Vakok Világa 1942. május

Vakok Világa
5. évf. 5. szám
1942. május

A Vakok Szövetsége kiadványa.
felelős szerkesztő: dr. vitéz Kassay Béla.
Budapest, 7. Hermina-út 7.
telefon: 496 100
postatakarékpénztár: 44744.
pénztáros: Lefort Géza, Budapest, 14. Francia-út 42. (szombaton este 5-7 a Társaskörben)
telefon: 297 500
kiadóhivatal: „Vakok Világa", Budafok, Apponyi-út 21.

A Vakok Szövetsége tagdíja évi két pengő. A Vakok Világa évi előfizetése tagnak 1,20 nem-tagnak 3,70 P.

Tartalomjegyzék:

Mindenkihez
Rövidírás-pályázat
Karl Heinrich Käferle
Hírek a nagyvilágból
Egykor és ma
Nem unatkozom
Ludwig Wucke
Működő megvakult színész

Hirdetések.

Pontíró gépeket, táblákat, szakszerűen javít: Vakon mechanika, Budafok, Apponyi-út 21.
- Katolikus pontírású imakönyvet vennének, vagy ajándékul elfogadnak: Kálmánchey Anna, Újfehértó, Kisrét-út; Ocsenás Júlia, Munkács, Vakok Intézete.

Mindenkihez.

Márciusi számunkban említett névtelen levél többeket helytelen irányban befolyásolt. Nem azt szűrték le belőle, hogy névtelenül vagy idegen név alatt levelezni, felelőtlenül vádaskodni, bírálgatni jellemes emberhez méltatlan, hanem azt, hogy így is megmondhatja véleményét. Nem volna ez éppen baj, ha csupán a bátortalanság, a nyilvánosságtól való irtózás szülné a vágyat, hogy homályban maradjon. De legtöbbször nem ez az ok, hanem az, hogy nem akarja, vagy nem meri a felelősséget vállalni kijelentéseiért. Pedig annak, aki ezt nem meri, vagy nem akarja tenni, nem lehet, nem szabad annyi lehetőséget sem adni, hogy bánthasson, hogy sértegethessen. A VSZ tiszti-kara ápr. 16.i gyűlésén tehát elfogadta azt a javaslatot, hogy a VV szerkesztőségéhez s a VSZ elnökségéhez érkező leveleket a pontírást olvasni tudó titkárnő bontsa fel, olvassa át s azokat, amik az előbb említett csoportba tartoznak, semmisítse meg. Ez az eljárás a jogos és szükséges bírálatnak nem állít gátat, csak azokat zárja ki, akik nem tartják be a megkívánható formákat. Aki nincs valamivel megelégedve, akár ügykezelési, akár vezetési vagy éppen személyi kérdésben, álljon elő az elnöknél vagy más vezetőnél, s adja elő panaszát. Ha ezt restelli, úgy szólítson fel egy választmányi tagot, akiben megbízik, s annak közvetítésével tegyen szót. Ha pedig személyi kifogása van, adja elő a közgyűlésen. Ez így illik.
a VSZ tisztikara.

