nem lehet innen megválnom,
itt halt meg az ifjúságom.

Láthatatlan Halott kezek,
a szívemet fogják ezek.
Halottaim foglya vagyok,
itt maradok, itt maradok.
Tíz körmöm a rögbe vájom:
úr leszek az akadályon,
és ha még sem én aratok,
még akkor is itt maradok.

Ha nem megy itt sorsom jobban,
ha szív értem soh.sem dobban,
ha csillag rám soh.sem ragyog:
én akkor is itt maradok!

Állok, amíg bírja testem,
s ha kidűlök, földre fekszem,
egy sírdombnyit rámkaparok:
még holtan is itt maradok.

Ideköt az anyám sírja,
itt maradok árván, sírva,
mint szabadon élő rabok:
itt maradok, itt maradok...!!

Igen, ez kell, hogy a mi jelszavunk is legyen: nem tágítunk, ha egyik kudarc a másik után ér is bennünket, itt maradunk, itt maradunk!..
...y

A vakhivatások helyzetéről.

A „német vakgondozás" 1939. 1. füzetében ilyen cím alatt értekezés jelent meg P Grassemann-Soesttól, amely mértékadó körökben erős visszhangot keltett, bár a szerző nézetei a tárgyilagos mérlegeléssel s az évtizedes tapasztalatokkal ellenkeznek. Mint-hogy feltehető, hogy olvasóink nagy része nem ismeri a cikket, állásfoglalásom előtt egészen röviden ismertetem annak főgondolatait. - Abból a megállapításból kiindulva, hogy az egykori jellegzetes vak-foglalkozások (kötélverés, cipőkészítés) különböző okokból már nem nyujtanak kielégítő keresetet. G. hangsúlyozza, hogy a legtöbb vak iparosnak megélhetést biztosító keresetet csak az akkord-munka nyujthat, ami azonban a látó iparosok keresetének lényegesen alatta marad, s amely az áru értékesítését „jótékonysági árakon" teszi szükségessé. G. nagyon ellenzi a rég-óta szokásban lévő, s szerinte káros ügynöki rendszert. G. követelései a következők:
1. A kosárfonást, mint vakfoglalkozást mellőzni kell,
2. A kefekötést le kell építeni,
3. Meg kell szüntetni az ügynöki rendszert. -
A megszünő hivatások pótlására G. a gyékényfonás és gépkötés kiépítését javasolja. E mellett tekintetbe jöhetne, mint vak-foglalkoztatás, a gyorsírói, telefon- és ipari munka körüli tevékenység. A kicsiben való eladás ügynökeit teljesen ki kell szorítani a piacról s az egyéb hivatásokra való áttérés után még fennmaradó műhely- és otthoni munkások készítményeinek nagyban való eladását versenyképes árakon, valami eladóközpontnak kellene végezni. Nagy vonásokban ezek a G. újító tervei. Az alábbiakban részletesen óhajtok velük foglalkozni.
Hogy a vakok foglalkoztatása, mint cipőkészítőké, ma lehetetlenség, azt vitatnunk sem kell. Másként áll a helyzet a kötélveréssel. Hogy a kisszámú kötélverő az utóbbi években nem találta meg számításait, az a munkásjólét kezdeményezésének hiányosságára vezethető vissza. Hogy ma is lehet ebben az iparágban elegendő munkát juttatni az illetőknek, azt élénken bizonyítja, hogy a német vakgondozás most hat kötélverőt foglalkoztat teljes üzemben. Kötél-árukban akkora a kereslet, (Németországban), hogy ki sem tudják elégíteni. Egy vak kötélverő munkabérszintje éppen úgy, mint egy jól dolgozó vak kosárfonóé, a közepesen fizetett látó ipari munkáséval egyenlő.
