Vakok Világa 1942. szeptember

Vakok Világa
5. évf. 9. szám
1942. szeptember

A Vakok Szövetsége kiadványa.
felelős szerkesztő: dr. vitéz Kassay Béla, Budapest, 14. Hermina-út 7.
telefon: 496 100
postatakarékpénztár: 44744.
pénztáros: Lefort Géza, Budapest, 14. Francia-út 42. (szombaton este 5-7 a Társaskörben)
telefon: 297 500
kiadóhivatal: „Vakok Világa", Budafok, Apponyi-út 21.

A Vakok Szövetségének tagdíja évi két pengő. A Vakok Világa előfizetési díja tagnak évi 1,20 P, nem-tagnak 3,70 P

Tartalomjegyzék:

Régi vakok, híres vakok
Másmilyen-e a vak ember lelkisége
Rövidírás-pályázat
Szövetségi hírek

Budapestiek figyelmébe!

A Vakon Mechanika műhelyhelyiséget keres. A közvetítőnek 200 P jutalmat ajánl fel. A főváros területén, legjobb volna a 14. 7. vagy 8. kerületben. Kb. 300 négyzetméter alapterületű, egy vagy több helyiségből álló bérleményre van szükség. Értesítéseket a szövetség elnökéhez kérjük.

Régi vakok, híres vakok.