5. Gyakorló-szöveg a rövidírás-versenyhez.

Ritka az olyan gazdaember, aki illatszert használna. Ez ideig nem termett visszhangja az óra-közi szünetek szükségességének. Termetedet illetőleg nem kell többet mondanom: mindenki tudja, hogy mindig baj tölti el, szinte ez a lényeged is! A hasonló fogesetek nem szaporítják a fogorvosok borostyándíszét. Néhány óra előtt észrevettem, hogy fogasotok már nem olyan zsúfolt, mint előbb. Összébb kellene húznotok magatokat, nem nyújtózkodhattok olyan messzire, mint egykoron. A baleset híre idáig is eljutott az alatt a nehány másodperc alatt, ami ezideig elmúlt. Az ismétlő iskola csupán ideiglenes tartózkodási helye a tudásra áhító férfinépnek. Az a tény, hogy a kínálat nem volt a kívánalmaknak megfelelő, csupán felelőtlen elemek véleménye lehetett. A köszönet önkénytelen kifejezése tört elő számon. Az ellenséges katonák kíméletlensége a kegyetlenséget közelítette meg. Ilyenféle kíváncsiság már ismételten teremtett kellemetlen helyzetet. Rajtam kívül senki sem tartózkodhatott a helységben, bár a vidék idegenforgalma a szokottnál sokkal nagyobbra emelkedett. A kívánt mintát postafordultával kaptam meg. Köszönettel igazolom, hogy az árjegyzékben szereplő áruk minősége meghaladja a mintáét. Nem tudod-é, mi módon lehetne bizonyítani az új adófelügyelő helyettesének e tárgyban való illetéktelenségét?
Beküldendő: Mecsér Máriának: (Ppettend, Fejér-megye) címre, május 31-ig. Ne felejtse el nevét és címét aláírni!

3. számú rövidírás-pályázat eredménye.

sorszám, név, hibapont
1. Kiss Erzsébet, és Werner Júlia 9
2. Bori János 10
3. Csokonai Vitéz G. 21
4. Müller József 22
5. Lantos István, Pauer István és Schlégl Ida 23
6. Sinkovics Margit 27
7. Liebhardt Mária 28
8. Kiss István 31
9. Kovács István 32
10. Miskey Mária 35
11. Bánóék 33
12. Módé József 38
13. Hinger Boldizsár 39
14. Révész Ottó 46
15. „Remény" jelige és Szauer Gizella 49
16. Névtelen 53
17. Mittrovátz Miklós 56
18. Tóth József 64
19. Bleier József és Kosztin Gergely 66
20. Kaló Terézia 78
21. Koch Imre 83
22. Lantos Mihályné 92
23. Czettler Erzsébet 106
24. H. M. 107
27. Győrffy János 109
26. „Kék tó" jelige 119
27. Cseh Mária 121
28. Moór János 133
29. Rigó Ilona 140
30. Lessner Kálmán 171
31. Kormányos Ida 191
32. Danyi Endre 265
33. Tóth Gyula 445
hibapontok átlaga 79

Régi vakok, híres vakok.

Karl Heinrich Käferle.

A ludwigsburgi ezermester címmel tisztelték meg kortársai Karl Heinrich Käferle-t, aki 1768-1834 között élt.
Atyja jómódú malomtulajdonos volt Weiblingenben. Később költöztek Ludwigsburgba; ahol további életét leélte. Hogy milyen kegyetlenül bánik a sors némely emberrel, azt mutatja a kis Käferle esete. 14-napos korában csaknem teljesen elveszti az egyik szemevilágát. Négy esztendős, mikor a mezőn bodzapuskával lövöldöző gyerekek kilövik a másik szemét. Szülei elemi iskolába adják, de már az első napokban kitűnik, hogy a betűvetéssel nem boldogul: gyengén látó félszeme előtt percről-percre kisebbednek a betűk. A tanító eleinte pofonokkal próbál javítani a helyzeten, de egy szép napon a fiú egyáltalán nem látja többé az írást. Elviszik híres szemorvosokhoz; a sok operációnak azonban az lett az eredménye, hogy a másik szemét is ki kellett venni.
Gyermekkorában rengeteg apró szerencsétlenség érte: vízbe esett, padlásról zuhant le, nekiszaladt falnak-fának. Hamar kiviláglott zenei tehetsége és nagy kézügyessége a mechanikai munkák elvégzésére. Tanult citerázni, hegedülni, zongorázni, és amelyik hangszer a kezébe került, azt megvizsgálta a legapróbb részletekig, és addig mesterkedett otthon, míg ő maga is elkészített otthon egy ugyanilyen hangszert. Hihetetlenül hangzik... Még zongorát is próbált gyártani jól felszerelt műhelyében. Ez természetesen eleinte nem jól sikerült neki; a rezonáns-feneket sehogysem tudta eltalálni. Nem esett azonban kétségbe. Felkeresett több hivatásos zongorakészítőt és addig tanult, míg ezt a mesterséget is egészen el nem sajátította és akkor önálló vállalatot létesített. 29-éves korában nősült meg, és boldog családi életet élt.
A bécsi kongresszus alkalmával 14-éves fia kíséretében Bécsben járt, hogy az ott időző uralkodóknak és művészeknek ajánlja portékáját. Olyan jó üzletet csinált, hogy gyárát tetemesen megnagyobbíthatta. A zongorakészítés mellett egyéb munkákkal is foglalkozott: emelőgépek, szivattyúk, stb. kerültek ki ügyes kezei közül.
A perpetum mobile kérdésével is foglalkozott, de hamarosan rájött, hogy az lehetetlenség.
Fiai, majd később unokái vették át gyárát, mely, mint Käferle-cég egészen a 14-es világháború kitöréséig működött és virágzott.
HB.
(die Blindenwelt 1941.)