G. értekezése kimondja, hogy a vakok kosárfonásának hanyatlását a középnémet kosárfonó-ipar fellendülése okozta, meg kell azonban jegyeznünk, hogy ezek főként olyan kosárárut állítanak elő, amiket a mi vak kosárfonóink nem, vagy csak elvétve készítenek. Tény, hogy ebben az iparban a bérek rendkívül alacsonyak, és a piacot versenyen kívüli olcsó áruval tudják elárasztani. Minthogy azonban kosárfonóink másféle árukat állítanak elő, létérdekük kevésbbé van veszélyeztetve, mint ahogy azt G. felteszi.
Ellenzi G. a vakok által vezetett üzleteket is. Ezek szerinte, szegényes benyomást tesznek a szemlélőre, ami az üzletmenet kárára volna. Ehhez csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy a vaknak alkalmas látó segéderőre van szüksége, s némi tőkére, valamint kedvező személyes tulajdonságokra. Württembergben egész sor vak iparos üzletét mutathatnók be G. úrnak, amelyeket ő is minden tekintetben minta-szerűnek és versenyképesnek mondana. Hiszem, hogy ezek a boltok nem kivételek, s másfelé is vannak hasonlóan kifogástalan üzletek. A vak kefekötőkről G. megvilágítja a kényszerhelyzetet, amibe a gép-munka elszaporodása folytán kerültek. Nem tudom megállapítani, hogy úgy van-e, ahogy G. állítja, hogy a gép-kötötte kefe jobb a kézi-munkánál, ezt csak szakember mondhatná meg.
G. az ügynöki rendszert is tarthatatlannak találja mai formájában. Szerinte ez a vakokról - való gondoskodásnak a rákfenéje. Tagadhatatlan, hogy a szemrehányások egyes ügynökökkel szemben valóban jogosak. Mégsem hiszem, hogy a nagyközönség egy-egy ügynök tolakodó viselkedéséért a vak iparosokat ítélné el. Nézetem szerint a vak munkás tekintélye ma nagyobb, mint akkoriban, amikor kénytelen volt árujával szánalmat ébresztően ajtóról-ajtóra vándorolni.
G. szerint a munkabér-részesedés kosárárunál 40, kefe- és gyékény-munkánál 20 százalék. Az előttem lévő adatok és számítgatások szerint egy G. által alapul vett, 70 márkás havi keresetnél nem 540 hanem csak 350 márkás kicsiben való eladási ár volna indokolt. Így tehát az üzemi költség, amit a vevő fizet meg, lényegesen csökkenne. Teljesen érthetetlen azonban G. végkövetkeztetése, mely szerint az ember gondolkodóba esik, hogy a fenti összeget nem volna-e helyesebb munka nélkül juttatni...! Lényegében ez nem jelentene mást, mint hogy a vaknak alamizsnát adjunk, mint hogy a vevővel kissé drágábban fizettessük meg egy testi fogyatékos embertársunk becsületes munkáját... G. azt javasolja, hogy a legjobb kézi-munkások felét más pályára képezzék át, minthogy valószínű, hogy a megmaradó, kevésbé teljesítőképes rész a hatósági megbizatások útján tökéletesen foglalkoztatható lesz. De mert éppen a vak kézműiparban elengedhetetlen kellék a fejlett kézügyesség, inkább azt kellene megkísérelni, hogy kevesebb ügyességgel rendelkező vakokat képezzék át.
Most térjünk át a tényleges pótlási javaslatokra. Ilyenek volnának:
1. Kisebb, könnyen előállítható készítmények gyártása,
2. Technikai úton tökéletesített munkamenet lehetőleg nagy teljesítmény elérésére.
3. A bérrészesedés csökkentése, az ipari árakhoz való közeledés, s ez által a közös munkapiacon való árusítás.
G. úgy hiszi, hogy a gyékényfonásban és gépkötésben találni meg ezeket a lehetőségeket. A G. által közölt gyékényfonói öt-márkás napi kereset nagyon örvendetes. Nálunk Württembergben még magasabb árakat is érnek el, de ennek oka az, hogy az akkordbér kissé magasabb. Jól-lehet nem hiszem, hogy gyékényben akkora volna a piac felvevőképessége, ahogy G. állítja, mégis azt tartom, hogy érdemes volna foglalkozni a gondolattal, hogy másutt is megkíséreljék a gyékényipar kifejlesztését.