Gyakran halljuk, hogy azoknak a vakoknak, akik vakon születtek, vagy egészen fiatal korukban veszítették el látásukat, könnyebb a helyzetük, nem-csak azért, mert nem tudják, mi az, amit veszítettek, ha-nem azért is, - és talán lelkileg ez a döntőbb, - mert nem kell újra rendezniük életüket és átcsoportosítaniuk egész testi, lelki és szellemi erőkészletüket. Számtalan példánk van rá, hogy a felnőtt korban megvakultak is pompásan beleilleszkednek a megváltozott helyzetbe, sőt nem egyszer, akkor kezdenek csak igazán kitűnni és nagyot alkotni.
Hogy az ókorból vegyünk elő egy példát, megemlítem Diodotost, aki idősebb korában vakult meg. Fiatal korában M. Tullius Cicerót is tanította dialektikára mint házitanítója. Már akkor nagyra becsülték és szerették. Később stoikus philosophus lett. A vak Diodotosról Ciceró így emlékezett meg: „Vakságában ez az ember sokkal mélyrehatóbban foglalkozott bölcsészettel, mint előbb, gitározott, és éjjel-nappal olvastatott magának. Ezek azonban olyasmik, amiket nem-látó szemmel is elvégezhet az ember. Ő azonban tett olyasmit is, ami vakon szinte elképzelhetetlen mennyiségtant és mértant tanított és tanítványainak szavakkal is meg tudta magyarázni, hogy hol, honnan és hová húzzák a vonalakat...!" A jó Cicerónak ez volt a legelképzelhetetlenebb, pedig ennél sokkal nagyobb dolog az, hogy végrendeletében több 100.000 Sestertiusra rúgó vagyont hagyott tanítványaira, ami nem csekélység, különösen philosophus voltára való tekintettel.
Fischer János Sebestyén nem volt még öreg, amikor megvakult. 1773-ban született Bajorországban az Altmühle melletti Gunzenhausenben. Fiatal korában kitűnő zenei nevelést kapott, úgy, hogy karmester lehetett belőle. 23-éves korában, egy búcsún hirtelen veszítette el látását. A tüdeje gyönge volt, ami zenei pályáján előbb is akadályozta. Mikor a szerencsétlenség érte, abba is hagyta a karmesterkedést és kézimunkával kezdett foglalkozni. Rövidebb-hosszabb kísérletezés után a vonókészítés mellett állapodott meg. Öröklött képességei és finom tapintása folytán szakmájában csak-hamar tökéletességre tett szert, s a legkitűnőbb hegedűvonókat szállította rendelőinek, és 1829-ben a Müncheni Ipari és Művészeti Egyesület ezüst éremmel tüntette ki. A vonókészítéssel nem csupán maga és övéi foglalkoztak, ha-nem munkát adott sok alkalmazottnak is. Szabad idejében finom fa-faragásokat csinált, amikkel bámulatba ejtette az embereket. Faragványait a vakok intézete tanárai is megcsodálták. Néhányat a Bécsi Vakok Nevelőintézete ma is őriz belőlük. Öt évvel megvakulása után nősült meg és boldogan élt haláláig, ami 63-éves korában következett el.
Fischer János Sebestyén, amint élete folyása mutatja, teljesen bele tudott illeszkedni a vakságba. Új foglalkozást talált magának, melyben mesteri magaslatokra emelkedett. Ez az, amire a megvakult embernek törekednie kell, de ami talán csak a kiválasztottaknak sikerül. Beletörődni még csak megy valahogy, de megelégedetten élni, ez sokak erejét meghaladja.
Egy másik Fischer, Fischer Erzsébet 1788-ban, Halle-ben született. Híres hárfaművésznő volt. 3-éves korában vesztette el látását, hólyagos himlőben. Falusi elemi iskolába járt, ott nyerte az első oktatást. Kicsi korában kiütközött belőle a zene iránti vonzalom, s mindjárt hárfázni tanították. Rendszeres oktatást kapott és olyan bámulatos haladást tett hárfázásban, hogy nevét szárnyra kapta a hír. Művészetét több uralkodó is megcsodálta. A vakságban azonban sohasem nyugodott meg. Szentül hitte, hogy mégegyszer visszanyeri látását. Kitűnik ez abból a kis dalból, amit oly gyakran énekelt, s ami nagyjából így hangzik magyar nyelven: elmúlik egyszer a rámzuhant vak éj, feldereng a szép, örökös hajnal, megtalálok ott s felismerek mindenkit, aki csak egyszer is jót tett a vakkal.
Espine Ferenc egészen más fából volt faragva. Nem jutott neki annyi az élet javaiból, mint Fischer Erzsébetnek s még-is többre vitte. 1836 július 8.-án született Augsburgban. Apja a város órása volt és olyan szegény volt, hogy halála után négy évvel a kisfia egy katholikus árvaházba került. Az akkori idők tömeg-gondozása nem sokat törődött a gyermekkel, és senkinek sem okozott fejfájást, amikor 7-éves korában vörhenyben megbetegedett, sőt látását is majd-nem teljesen elvesztette. Iskoláit ugyan kisebb-nagyobb megszakításokkal, de még-is sikeresen elvégezte. Írni-olvasni csak nehezen tudott. 19-éves korában aztán végképp megvakult. 1855-ben bejutott a Müncheni Vakok Intézetébe, négy évig tanulta a kosárfonómesterséget s mint kiváló kosárfonó lépett ki. Jóllehet teljesen szegény volt, kosárfonóműhelyt nyitott, amit kiváló üzleti érzékkel vezetett. 1890-től kezdve az Augsburgi Vakok Intézetében a gyékény-, kosár-, és székfonást tanította kiváló eredménnyel. Működését meleg ügyszeretet és sorstársaihoz való, igaz vonzódás jellemezte. Vele-született tehetsége segítségével a teljes nyomorból és tehetetlenségből a tehetősek jó sorsába küzdötte fel magát s a gyermekeit kiváló nevelésben részesítette. Fia bajor királyi bíró lett, leányát egy augsburgi kosárfonó-mester vette feleségül. Ők vették át az öreg mester üzletét is. Espine szép vagyont hagyott gyermekeire: üzletén kívül két nagy értékű házat is. Beigazolta, hogy a közmondás a vakokra is áll: „A mesterség aranyat ér."
Érdemes ezeken a példákon kissé elgondolkozni. Diodotos esete talán a legegyszerűbb. Abban az időben, amikor a műveltség még nem volt általános, az iskolák ritkák s inkább a kiváló mesterek tartottak fenn egyet-egyet. A nagyműveltségű, tanítói képességgel megáldott ember könnyen találhatott helyet magának a nap alatt. A görög és római világban különben is nagyon dívott a házitanítói rendszer. A mai világban is találunk erre példát, hiszen a Vakok Budapesti József Nádor Királyi Országos Intézetének is van két vak zenetanára s az egészségtant is egy vak orvos adja elő. Olaszországban a zenetanításban közel 30 vak tanár működik, közöttük nem egy felnőtt korában vakult meg. Olaszország különben, - talán az egész világon egyedül - irodalom-történet és földrajz oktatására alkalmasnak találja és alkalmaz több, felnőtt korban megvakult tanárt, mérnököt. Németországban több vak működik, vagy működött, mint hitoktató. Van azonban olyan foglalkozási ág, amelyben a felnőtt korban megvakult, kellő műveltséggel rendelkező egyén azonnal megtalálhatja megélhetését: ez a nyelvoktatás. Nem egy vak keresi hazánkban is ezen az úton kenyerét, és bebizonyosodott, hogy a vakok nagyon alkalmasak a nyelvoktatásra, nem-csak azért, mert az oktatásban nagyobb türelemmel és szeretettel tudnak foglalkozni tanítványaikkal, ha-nem azért is, mert finom hallásuk révén a kiejtésnek minden apró árnyalatát azonnal észreveszik.