Hírek a nagyvilágból.

A világháború és a földgömb. - Aki figyelemmel kíséri a mai világeseményeket, annak nagy földrajzi tudásra van szüksége. Nap-nap után hallani Celebes, Tobruk, Charibi tenger, Donjec-vidék neveket. Ilyenkor mindenki előveszi az atlaszt s megkeresi az említett helyeket. Nekünk, vakoknak, nem megy ez olyan könnyen. Az iskolában használt papír-térképek nem sokat érnek ebből a szempontból; hiszen azok még a század elején készültek, amikor máskép nézett ki a világ, mint most. Ezen a problémán óhajt segíteni a steglitzi vakok intézetének egyik tanára, Kurt Hildebrandt, aki domború felületű, apró földgömböket készít. A kontinensek, tengerek, szigetek, nagyobb folyók érzékelhetők rajta. Ilyen földgolyókat már több németországi intézet rendelt. Hildebrandt tanár pontírású magyarázó-füzetet is szerkesztett hozzá, hogy mindenki el tudjon igazodni a kis földgömbön.
HB.
(die Blindenwelt 1941.)
- A Német Birodalmi Vakok Szövetsége keretében külön szakosztály létesült írók és hírlapírók számára. Vezetőjük a szintén vak Kittel, aki élénk összeköttetést tart fenn a sajtókamarával és a különböző író-egyesületekkel.
- Negyven éve működik Berlinben a vak énekkarok központi szervezete. A vezető Walter Brennecke, aki karnagya egy énekkarnak, szerkesztője egy újabb folyóiratnak: „Der Chorgesang" (A karének); továbbá ellátja kölcsönkottákkal az egész ország területén működő vak kórusokat. 1940-ben pl. 139 énekkari letétet kölcsönzött ki. Németországban jelenleg 16 férfikar van 290 taglétszámmal; 9 női kar 212 taggal; 42 vegyeskar 1254 tag; összesen 67 kórus 1756 taggal 42 különböző helyen.
- 50-éves Siegfried Berger német író, ki műveiben gyakran szerepeltet, kitűnően, vakokat.

„Egykor és ma"

A német vaktanulmányi intézet 25 éves (1916-1941.).
Írta: Prof. dr. Carl Strehl.