A gépkötést én is alkalmasnak hiszem arra, hogy a kézzel kötő nő szegényes keresetét általa megjavítsuk. Szóba jöhetne a körkötőgép, amely a mi kötőnőinknek legalkalmasabbnak látszik. Ezen a gépen minden idegen segítség nélkül lehet dolgozniok, ami vak leányainknál igen fontos. Ehhez járul még, hogy úgy műhelyben, mint otthon használható.
Jó kilátásokat nyujt még a háziszövés, mosogatórongyok, törülközők, asztalterítők, stb.. Ezeket az árukat, amiket G. gyártásra ajánl, maga a kis-iparos nem adhatja el. A kis-ügynök helyett az árut eladóközpontnak kellene a piacon ajánlani. Hogy ezek a központok ügynökök és nagyobb költség nélkül tudnának-e érdemleges eredményt felmutatni, az bizonyításra szorul. Ha a ma szokásos ügynök-rendszert meg kell szüntetni, ezt csak fokozatosan tehetjük meg. A birodalmi munkásjóléti intézmény, mint a heilbronni vakok foglalkoztatója, évek óta dolgozik nagyban való eladással. Ezek eredményes munkája ellenére sem lehet azonban a kicsiben történő eladást kikapcsolni. Minden erőszakos lépés csak vak iparosainknak ártana. Javasolja végül G., hogy a kézműipar vissza-fejlesztése által felszabaduló erőket, mint telefonkezelőket és gyorsírókat alkalmazzák. G. értekezését azzal a kívánsággal zárja le, hogy a jövőben kosárfonókkal és kefekötőkkel szemben a gyékényfonókat, kötőket, telefonkezelőket, gyorsírókat és ipari munkásokat kell előnyben részesíteni, hogy így az ügynök-rendszert kiküszöböljék, másrészt vakjaink jólétét és tekintélyét emeljék. Össze-foglalva ki kell jelentenünk, hogy G. igazgató gondolatmenete nem új előttünk, s a felemlített tényeket azok, akik a vakok munkájával foglalkoznak, ismerik. Újnak és idegenszerűnek találjuk azonban a végső következtetéseit. Világtalanok életének irányításában vezető szerepet játszó egyének évek óta arra törekednek, hogy az eddigi jellegzetesen vak-foglalkozásokat tehermentesítsék, s elérjék, hogy a vakok kiképzése minél sokoldalúbb, munka-erejük értékesítése minél könnyebbé váljék. A munka-piac, különösen fiatal vakjainkat, egyre készségesebben veszi át. A régi előítéletek nagyobb megértésnek és előzékenységnek adtak helyet, s meg vagyok róla győződve, hogy a vakok sokoldalú felhasználása magával hozza a vak kézműiparosok számának csökkenését. Már csak ezért sincs szükség olyan mélyreható intézkedésekre, aminőket G. követel. A vak-iskolák vezetőinek és munkatársainak meg-van a lehetőségük ahhoz, hogy a felnövő vak fejlődésének menetét figyeljék s az illetőt lényének és képességének megfelelően befolyásolják pályaválasztásánál. Ha minden nevelő felelőssége tudatában végzi kötelességét, s az illetékesek a fentiek szellemében irányítják a vakság életét, akkor remélhetjük, hogy minden-minden kérdés, mely ma égetően fontos, a vakok létének vagy nem-létének szempontjából egyre közelebb kerül a megoldáshoz, s a megoldhatatlannak tetsző problémák békés nyugvó-pontra jutnak.
Írta: Paul Rudolf, Stuttgart, (Blindenwelt, 1938.)
Fordította: dr. Ferencz.