Fischer János Sebestyén pályája azonban megérdemli a figyelmet. Felnőtt korában vakult meg, abban a korban, amikor újjá-rendezni életünket komoly feladat. Itt szokott a legtöbb vak élete hajótörést szenvedni. Azért lesz tehetetlenné, magába roskadóvá és gyakran öngyilkossá a megvakult férfi, vagy nő, mert önmaga és családja képtelen ezt az élet-újjászervezést véghezvinni. Pedig, ha szakemberhez fordulnának tanácsért, ha őszintén feltárnák és töviről-hegyire megbeszélnék a vak helyzetét, majd-nem mindig meg lehetne találni a megoldást, ahogyan Fischer János Sebestyén is megtalálta. Karmester volt, zenésznek indult, de megelégedett azzal, hogy hangszerkészítő legyen, lehet, hogy karmesternek nem lett volna olyan kiváló, mint vonókészítőnek! S lám, élete boldog volt és harmónikus, akár-csak Diodotosé vagy Espine Ferencé, és mind a hároman vakon is tudtak akkora vagyont szerezni, hogy bőségesen hagytak örököseiknek.
Ellentétnek állítottuk közéjük Fischer Erzsébetet, aki nagy művész volt, akinek játékában uralkodók s a hallgatóság ezrei gyönyörködtek és gyermekkori vak létére sem tudta lezárni sorsa nagy kérdését s elégedetlen, nyugtalan volt utolsó napjáig.
Sok száz vak életét figyeltem meg és merem állítani, hogy a megnyugvás kizárólag a nagy lelki leszámolás kérdése. Aki túlesett rajta, egyszeriben felszabadul, mintha-csak akkor kezdené az életet.
Az élet újjászervezése legtöbbször nem is magán a vakon múlik. Igaz, hogy a legtöbb vak, aki felnőtt korában veszíti el látását, s akinek a reményei, tervei máról-holnapra füstbe mentek, görcsösen ragaszkodik a látó-világhoz. Hallani sem akar róla, hogy vaknak számít, sértve érzi magát, ha vele kapcsolatban, csak ki is mondják, a „vak" szót. Különösen kirívó ez az állapot a háborúban hirtelen megvakult katonáknál. Tudok esetet, amikor a fiatal vak hadirokkant öngyilkossággal fenyegetőzött, midőn a szemkórházból a hadivakok intézetébe akarták áttenni. Hónapokba került, mire megértette, hogy a kórházban nincs többé helye, míg amott sok új tanulni való vár reá.
Legnagyobb segítség, legkitűnőbb gyógyszer ilyenkor a munka. Munkát, elfoglaltságot kell keresni a vak részére, hogy ne maradjon ideje a tépelődésre, az önkínzásra. Olyan legyen a munka, aminek célja van. Ne csak azért dolgozzék, hogy éppen el legyen foglalva, ha-nem olyan munkát végezzen, ami visszaadja a hitet önmagában, visszaadja az önértékelést. Legjobb, ha maga keresheti meg kenyerét.
Sok tennivaló vár itt a családra is. Sokszor éppen a család az, a-mely - csupa szeretetből - valósággal vétkezik a vak ellen. Sok vakot ismerek, akik 10-20 év alatt egyetlen lépést nem tettek egyedül, öltöztetik, sőt etetik őket. Nem egyet elkísérnek az iskolába, egyetemre. Látó hozzátartozójuk jegyzi az előadást s majd-hogy le nem szigorlatozik helyette. Talán ez is csak a professzoron múlik. Pedig a vakot nem szabad dédelgetni. Az ajnározás puhává, tehetetlenné, önmagával szemben bizalmatlanná teszi, akkor, amikor fokozott akarat-erőre, növekvő önbizalomra volna szüksége. Persze nem úgy értem, hogy lökjék ki az utcára azt, aki jóformán meg sem békült önmagával. Ez a másik véglet volna. Maradjunk az arany középúton. Lassanként kell hozzászoktatni az önállósághoz, ahogyan kicsi gyermekével teszi a gondos édesanya. Eleinte kis feladatokat kapjon, aztán egyre nagyobbat.
Hogy mit érhet el a család körültekintő gondoskodásával, arra nagyon jó példa Franz Károly híres német orgonaművész.
A keletporoszországi Memel-ben született 1843. augusztus 22.-én. Kétéves korában valami megsértette a szemét, gennyes szemgyulladást kapott, minek következtében látását tökéletesen elvesztette. 6-tól 12-éves koráig maga atyja tanította, aki helybeli elemi iskolai tanító volt. A vak fiúcska már az első elemi osztályokban elárulta kiváló tehetségét. Atyja 1850-ben sorra látogatta az ismertebb német vakok intézeteit, hogy megismerkedjék a vakok oktatásának módozataival és ellássa fiát a szükséges segédeszközökkel. A tulajdonképpeni oktatás csak akkor kezdődött. A lelkiismeretes apa az elemi iskolai ismereteken kívül, és a rendes tanítási időn túl is, mindent tanított fiának, amit csak maga tudott: írást, olvasást, tudományos ismereteket. Tornagyakorlatokat végeztetett vele és megtanította minden lehető szerszám használatára. Zenét 6-éves kora óta tanult. 20-éves korában Berlinbe került Pabst dóm-orgonista házába, akinek vezetése alatt orgonálni tanult és egy év múlva vizsgázott is belőle. Ettől kezdve Königsbergben élt, mint zenetanító és zongorahangoló. Híre csak-hamar elterjedt s 1869-ben a memeli templom kántorává választották. De nem maradt ott sokáig. 3 évvel később, 1872-ben zenei tanulmányainak kiszélesítésére hosszabb szabadságot kapott és 1874-ben alapítványi kántor, majd 3 évvel később Berlinben a királyi dóm orgonistája lett. 1888-ban nősült meg. Három gyermeke született.
Franz Károly, amint látjuk, sohasem járt egyetlen vakok intézetébe sem, de kora ifjúságától kezdve szoros összeköttetésben állott nem eggyel. Állandóan tájékozódott a vakoknál szükséges ismeretek haladása felől. 1874-ben a Berlini Vakok Állandó Egyesülete társalapítójaként belekapcsolódott a német vakok feléledő szervezkedési mozgalmába és volt az említett egyesületnek 20 éven át elnöke és vezetője. 1879 óta a vakok valamennyi nagygyűlésén részt vett. 1880-ban Párisba hívták, hogy részt vegyen az akkori idők legkiválóbb vak művészeinek közös hangversenyén. Sok orgona és zongorahangversenyt adott és művészetét a közönség mindig nagy elismerésben részesítette.
Amint a felsorolt példák bizonyítják, kellő körültekintéssel, türelemmel és némi rátermetséggel, vakon is megtalálja az ember a boldogulását. Meggyőződésem, hogy a felnőtt korban megvakultakra nézve elsősorban gazdasági kérdés a vakság. Ha meg-van a megélhetés, a mindennapi kenyér, a vakság már nem tragédia, legfeljebb csak kellemetlen állapot. Ha azonban emellett olyan munkakört is talál a vak, amelynek meg-van az értelme, úgy kivirágzik, mint a májusi orgona, s ezzel együtt jár a boldogság, a megelégedés, amelynek fénye, mosolya sehol sem olyan ragyogó, mint a vak arcán.
...Y