Mióta csak emberek, és közöttük rokkantak, nyomorékok, törődöttek és betegek léteznek, a kortársak mindig különös érdeklődéssel fordultak a vakok felé. Az ókorban Istentől megilletetteket láttak bennük, akiknek „befelé fordított tekintetében" rendkívüli, szinte természetfeletti képességek rejlenek: látnokok, költők, dalnokok.
A középkor a kegyes adományok és alamizsna formájában megnyilvánuló keresztényi felebaráti szereteten felül nem sok érdeklődést tanusított a háború és a sors keményen sujtottjaival szemben: jótékony intézmények, kolostorok, ispotályok, menhelyek és koldulás.
A nem-látó ember értékelésében alapvető változás csak az újkorban következett be: vakiskolák, szakképzés. Az utolsó évtizedek aztán meghozták a világtalanok ép szellemi és lelki erőinek fokozottabb megkülönböztetését és hasznosítását.
„Csodálták, táplálták, oktatták, - a helyüket megállják": így jellemzik a vakügy fejlődésének négy szakaszát az ókortól napjainkig. A huszadik század kezdetén már az egész művelt világon működtek vakok intézetei és ezek kitűnő tanerőkkel és tanszerekkel voltak ellátva. Világtalan gyermekeket, korán és később megvakult egyéneket neveltek bennük hasznavehető polgárokká. Iskolázták, s a maguk, valamint a köz javára az általános munka menetébe besorozták őket. Az épérzékűeknek rendelkezésére álló kultúrjavakkal összehasonlítva azonban az egyébként egészséges vakok számára a művelődés, a szakképzés és a hivatásgyakorlás lehetőségei aránylag csekélyek voltak. A tehetséges fiatal vak szellemi irányú továbbképzésénél úgyszólván kizárólag az élőszóra és környezete jóakaró segítségére volt utalva. A pontírású könyvtárak ekkor még csak keletkezőfélben, a vak-technika, írógép még csak fejlődésük kezdetén voltak. A hanglemez, a rádió, de mindenek felett egy olyan központi szerv, amely a vak szellemi munkások érdekeit képviselte volna, még hiányoztak. Aki a vakok-intézete nyujtotta kereten túl akart jutni, előítéletekbe, társadalmi, gazdasági és művelődési nehézségekbe ütközött. Nem csoda, hogy csak elvétve sikerült egy-egy átlagon felüli tehetségű világtalannak a szűkre szabott kereteken felülemelkedni. Kivételek mindig akadtak. De érvényesülésük annyi időt, anyagi áldozatot és erőfeszítést igényelt, hogy az eredmény csak ritkán igazolta a befektetést.
Az 1914-18-as világháború fordulatot jelent a testileg és szellemileg egészséges vak sorsában. A vak hadirokkant világtalan katonák közül, akik a legkülönfélébb pályákról, egyetemekről és felsőbb iskolákról vonultak be, némelyek korábbi szellemi foglalkozásukat akarták folytatni, mások egyetemi tanulmányokra készültek, vagy félbemaradt iskolájukat szerették volna befejezni. Ezeknek a törekvéseknek láttán született meg 1916. májusában Marburgban a Vaktanulmányi Intézet megalapításának gondolata. Egy világtalan egyetemi hallgató tapasztalataiból kiindulva, aki ismert minden nehézséget és küzdött ellenük, a főiskolai segélyszövetség vezetőjének, dr. Pinkerneilnek, neves szemésztanároknak, a porosz miniszteriumok képviselőinek, a marburgi egyetem és a hivatalos hadirokkantszervezeteknek közreműködésével fektették le az intézmény tervét. Ennek kellett a záró-szemet jelentenie a szellemi fejlődés láncolatában, ennek kellett feltennie a koronát a német vakképzés törekvéseire.
Az esztendők során egyre újabb ágazatokkal bővült a vak szellemi munkások marburgi intézménye. Idővel a hadirokkantak ügye mellett felölelte a magasabb vak-oktatás minden területét. Az egyetemi hallgatók otthonán kívül, amely gazdasági és szociális segítséget nyújt az egyetemi hallgatóknak, és a gyakorlati életben állóknak egyaránt, rendszeresen kiépítettük a Krückmann Emilről elnevezett főiskolai könyvtárat. Könyvállománya ma kereken 30.000 kötetet tesz ki; a munkák felölelik valamennyi vonatkozó tárgykört.
Tudományos mű 23.068 kötet, ismeretterjesztő 522, szépirodalom 3465, zenemű 2603, összesen 29.658 kötet. Ezek a túlnyomó részben tudományos művek, mint továbbképző és tananyag, rendelkezésére állnak minden Németországban és a baráti külföldön tanulmányokat folytató vagy az életharcban álló vak szellemi munkásnak. Az utólsó évben 2879 kölcsönző 36.015 kötetet vett ki. A könyvtár anyagának kiegészítését szolgálja egy korszerű szedőgépekkel felszerelt pontnyomda és tanszerkiadó-vállalat (dombornyomású térképek és egyéb ábrák készítésére). Ehhez könyvkötészet és síknyomda csatlakozik. A nyomtatásban kiadott standard-műveken kívül kézírású pontmásolatokat is készítünk, még-pedig nemcsak saját könyvállományunk növelésére, hanem a külföld számára is. A pontnyomda termelése az 1940. év végén 829 mű volt, ami 2162 kötetet tett ki. Lemezállománya 95.419 darab volt.