Az "ügyes vak".

Vannak dolgok, melyek mellett az ember éveken át elmegy a nélkül, hogy észrevenné; azután történik - valami. Olvasunk egy könyvet, ez vagy az elejt egy szót, s mi úgy érezzük, mintha éles fény esett volna rá: egyszerre megvilágosodik, értelmet nyer az előbb homályos, alaktalan tárgy, gondolat, fogalom. Így voltam én is eddig az "ügyes vak" megítélésével. Ha szó esett róla, elismerően rábólintottam, s lehet, hogy egy kicsit, a szívem legmélyén, talán vádoltam is magamat: miért nem vagyok én is olyan életrevaló! Mert „ez a sorstársunk igazán életre való!", ahogyan barátom mondani szokta. Ő szinte lelkesedik érte. „Annak semmi sem elérhetetlen. Ismerik is már mindenütt; elég odamennie a mozi, a hangversenypénztároshoz, a szinházi titkárhoz, a fürdőigazgatóhoz, a strandjegyszedőhöz, hogy a kezében legyen két jegy. No igen: magának és kísérőjének." De ne higyjük, hogy csak a szórakozások körül ilyen ügybuzgó. Megvannak az össze-köttetései a kereskedelmi életben is. Ha megkíván valamit, megszerzi magának. Meg bizony, ha mégannyi „fáradságba" kerül is. Vásárol is, ha másként nem megy, de csak beszerzési áron, vagy húsz százalék árengedménnyel. Dolgozik is, és tagadhatatlan, hogy jól dolgozik, és a készítményeit mindig el tudja adni akkor is, ha mellette megannyi látónak nyakán marad az áruja. De ha nem csinálja ezt? Kérded, nyájas olvasó. Oh, nagyon egyszerűen, csodálom, hogy rögtön ki nem találtad. Elmond egy varázs-mondatot... No igen: odalép az illető pénztároshoz, titkár, igazgató, jegyszedő, kis- avagy nagykereskedőhöz, és elmondja neki a varázsigét: „Kérem, én világtalan vagyok... És nagyon szeretném..." A többi a hely, a személy és a körülményektől függ. Van, akinek ennyi is elég, s átadja, amit az „ügyes vak" kér. Egynémely kereskedőnek persze alaposabban meg kell a helyzetet világítani: vak vagyok, keveset vagy semmit sem keresek, szükségem volna erre s arra, de csak ennyi meg ennyi a pénzem, s így tovább. Egészen kivételesen keményszívű ember legyen, aki el nem lágyul! És ha nem, hát Istenem, annyi kereskedő van a mi kis városunkban is, nincs az ember pont ahhoz az egyhez kötve...! Így az én „ügyes" sorstársam. S van talán aki megütközik a „módszerén"? Istenem, senki sem mondja, hogy kövesse példáját... Mindenki úgy tesz, gondolja, ahogyan jónak látja. Ő nem árt vele senkinek, tehát kinek mi köze hozzá? De vajjon tényleg nem árt-e? Megvallom, az-előtt nekem sem jutott eszembe, hogy feltegyem a kérdést. De hogy a múltkor a VV-t olvastam, egyszerre olyan tisztán állt előttem a kérdés, mint még soha: lehet-e, szabad-e nekünk, vakoknak, egyéni szemszögből nézni dolgainkat? Lehet-e, szabad-e egyéni