Elhangzott a rádióban júl. 4.én este félhét órakor.

Másmilyen-e a vak ember lelkisége?

(folytatás)

A vakok és látók közötti esetleges meg-nem-értés okát nem egy, a világtalanok lelkében bekövetkező elváltozásokban látom; a baj gyökere abban a gyakran hamis beállítottságban és azokban a különféle, minden alapot nélkülöző előítéletekben van, amelyekbe látó embertársainknál beleütközünk.
A nemzeti szocializmus a tényállás helyes felismerésében a vak-munka erőteljes elmozdításával, egy olyan gondozási rendszer megteremtésével, amely inkább adókedvezmények, mint megalázó pénzbeni könyöradományok nyujtásán épül fel, továbbá a világtalanok önérzetének megerősítésével, már sokat elért, ami az elmúlt 8 év alatt jó darabbal előbbre vitte ügyünket. A német vakság, és külön-külön mindegyikünk feladata, hogy újabb erőfeszítés és lankadatlan felvilágosító munkával kiirtsuk a köztudatból azt, ami a látók és vakok igaz megértését csak akadályozhatja: a vak ember másmilyen lelkiségének meséjét.

F. Walter hozzászólása.

A vak ember különleges helyzetét négy tény szabja meg: 1. a vakságot nem lehet eltitkolni; 2. a vak előtt a látható világ a maga egész gazdagságával el van zárva; 3. a vak távolban lévő tárgyakról és ott lefolyó eseményekről csak hallása, távérzéke és szaglása útján szerezhet tudomást; 4. a vak, ha olyan test jelenlétéről akar meggyőződni, a-mely sem hangot nem ad, sem illatot nem áraszt, sem a távérzékre nem hat, kénytelen azt annyira megközelíteni, hogy a szó szoros értelmében „keze-ügyébe essék", vagy-is hogy megtapinthassa, ill. hogy annak mentén végig-tapogatózhassék.
Mivel a vakságot eltitkolni nem lehet, s a folyományaképpen adódó akadályok elhárításához különleges segédeszközökre van szükségünk, melyek szintén nem maradnak elrejtve, a látókkal való érintkezésünk során sohasem is fog sikerülni fogyatékosságunkat velük tökéletesen elfeledtetni. Bár, amennyiben ezt megérdemeljük, komolyan fognak venni bennünket, azonban viselkedésünk, teljesítményeink megítélésénél valamilyen módon mindig befolyásolni fogja őket az a körülmény, hogy világtalanok vagyunk. Még ügyes és önálló sorstársainknál is mindig tekintetbe fogják valamiképp venni fogyatékosságunkat. S ugyan-csak különös volna, ha mi erről a tényről nem vennénk tudomást, és ha ez nem érintené lelki életünket. A hatás, amit kivált, persze mindegyikünknél más; ez a jellemmel, adottságokkal, korral és neveléssel függ össze.
A vakságnak három irányú negatív hatása van: lelki, társadalmi, és gyakorlati.
Az az ember, aki kies, csöndes magányba zárkózott, vadregényes, vagy zordon fenségű tájakat, méltóságteljes dómokat sohasem látott, aki számára a csillagos égbolt, a villám és a felhő ismeretlen fogalmak, az olyan élmények egész sorával marad szegényebb, amelyek különösen alkalmasak lennének lelke felemelésére. Abban az esetben, ha ezt a hiányt nem lehet más benyomásokkal pótolni, a világtalan kifejezésmódjában mindig szárazabb lesz, mint a látó. Lelke ahhoz a hangszerhez válik hasonlatossá, amelyen túl keveset játszanak.
Másrészt ne feledjük: nem a külső ingerek a legfontosabbak, de sokkal inkább az, hogy az egyes lélek miként értékesíti azokat, ez pedig egyes-egyedül rajta múlik. Itt magával az emberi lélek rejtélyével állunk szemben. Semmi sem merülhet fel a lélekből, ami nincs meg benne eleve. A külső ingerek szerepe csupán annyi, hogy felébresszék, mintegy megcsendítsék, megkondítsák. De hol van az megírva, hogy egy bizonyos lelkiállapot kiváltására okvetlenül csak egy bizonyos külső inger képes? Hány és hány látó megy el a természeti szépségek mellett anélkül, hogy figyelembe venné azokat. A külömbség csak annyi: a látó embernek módjában áll a látható világról benyomást szerezni, a vaknak nem.
A látókkal való társadalmi érintkezésben a vakság gyakran hat elszigetelőleg. A kézmozdulatok, az arckifejezés, a pillantások, mindez elvész a mi számunkra. Így az-után körülményes magyarázatok útján értesülünk csak sok mindenről, amire a látóknak maguk között egyetlen szót sem kell vesztegetniük. Társaságban vagyunk. Egyszerre felcsattan a nevetés: egy tréfás kedvű vendég fintorokat vág, utánozza ezt meg amazt, vagy-pedig egyik jelenlévővel történt valami ártatlan baleset. Mindez közvetlenül hat arra, aki láthatja; a világtalannak hosszadalmasan le kell írni. Utólag aztán ő is tud nevetni rajta, de hiányzik az élmény közvetlensége, és az ilyesmit legtöbb esetben nem is lehet pontosan elmondani. Nagyon könnyen lopódzik be lelkünkbe ilyenkor a csöndes szomorúság: érezzük, hogy az eleven élet egy darabja pereg itt le előttünk, amelynek nem lehetünk részesei. Hasonló helyzetben vagyunk kisgyerekek jelenlétében, különösképp, ha még nem tudnak beszélni. Bohó mozdulataik, édes arcocskájuk, nekünk mitsem mondanak. Hogy fogyatékossága a vakot társadalmilag még milyen sok esetben teheti bizonytalanná, hozhatja a kétségbeesésig menő zavarba, - különösen a serdülő korban - erről személyes tapasztalataim alapján egész könyvre valót írhatnék.