Az intézet saját mechanikai kísérleti műhelyében újonnan szerkesztett gépeket próbál ki s ha beváltak, sorozatszámra készíti azokat. Szerkesztenek és gyártanak mindennemű segédeszközt és készüléket, ami az egyetemi és iskolai tanulást, valamint a hivatás gyakorlását a vak számára megkönnyíti.
A kezdetben szerény tanfolyamok államilag elismert berendezésekké nőtték ki magukat. Jelenleg működik egy magánjellegű középiskola, egy egyéves magasabb, és egy kétéves kereskedelmi tagozat vakok és csökkentlátásúak részére, ezekhez internátus csatlakozik. Hadviselteknek érettségire való előkészítésére külön tanfolyamot szerveztünk. Az elmúlt 25 év alatt érettségit 72, iskolai záróvizsgát 43 tanulónk tett. Az egyéves kereskedelmit 26-an, a kétévest 9-en végezték el. Ipari üzemeinkben 10 leérettségizett növendék teljesítette munkaszolgálatát.
Kereken 300 világtalan folytatott négy karon egyetemi tanulmányokat Marburgban és másutt. Közülük mintegy 250-en tették le az akadémiai és állami vizsgákat. Irodai munkára 200-at képeztek ki. Az internátusok, könyvtár, valamint a nyomda és tanszerüzem gazdasági és szociális támogatásban részesíti a vakokat egyetemi tanulmányaik és kiképzésük megkönnyítésére. A már gyakorlati életben álló szellemi munkások továbbképzése érdekében tanfolyamokat rendezünk zenetanárok, orgonisták, hangversenyző művészek, úgyszintén írók, lapszerkesztők és ehhez hasonló szabad pályán működő vakok számára.
A marburgi sajtótanfolyamok, melyeket a Német Hírlaptudományi Intézettel karöltve bonyolítunk le, értékes szakismereteket nyujtanak az egyetemistákból és egyéb szellemi munkásokból álló hallgatóságnak. A vaktanulmányi intézetből kikerülő sorstársak, mint jogászok, nemzetgazdászok, vak- és népiskolai tanítók, lelkészek, prédikátorok és egyéb szabad foglalkozásúak csaknem valamennyien megtalálták működési területüket. Sokan töltenek be magasabb vagy középfokú tisztviselőként állami, városi, vagy községi hivatalokat. A kereskedelmi iskolát végzettek között sok az önálló kereskedő, mások köz- vagy magánüzemekben vannak alkalmazva. Kiképzésük alapján a két utóbbi csoportba tartozók előtt is nyitva áll az előmenetel útja.
A pályaválasztási tanácsadó, a munkaközvetítő, a hozzájuk tartozó irattárral és felvilágosító irodával sokoldalú, áldásos és eredményes tevékenységre tekintenek vissza. A Marburgot járt mintegy 500 vak szellemi munkás közül valamennyi, aki tanulmányait sikeresen elvégezte, adottságainak és képességeinek megfelelő módon elhelyezkedett.
A vakügy lélektani, pedagógiai, jogi és szociális vonatkozású problémáit állandóan figyelemmel kísérjük, gyüjtjük és feldolgozzuk. A hivatáskutatás és hivatás-statisztika kérdéseinek szintén nagy figyelmet szentelünk. A tanulmányi intézet igyekszik szóban és írásban „a vak" régi képét a köztudatban a kornak és a valóságnak megfelelő felfogással helyettesíteni.
Az a harc, amit a szellemi vak munkások az értetlenség és előítéletek ellen folytatnak, nem könnyű. A látók csak ritkán tudják teljes egészében felmérni, mennyi lelki és erkölcsi erőre van szükség ahhoz, hogy valaki szemevilágának elvesztése ellenére hősies küzdelem és áldozatok árán, maga elé tűzött célját elérje.
1939. ősze óta a Marburgi Vaktanulmányi Intézet ismét eredeti feladatának, a hadivak közép- és főiskolások átképzésének és gondozásának szolgálatában áll. 25 év tapasztalatait bocsájtja rendelkezésükre és reméli, hogy tanácsadásával és útmutatásával azoknak a hősöknek is jó szolgálatot tehet, akik a hazájukért a legnagyobbat: szemük világát áldozták.
A Marburgi Vaktanulmányi Intézet eme röviden vázolt eredményei kiváló vezetősége és elsőrendű szakemberekből álló személyzetének köszönhető, akiknek képessége és ügyessége a szervesen növekedő intézménnyel lépést tartva fejlődött, és akik az idők folyamán olyannyira beledolgozták magukat különleges munkakörükbe, hogy ma már nélkülözhetetlenül összeforrottak vele. De az ő személyük mellett köszönet illeti a birodalmi hivatalokat, közöttük elsősorban a munkaügyi miniszteriumot, - és itt kiváltképpen dr. Engel miniszteri igazgatót, - az állami, városi és községi hatóságokat, a pártot és tagozatait, de mindenek felett Marburg város vezetőségét és egyetemünk kurátorát, akiknek mindig volt ránk gondja. Valamennyien támogattak bennünket anyagi és erkölcsi téren egyaránt, és ezzel megteremtették az előfeltételét annak, hogy a vaktanulmányi intézet eleget tehessen a reá háramló feladatoknak. Az eltelt 25 esztendő sikerei buzdítanak bennünket a további harcra azok érdekében, akiknek legfőbb vágyuk, hogy népünket, hazánkat és vezérünket, Hitler Adolfot, szolgálhassák, hogy egykor azok közé számítsanak, akik „a helyüket megállották".