előnyöket keresni, nem gondolva meg, hogy vele talán a vakok összességének ártunk? Mert, hogy a fenti „ügyes vak" árt a vakok összességének, az első pillanatra látszik. Hiszen ha úgy menne oda az igazgatóhoz, kereskedőhöz, hogy nem helyezné előtérbe vakságát, s csupán szegénységére hivatkoznék, talán azt mondaná az illető: egy szegény ember kért tőlem valamit. De ha ugyanezt egy vak teszi, nem a szegény embert, ha-nem a vakot veszik észre és jegyzik meg: egy vak járt nálam...
Nem akarok személyeket kényes helyzetbe hozni, nem jelölöm meg a foglalkozási ágat, ismerek vagy tíz vakot, akik nagyszerűen megállják helyüket benne. Munka-adóik meg vannak velük elégedve, ők is helyzetükkel. De volt egy, aki jobban szereti hivatásánál az italt, ezért meg kellett válni állásától. És íme: az illetékesek nem azt könyvelték az esetről, hogy akadt egy, aki nem érdemelte meg a bizalmat, ha-nem azt, hogy „a vak nem alkalmas" arra a munkára! Bizony, a vak egyéni esetét azon-nyomban általánosítják, s belőle az egész vakságra vonnak le következtetést. Az egész ellen vét tehát a vak, aki a maga hasznáért, vakságára hivatkozva - akár kimondott szóval, akár megjelenésével teszi-e - mert erősíti a társadalomban amúgy is mély gyökeret vert véleményt, hogy a vak csak kérni tud, még akkor is, ha ellenértéket ad! Nem tudom, hogy odaát, az anyaországban, van-e ilyen: egyesek itt, nálunk, szerzeményeiket, készítményeiket oly körlevelek kíséretében küldik el vadidegen emberek címére, melyekben főszerepe ennek a mondatnak van: „Világtalan vagyok..." Mi, haladó irányzatot követő vakok, egyre azt hangsúlyozzuk, hogy egyenlő elbánás illet meg a látókkal. Egy vaknak sincs tehát joga hozzá, hogy egyéni boldogulása érdekében szánalmat ébresztve maga iránt, a többiek törekvéseit lerontsa. Szétküldheti készítményeit akárhány címre, írhat mellé bár-minő hangzatos felhívást, de ez az egy szó... vak, ne legyen benne, mert ehhez nincsen joga. Éppen a VV-ben olvastam egyszer, hogy addig nem tűnhet el a társadalom előítélete, amíg valaki - akár az intézmények csupán - kérőlevelekkel árasztják el az embereket. Hát még, ha egyesek is rákapnak erre az eljárásra. Nem kell, hogy néven nevezzük a gyermeket, megérzi minden egyes a lényeget a burkolt forma mögött. Ha elindulunk az önállóság útján: vonjuk le a végkövetkeztetéseket még akkor is, ha gátat szabnak elénk. Legyünk erős akaratú, célratörő, gerinces vakok, vagy menjünk vissza nem is olyan távoli, de annál sötétebb múltba, amikor nem lehetett nagyobb célkitűzése a vaknak, minthogy miként öltözzék, hogy minél inkább szánalomra késztesse az adakozót. Itt az idő, sorstársaink: válasszunk -..!
Török András.