A látókkal való gyakorlati érintkezésben, pl. a munkaközösségben, gyakran gátol a vakság. Ha látók dolgoznak együtt, sok esetben felesleges a beszéd, mert minden jelenlévő szemmel-kíséri a munkamenetet és ahhoz igazodik. Míg ha a munkatársak valamelyike világtalan, úgy mindent, amiről hallás útján nem szerezhet tudomást, elsősorban pedig az előre nem látott változásokat, külön el kell neki magyarázni, ami körülményes, sok időt vesz igénybe és így hátráltatja a munkát, különösen, ha nagyon sürgős.
Ahol sok ember dolgozik együtt és teljes gőzzel megy a munka, gyakori eset, hogy látók, amikor éppen mondani akarunk nekik valamit, egyszerűen a faképnél hagynak. Mi az oka ennek? Legtöbb esetben az igazolja a megszólított viselkedését, hogy időközben valamilyen hirtelen fordulat folytán, amelyet az általános zűrzavarban nem vettünk észre, megváltozott az általános helyzet. Mi pedig állunk és beszélünk a levegőbe, míg valaki fel nem világosít, hogy az illető nincs már ott. Hogy miért nem szólt egy szót, mielőtt elment...? Néha olyan gyorsan és váratlanul alakul minden, hogy a megszólított nem gondol arra, hogy egy vakkal van dolga; vagy az is lehet, hogy már akkor sem nézett ide, amikor beszélni kezdtünk hozzá. Éppen ez „a másik szemmel-tartása" és a kifejező-mozdulatok játszanak fontos szerepet a látók egymás közti érintkezésében. Így aztán nincs szükségük sok beszédre. Ezen a téren a vak nem ura a helyzetnek. Noha gyakorlattal, ügyességgel sok mindent ellensúlyozhatunk, a látókkal szemben még-is csak nagy hátrányban vagyunk, ami nem marad hatás nélkül lelki életünkre.
További hátrány ránk nézve az, hogy síkírást nem tudunk olvasni. Leveleket, okmányokat, hatósági rendeleteket, ujságokat, műsorokat, színház- és hangversenyjegyeket, mind úgy kell magunknak felolvastatni, megnézetni. Mivel pedig ismerőseinknek erre nem mindig van elegendő idejük, sokszor bizony nagyon fájdalmasan érezzük fogyatékosságunkat.
A hallás, a távérzék és a szaglás lehetővé teszik számunkra, hogy tárgyak jelenlétéről és folyamatok lezajlásáról távolból is tudomást szerezzünk. Hangszínváltozások (léptek zaja, lélekzés, torokköszörülés) és a távérzék tolmácsolta ingerek (nézetem szerint itt is hanghullámokról van szó) figyelmeztetnek bennünket az akadályokra, megmutatják helyiségek alakját és nagyságát, és így segítségünkre vannak a tájékozódásban; hallásunk továbbá tájékoztat a körülöttünk folyó eseményekről is; az illat elárulja, hogy gyümölcs, virág van a szobában, de azt is, hogy gyümölcs-, virág-, zöldség- vagy sajtkereskedés, esetleg trafik mellett haladunk el. Röviden: a nevezett érzékek nálunk, vakoknál, bizonyos fokig pótolják a látást, amennyiben dolgokat és folyamatokat hoznak tudomásunkra anélkül, hogy azokkal közvetlen testi érintkezést kellene felvennünk. Itt a „látás" egy alakjáról beszélhetünk, a-mely nem csupán gyakorlatilag, de lelkileg is hasznunkra válik, hisz bizonyos értelemben vett táji képközvetítésre is alkalmas, és ezzel különféle hangulatok ébresztésére. Nevezetesen a szabad természetben megtett vándorlásokra gondolok. A különbség ilyenkor csak az, hogy mások a látható világ benyomástöbbletét élvezik; kérdéses azonban, vajjon ezáltal a többi érzék közvetítette benyomásaik kiegészülnek, vagy elhomályosulnak-e.
Valószínű, hogy ez mindenkinél az egyéni adottságok szerint változik. Ha kétséget kizáróan akarnók megállapítani, hogy a vakra kisebb mértékben gyakorol-e benyomást a külvilág, mint a látóra, akkor egyenlő képességű és gondolkodású vakokat kellene egyforma életkörülmények között huzamos időn át megfigyelnünk. Minden azon múlik, hogy kit mi érdekel. A világtalan sem hall és hallgat meg tudatosan mindig minden hallhatót, amint-hogy az épszemű ember sem figyel meg, néz meg minden láthatót.
Az egészséges szemű ember, ha belép egy helységbe, hogy megkeressen valamit, első tekintetre meglátja, hogy amiért jött, egyáltalában ott van-e, azt is, hogy hol. Aki azonban nem lát, az nem rendelkezik olyan szervvel, a-mely a távolságból megmondaná neki, hogy, teszem azt, egy pohár hol áll, egy irón, vagy egy papírlap hol fekszik; mindent be kell járnia, mindent végigtapogatnia, míg véletlenül rátalál a keresett tárgyra, s ha történetesen éppen egy pohárról van szó,
(folyt. köv.)