Ezt a jó áttekintést nyujtó beszámolót a „Marburger Beiträge zum Blindenbildungswesen 1941. 7-8. számában a Vaktanulmányi Intézet negyedszázados fennállása alkalmából megszervezője és rendkívül agilis igazgatója, dr. Strehl Károly írta, aki maga is világtalan, s akit érdemei elismeréséül nemrég tüntettek ki a tiszteletbeli professzori címmel.
MM.

Nem unatkozom.

Írta: Helmuth Rothe.

„Mit művelsz egész nap? Nem unod magad?" Ezt a kérdést halljuk mi vakok számtalanszor. Ezt a szánalomteljes kérdést, különösen ha látók tették fel, úgyszólván minden sorstárs ismeri. A legalkalmasabb feleletet erre azok tudják megadni ma is, akiknek valami biztos foglalkozásuk van: „dolgozom". Ha erre aztán egy meglepett érdeklődő azt kérdezi: „Miben áll ez a munka?" És ha kielégítő feleletet kap, akkor nem képes betelni a csodálkozással. Nagyobb örömére szolgál egy vaknak, ha ennek a felfedezésnek a következtében a látók részéről már nem azt a szánalmat kapja, mint az, aki semmire sem képes. Mit felelnek azonban erre a kérdésre azok a sorstársak, akiknek állandó hivatásuk nincsen? Néhány idősebb ember közülünk kénytelen ilyenkor beismerni, hogy - habár nem mindig ő-rajta múlik, - kevés munkát végez. A fiatalabbak sok-mindenfélével tudják idejüket eltölteni, mert hiszen akad foglalkozás bőven. Néhányan többet is tennének, ha volna rá lehetőség. Éppen ezért én is bátorkodom ismertetni az olvasókkal, hogy miképp űzöm el az unalmat. Ha csak egy sorstársamnak is használok vele, már az is sokat jelent.
19-éves koromban, - tíz évvel ezelőtt, - egy szerencsétlenség következtében veszítettem el szemem világát. Nehezen tudtam beleilleszkedni az új helyzetbe. Beleilleszkedni? Ezt fogják egyesek kérdezni. Igen, kedves sorstárs, én testi és szellemi munkát végzek ahelyett, hogy a látásomat siratnám. Van egy kis gazdaságom, melynek fenntartása elég sok gondot okoz. Itt egy vak embernek is elég munkája akad. A kertet fel kell ásni, nyáron öntözni kell, állandóan dolgozhatom annyit, hogy bele is izzadok. Ennek következménye: jó étvágy és álom-nélküli éjtszakai alvás. E mellett kapálni is szoktam. A gyomláláshoz is értek valamit. Nagyobb veteményeknél tapintással könnyen felismerem a gyomot. Ősszel jön a sor az én „kedvenceim"-re: ezek a fák. Metszeni, nyesegetni kell őket. A szükséges tudnivalókat a hamburgi kölcsönkönyvtárból szereztem meg magamnak. Olvastunk már róla, és megpróbáltuk a gyakorlatban. Rájöttem akkor, hogy ez vakoknak nem is olyan nehéz mesterség. Nagyobb fáknál nem boldogulok egyedül, de ezeknél nincs is arra nagy szükség, hiszen a fákat főleg csemetekorukban kell gondozni. 3 éve már nemesítéssel is foglalkozom. Az eredményre magam is büszke vagyok. Nem egyszer esett meg, hogy egy látó fejcsóválással adott csodálkozásának kifejezést: hát egy vak még ehhez is ért?!
A háztartásban szükség van tűzifára. A fürészelés még a leggyakorlatlanabbnak sem okoz nagy nehézséget. Más az eset a favágásnál. Itt aztán kell vigyázni! A nem-látónak az ujjai rendkívül fontosak, óvatossággal azonban minden veszély elkerülhető.
A tyúkok és házinyulak ólait időnkint tatarozni kell. Fürészt kalapácsot és szegeket veszek elő és az építés megkezdődik. Néha egy kis „véráldozat"-ba is kerül, de az ember csakhamar rájön arra, hogy melyik a hüvelykujj és melyik a szeg.