Karácsonyi vásár

Volt Újpesten a vakok menedékházában december 5-8 között. A menedékház igazgatósága a tőle megszokott ügyességgel rendezte meg a vásárt, mely főként a bpesti gyámolító kefe-, kosár- és szövött áruit foglalta magába. A szép számban megjelent közönség nagy érdeklődéssel szemlélte a kiállított tárgyakat, és szívesen vásárolt is belőlük. Jó ötlet volt a tombola, melynek jegyei nagy keletnek örvendtek. Az ilyen vásárok a legjobb alkalmat szolgáltatják nemcsak arra, hogy az intézetek anyagiakat szerezzenek, ha-nem arra is, hogy a vakok saját maguk is némi keresethez jussanak. Szívesen látnók, ha abban az irányban is történnének lépések: be lehetne vonni azokat is, akik kívül dolgoznak és szép a munkájuk.

Vak órásmester.

„Blindenwelt 1939. 9." száma írja, hogy az egyik francia pontírású újság, a „Valentin Haüy" átvette a VV cikkét, melyben Pekarik János szarvasi vak órásmester élettörténetét írta meg. A francia lap egészen részletesen tárgyalja Pekarik János pályafutását úgy, ahogy mi azt megírtuk.
A Valentin Haüy egy másik vak órásról is beszámol. Az 1937-i párisi világkiállításon bizonyos Gagnebin nevű svájci órásmester egy ú.n. világórát állított ki, melyért a nagy órák csoportjában nagy-ezüst érmet kapott. Az érdekes óra egyszerre mutatja, percnyi pontossággal, a kerek föld valamennyi országának idejét, beleértve a legkisebb szigetet is, melynek helyi időjelzése van. Összesen több, mint 500 helyi időt jelez. Az utolsó 70 év alatt több ezer órás kísérelte meg, hogy ilyen világórát készítsen, de alig jutottak tovább húsz helyi időnél. Órájuk nagyon drága is lett, mert minden helynek külön számlapot szereltek fel. Gagnebin óráján csak egy számlap van. Erre van feljegyezve a több, mint 500 hely, a 0 délkörtől kiindulva úgy, mintha a föld egyenlítőjére rónánk fel az egyes délkörökre eső országokat. Mutatók helyett egy gyűrű mozog a most említett beosztás előtt, melyre pedig 24 óra s az egyes órák közé eső 60 perc van rávésve. Így a gyűrűről minden percben le lehet olvasni a keresett hely pontos idejét. Gagnebinnek már 1905-ben volt zsebvilágóra-szabadalma, mely 70 állam helyi idejét mutatta. Anyagiak hiányában ezt csak Németországban és Svájcban szabadalmaztatta. A nagy világóra pályaudvarokon, kikötőkben, repülőtereken, nagy áruházakban, nemzetközi bankokban, postahivatalokban jó szolgálatot fog tenni. Büszkék lehetünk arra, hogy e nagyértékű óraműnek egy sorstársunk a megalkotója.

Szövetségi hírek.

Meg kell ragadnunk minden alkalmat, hogy sok kiadásunk fedezésére bár-milyen kis összeget is szerezzünk. Tagjainktól nem pénzt akarunk kérni, ha-nem csak olyasmit, ami semmibe sem kerül: gyüjtsék össze, és küldjék el kiadóhivatalunkhoz az összes hasznavehetetlen pontírásos papírjaikat, tehát az elolvasott leveleket, füzeteket, amiket nem akarnak eltenni, így a VV-t is. Amikor össze-gyűlt egy-két kilónyi, kössék át jól, s adják postára megcímezve: Vakok Világa kiadóhivatala, Rákoshegy. Mi ezeket a csomagokat össze-gyüjtjük, s eladjuk hulladékpapírként. Az a néhány fillér, amit érte kapunk, jó segítség lesz a lap előállítása körül egyre szaporodó kiadások fedezésénél. Kérjük azonban tagjainkat, hogy csak nagyobb mennyiséget küldjenek, mert egy-két lap küldése éppen úgy egyfilléres bélyegköltséggel jár, mint egy kilós csomagé, de meg a kiadóhivatalra is sok munkát róna, mert minden egyes levelet át kellene olvasni, nem hozzánk intézett levél-e a küldemény. A kilós csomagról pedig tüstént látja a kiadó, hogy mi van benne, s a nélkül, hogy átnézné, félreteszi a többi közé. Éppen ezért mindenki nyugodt is lehet, hogy a leveleit senki sem olvasgatja, ami még a miatt sem volna lehetséges, mert a sok száz pontírás azonnal zárt helyre kerül, ahová a kiadón kívül más nem juthat. Ez azonban azt is jelenti, hogy az ilyen csomagba tett levél nem kerül senki kezébe, tehát az elolvasásra szánt leveleket külön borítékban kell elküldeni. Ismételjük, ami a hulladékpapírral egy csomagban van, nem olvassuk el!
- A szerkesztőnkhöz nagy számmal érkezett karácsonyi és újévi üdvözletekre nem válaszolhatunk egyenként, azért e helyen köszönjük meg azokat és minden olvasónknak boldog újévet kívánunk.

Karácsonyi ünnepélyek.

A Vakok József nádor intézetében szép sikerű ünnepély volt december 17-én, melyen többek között a nagyleány-növendékek egy kedves Mikulás-játékot, a nagyfiúk pedig egy őskeresztény tárgyú színjátékot adtak elő.
- a vakokat gyámolító egyesületben dec. 23-án rendeztek lélekemelő karácsonyi ünnepélyt a világhírű Homeros-énekkar közreműködésével.

Hirdetések.

Felvidéki református énekes-könyv pontírásban lemásolva rendelkezésre áll. Akit érdekel, írjon érte lapunk szerkesztőjének.
- Jókarban lévő „metronom" 10 P-ért megvásárolható. Cím: Reichart Kornél, Budapest, 14. Hungária-középkörút 110.
- A Belhoro naptára ebben az évben túlnyomóan eszperantó nyelvű szöveggel jelent meg. Aki még nem kapta meg és igényt tart rá, díjtalanul megkaphatja, ha ír a VV kiadóhivatalának.