9. gyakorlószöveg a rövidírásversenyhez.

Ki korán kel, aranyat lel. Utólagos magyarázatokkal indokolni sokkal könnyebb, mint előre elhatározással dönteni sorsunk fölött. Bánatomat temetik könyveim; ők tán az én legigazibb barátaim és híveim. Az álbetörő kedélyes nevetéssel siklott át a kényes helyzeten. Az elhagyott ara képtelen volt tovább titkolni keserves könnyeit. A hím- és nőnem megkülönböztetése néhány nyelvben a névelők segítségével történik. Amit az egyén életében összerak és értékként becsül, az mutatja erkölcsi szintjét. A behavazott csapás érintetlenül megőrizte a multkori nyúlnyomokat. Hitvány ember az, aki nyomorából üzletet csinál. Az egész nyarát a Balatonon töltötte el. Ahol nincs, ott ne keress! Mondta az egyszeri szekeres. Összeszedte szegényes holmiját, s nagysietve eltakarodott a nagyurak útjából. A borsó ára egy ideig még nem alakult ki szilárdan. A paradicsom egyike a legvitamingazdagabb tápanyagoknak. A pénzzavarban levő ember tárcájában gyakran sokadika van. Borgazdaságunk ezidén tiszta jövedelmet is hozott azon felül, hogy kifizettük a mult évi jövedéki kihágást. A magyar paprika erejét az idegenek nem bírják el. A meszely bormérő edény. Az országzászló-bizottság az utolsó percben megmásította az ünnepi zászló nyelének bordázatát. Az Úr félelme a bölcseség kezdete.
Beküldendő Mecsér Máriának: Pettend, Fejér-m., szept. 20-ig.