Gyermekeim adnak legtöbbször alkalmat arra, hogy legyen mindig valami elfoglaltságom. Egyáltalán nincsenek tekintettel vakságomra, és ennek én csak örülni tudok. „Papa, gyere velünk gombát szedni, mama nem ér rá." „Igen, gyerekek, mehetünk." Ha most a vezetést a gyerekeknek engedném át, könnyen eltévednénk. Én azonban a szél járásához és a nap állásához igazodom. Ha aztán letérünk az erdő főútjáról, a gyermekek pedig nem találnának vissza, itt van a papa, ő biztos a dolgában.
Sárkányt akarnak ereszteni; fűzfasípot kérnek, majd ostort, és még tudja a jó ég, milyen kívánságaik vannak. Ha pedig rossz az idő, gyermekeimnek a szobában is én vagyok a legjobb pajtásuk. A legkisebb arra kér, rajzoljak neki egy elefántot. Itt aztán gondolkodóba esem. De nagyobb baj nincs; „hozzál nekem egy kis vörös agyagot, majd mintázok neked egyet." Beismerem, hogy amit csinálok, nem valami gyönyörű példány, de fődolog az ormány, a széles fülek, és az oszlopszerű lábak. Ha ezek megvannak, kész az elefánt. Abból az időből, amikor még láttam, megmaradt a képzeletemben egynémely állatnak a formája. Ezeket meg is tudom mintázni. Gyermekeim ezeket látva meghatódnak, sőt néha még egy-egy felnőtt is csodálkozik rajta.
Fúrni, faragni, esztergálni, szegezni, építőkockával játszani, stb., stb., egy jó papának mindezekhez értenie kell, még akkor is, ha nem lát.
Feleségem néha előhozza az iskolatáskát, egy-egy rongyos cipőt, vagy miegymást, hogy javítsam meg. „Papa, itt rossz a csat, emitt meg lejött a fél talp; csináld meg ezt hamar." És most „cipész" vagyok, ha nem is nagyon szép a munka, de egy ideig tart még. A hosszú téli esték alatt már nem egy hálót szőttem halász-ismerőseimnek. Kedves foglalkozás, különösen, ha mellette a rádióból szórakoztató előadást, vagy muzsikát lehet hallgatni. Máskor meg előveszem a hegedűmet, hogy családomat szórakoztassam.
A legkisebb mesét kíván: Jancsi és Juliskát akarja hallani. A nagyobbak már egy-egy szép népdalt is tudnak. A feleségemnek már magasabb igényei vannak: ő a többek között Haendel Largo-ját követeli tőlem. Néha-néha egy jó sakkpartnerem is akad. A kölcsönkönyvtárban nagy a választék, kedvem szerint olvashatok; kockajátékra is sor kerül. Ilyenkor nagy az izgalom, vajjon ki fog nyerni. A szövetségünk is ad néha egy és más tennivalót. Sorstársaim felkeresnek, hogy legyek segítségükre elhelyezkedési ügyekben. Ilyenkor az írógépnek akad munkája. Nagy örömömre szolgál, ha valakinek az én segítségem által sikerül valahol munkát és kereseti lehetőséget elérni. Ha valamelyik sorstársam kiöntötte előttem a szívét, nekem is eszembe jut egy és más a rég elmúlt időkből. Ilyenkor a gyermekek nyugtalansága kissé terhemre van. Előveszem szigonyomat és kutyámmal kisétálok a tó partjára halászni. Itt ülök egy darabig, elmélkedem, de a halfogás gondja hamarosan visszaszólít a való életbe. Itt estig, sőt késő éjtszakáig szoktam tartózkodni. Hazamenet ismét vídám vagyok, különösen, ha a konyha számára sikerült a jó halfogás. Mindig örömmel fogadják, mert változatosabb lesz az étlap. Fáradtan fekszem le, holnap is nap lesz, jöjjön, aminek jönnie kell. Valahogy mindig csak lesz!
Az elmondottakból mindenki láthatja, hogy unatkozásra nem jut az időmből.
HB.
(die Blindenwelt 1940.)