Nők rovata.

Tervbe vettük, hogy kézi-munkázó olvasóinknak jól felhasználható kötés- és horgolás-mintákat fogunk pontírással nyomtatni. Külön mellékletként ezt most nem tehetjük, de ebben a rovatban fogunk időnként ilyeneket közölni. - Aki teheti, hallgassa meg minden kedden d.e. 10,45-kor a rádió divatról szóló felolvasását. Itt gyakran diktálnak igen szép és könnyen érthető kézi-munka-mintákat; olyan jól diktálják, hogy pontírással is le lehet jegyezni.
Schlichter Berta sorstársunk (Budapest, 14. Hermina-út 7.) küldi az alábbi hasznos kötés-mintát:
Kötött kesztyű (öt-ujjas) Középnagyság. Középvastag pamutból 60 szemmel kezdjük. Öt tűvel kötünk két síma, két fordítotttal tíz cm hosszúságú darabot. Ua a hüvelykujjig öt cmnyit símán. A hüvelykujjnak egyelőre csak a nyílását csináljuk meg, így: 9 szemet átemelünk egy hatodik tűre és fölötte kötünk tovább, de előbb az átemelt 9 szemet pótoljuk: azt a tűt, amelyiken a szál van, balkézbe vesszük, üres tűvel, mint a sima kötésnél, beleszúrunk a felső szembe, ráhajtunk, keresztülhúzzuk, de nem engedjük le a szemet. A jobb tűn képződött szemet rátesszük a bal tűre és ismét a felső, az az-előtt hozzákötött szembe beleszúrunk, ráhajtunk, keresztül-húzzuk. Így kell szemeket hozzákötni. Ha a 9 pótszem meg-van, átvesszük az üres tűre és hozzákötjük a hiányos tűből megmaradt szemeket. Aztán körbe kötünk símán a mutatóujjig négy cmnyit. A mutatóujjat a hüvelykujj nyílása fölött csináljuk. Előbb a négy tűről a szemeket két tűre tesszük át. A két tűről 9-9 szemet veszünk le és a 18 szemet elosztjuk három tűre. Hat cm hosszú darabot kötünk, aztán minden tű elején minden sorban fogyasztunk. A fogyasztás előtt mindig lekötünk egy szemet. Ha már csak két szem marad minden tűn, a hat szemet két tűre tesszük és bevégezzük (lekantoljuk). A szálat horgolótűvel behúzzuk, kifordítjuk az ujjat és bal-oldalon elvarrjuk a szálat. A következő ujjhoz az egyik tűből nyolc, a másikból hét szemet veszünk és a mutatóujj odaeső széléből három hamis szemet veszünk hozzá. Beleszúrunk a szélébe és felveszünk egy szálat, ez lesz a hamis szem. A 18 szemet megint három tűre osztjuk. A szálat bekötjük úgy, hogy a jobbkézben levő tűnek a felső szemén keresztülhúzzuk, a végét a bal-kézbe való szálhoz simítjuk és néhány szemet duplán kötünk le. A középső ujj hét cm; a gyűrűs ujj hat cm, 18 szem; a kisujj öt cm, 16 szem; 3 hamis, 13 rendes. A hüvelykujjhoz 21 szem kell. A tűn van 9 szem, a tű fölött a pótszemekből veszünk fel kilencet és a két tű közötti szélekből egyik oldalon egy, a másikon két hamis szemet veszünk fel. A hüvelykujj hossza
öt cm. Vigyázni kell a jobb és bal kézre!
Kérjük olvasóinkat, írják meg szerkesztőségünknek, sikerült-e a leírt minta szerint a kesztyűt megkötni és hogy kívánják-e, hogy ehhez hasonlóan más mintákat is közöljünk.
Ha óhajtják, legközelebb néhány horgolt sapka-mintát adhatunk.