7. számú rövidírás-pályázat eredménye:

1. „Törekvés" jelige 13
2. Werner Júlia 15
3. Kiss Erzsébet 17
4. Hinger Boldizsár 24
5. Koch Imre, Schlégl I. 25
6. Kiss István, Lantos István és Módé József 27
7. Csokonai Vitéz G. 28
8. Mittrovátz Miklós 29
9. Kovács István 32
10. Körösztös Aranka 33
11. Bori János 34
12. Ferencz Lajos és „Remény" jelige 35
13. Sinkovics Margit 37
14. „Próba" jelige 38
15. „Küzdj" jelige 39
16. Stomfai Károly 41
17. Miskey Mária 42
18. Müller József 45
19. Bleier József és „Kitartás" jelige 46
20. „Bizalom" jelige 47
21. Fekete józsef, H. M. és „Testvér" jelige 49
22. „Névtelen remete" 53
23. Bánóék 55
24. Lantos Mihályné 56
25. László Andor 60
26. „Hontalan" jelige 66
27. Moór János 69
28. Kosztin Gergely 72
29. „Barátság" jelige 74
30. Schafranek Jánosné 81
31. Ausch Vilmos 85
32. Révész Ottó 87
33. „Akarat" jelige 88
34. Lessner Kálmán 107
35. Schmeleck Mihály 116
36. Danyi Endre 160
37. Liptai Ferenc 167
38. „Tavasz" jelige 186
39. „Erős hittel" 279
40. Németh Lajos 312
41. Pájer Ferenc 360
haladók hibapont-átlaga 45

Szövetségi hírek.

A VSZ tisztikara legutolsó űlésén szomorúan állapították meg, hogy a tagok első buzgalma, mellyel a Vakok Otthona alapját felkarolták, teljesen ellanyhult. Ma már csak a régebbi felajánlások hátralékos részletei érkeznek a csekkszámlára, új adományok, felajánlások nem. Pedig nem szabad ezt a szépen indult mozgalmat elaludni hagyni. Ha mi, magunk nem rakjuk össze filléreinket, sohasem leszünk a magunk otthonában; a mások segítségére hiába számítanánk, abból székháza, otthona sohasem lesz a magyar vakoknak! Kérjük minden sorstársunkat, tehetségéhez mérten járuljon hozzá e gyönyörű terv kiviteléhez. Ne legyen egyetlen magyar vak sem, aki legalább egyetlen téglát ne adott volna épületünkhöz! Befizetéseket a VSZ csekkszámlájára lehet eszközölni, esetleg a tagdíj s lapelőfizetésekkel együtt, de ilyenkor pontosan meg kell jelölni, hogy a befizetett összegből mennyit szánt tagdíjra, előfizetésre, s mennyit az Otthonra. Kérjük, hogy a gyüjtő-íveket is nagy ügyszeretettel kezeljék. A gyüjtött összeget október 1-ig kell beküldeni.
Április óta a következők adakoztak e célra: Gibba Andor 5 P, Ferenci Béla 5, Markovits Ernő 50, Baráthi Jánosné 1,80, Szikszay László 10, Molnár Gyula 80, Mundruczó Szidi 10, Stern Zoltán 100, Seres Rezső 100, Künsztler Teréz 22,20, Vasvári Albert 2, Molnár Katalin 3, Molnár Gyula gyüjtéséből 35 P. Szíves adományaikért hálás köszönet!

Vakok Világa melléklete

1942. szeptember

Tartalomjegyzék:

A téli és nyári napfény hatása bőrünkre
Nagy hőmérséklet előállítása
Egy nagy magyar álmodó
Tragikus világszemlélet a költészetben
A négy évszak üzenete
Reggel

A téli és nyári napfény hatása bőrünkre.