Ludwig Wucke.

(folytatás)

Akkoriban még nagyon kezdetleges volt az intézetekben a vakok oktatása. Wucke azonban ettől függetlenül ügyesen segített magán: csináltatott fából egy vastagon vonalzott táblát, arra erősítette rá a papírost, és így írt egyenes sorokban.
Meg kell még említenünk azt a benső barátságot, mely közte és egy Vilhelmina Mylius nevű költőnő között fejlődött ki. Először leveleket, majd szebbnél-szebb költeményeket írtak egymáshoz. Soha az életben nem találkoztak; barátságuk szinte közmondásossá vált Türingiában.
Wucke nem tartozott országos viszonylatban a legnagyobb költők közé, de szűk hazájában nagy népszerűségre tett szert. A mult század végén szülővárosa szobrot állíttatott emlékére.
(die Blindenwelt 1941)

Működő megvakult színész.

Nagy feltűnést keltett 70 évvel ezelőtt, hogy a meningeni színház egyik híres művésze, Weilenbeck, hirtelen megvakult. A baleset szinte pillanatok alatt történt: Weilenbeck egyik barátjával sétált a parkban, mikor egyszerre csak azt kérdezte, miért lett hirtelen olyan sötét. Az orvos megállapította, hogy nem lehet segíteni. Weilenbeck nem esett kétségbe, hanem tovább-működött a színpadon, mintha mi-sem történt volna. Szerepeit nagyobb gonddal tanulta be és, kollegái állítása szerint, olyan ügyesen mozgott, hogy a közönség semmit sem vett észre abból, hogy a művész nem lát.
(die Blindenwelt, 1941.)
HB.