Nyáron a napfény hatásának kitett testfelületeink barnára sülnek. Télen ez alacsonyabb fekvésű helyeken még verőfényes helyeken sem következik be. Minthogy a magas hegyvidékeink egy része visszakerült és sízőink onnan télen is napbarnultan fognak visszatérni, érdemesnek tartjuk, hogy a nyári és téli napfénynek elsősorban a bőrre kifejtett hatáskülönbségével gyakorlati szempontból foglalkozzunk.
A napsugárzás, mint ismeretes, fizikai és biológiai szempontból három különböző sugárféleségből tevődik össze: 1. a szemünkkel is észlelhető látható sugarakból, 2. a hőhatást kifejtő, láthatatlan, infra-vörös sugarakból, végül 3. a biológiai hatást kifejtő, ibolyántúli sugarakból. Ezek mind u.n. elektromágneses sugarak. A látható sugarak hullámhossza kb. 790 mikro-mikron-tól 390 mikro-mikron-ig, az infravörös sugaraké 1.000.000 mikro-mikrontól 790 mikro-mikronig, az ibolyántúliaké pedig 390-től 100 mikro-mikron hullámhosszúságú sugarakig terjed, de ezeknek csak kis része van meg a napsütésben. Az elektromágneses sugarak egyébként ezeken a sugárféleségeken túl, mind a hosszabb, mind a rövidebb hullámú sugarak irányában még messze folytatódnak és közéjük még más fontos sugarak tartoznak, mint a rádióban használt sugárzások és a Röntgen-sugár.
Az emberek, az állatok és a növény, egyszóval az élő szerves világnak nélkülözhetetlen kelléke a fény. A barlangok és a talaj élő világát leszámítva azt mondhatjuk, hogy nélküle az élőlények el sem tudnak lenni. Szükségük van a napfénynek mind a háromféle sugarára; ezek biológiai hatása egymástól nagyon különbözik. A napfényben, ugyanúgy, mint a mesterséges fényforrások sugárzásában, a sugárzó energia legnagyobb része a hősugárzásra esik (80%), utánuk következnek a látható sugarak (legalább 13%). Az ibolyántúli sugarak százalékos aránya csekély (legfeljebb 7%).
A mesterséges fényforrásokban e sugarak aránya más és más. Azonkívül igen nagy különbség van mesterséges fényforrások fénye és a napsugárzás között, minthogy a napfény az infravörös, látható, és ibolyántúli sugarakat 5000 mikro-mikrontól 290 mikro-mikronig csaknem teljes folytonosságban tartalmazza, ellenben a mesterséges fények nagy részében már szaggatottan és a napfénytől eltérő kiterjedésben vannak meg. Például az u.n. higanylámpák (Quartz-lámpák) az ibolyántúli sugarakat ugyan 220 mikro-mikronig tartalmazzák, de nem folytonosan, mint a nyári napfény a 390 mikro-mikrontól a 290 mikro-mikronig terjedő sugarakat. Ha-nem a higanylámpa sugárzásában különösen a 366, 313, 302, 297 és 254 mikro-mikron hosszúságú sugarakat találjuk meg.
A nyári naptól lesülünk, télen ellenben a városok lakói még verőfényes napokon sem sülnek le, viszont a magas hegyek sízőit már megfogja a téli nap. Idelent télen meleg ruhában is didergünk, Davosban január-februárban úszónadrágban sízik az ifjúság és könnyedén öltözve fekszenek a napfényen a gümőkóros betegek. A téli napfény tehát a magas hegyeken egészen másként érvényesül. Ennek okát az alábbiakban találjuk: a hősugarakat, a látható és az ibolyántúli sugarakat más és más anyagok nyelik el, illetőleg különböző fokban engedik át őket. Az ablaküveg a látható sugarakat - mint a mindennapi életben tapasztaljuk - teljesen átengedi. Ha az ablak mögé állunk, a nap melegét ott is érezzük, tehát a hősugarakat szintén átengedi, viszont az ablaküveg mögött nem lehet lesülni, mint-hogy az ibolyántúli sugarak nagyrészét (a 320 mikro-mikron hosszúságnál rövidebbeket) ugyan-úgy nem engedi át, mint a fekete lap a látható sugarakat. Hasonlóképpen a köd a látható sugarakat csak kis fokban nyeli el, de az ibolyántúliakat már csaknem teljes egészükben.
A kutatók már régebben kimutatták, hogy a napfény sugarai közül csupán az ibolyántúli sugarak váltják ki a bőr barnulását. Okoznak ugyan a Nap hősugarai is múló bőrpirt, de ezt nem követi a bőr festenyezettsége. Az ablaküvegek az ibolyántúli sugarak egy részét (a 390-320 mikro-mikron köztieket) átengedi ugyan, de Hauser és Vahle kimutatták, hogy csak 313-297 mikro-mikron közötti sugarak okozzák a bőr vörösségét, majd barnulását. Ezekre pedig az ablaküveg már mint átjárhatatlan akadály szerepel.
Mivel az emberi bőrre és általában az egész emberi szervezetre ezek a rövidebb (313-297 mikro-mikron hullámú) ú.n. Dorno-féle sugarak fejtenek ki hatást, azért érthető, hogy a legverőfényesebb napokon is az alacsonyabb fekvésű helyeken miért nem okoz a téli napfény bőrpirt, illetőleg barnulást. A magasban a napsugárzás háromféle sugarának erőssége más, mint idelent. A Földet körülvevő levegőrétegben a porszemcsék, a korom, a vízpára és a vízcseppek, az ibolyántúli sugarakat elnyelik és mivel a ferdén beeső téli napsugár hosszú utat tesz meg a légkör legalsó, legszennyezettebb rétegeiben, azért csak nagyon kevés ér el belőle hozzánk.
Télen a magasabb, hófedte területeken az ibolyántúli sugarak szempontjából nagy fontossága van a hó és a jég visszaverő hatásának is. Dorno szerint az ibolyántúli fényből a csupasz föld 7-10 százalékban, a tengeri fövény 27 százalékban (ezzel magyarázható annak nagyfokú gyógyító hatása), a hó 74%-ban, a firnhó pedig 89%-ban reflektálja a napsugarakat, illetőleg a nap ibolyántúli sugarait. Ehhez járul még, hogy a magas hegységben még decemberben is megtaláljuk az ibolyántúli sugarakat 308 mikro-mikron hosszúságig, viszont alacsonyabb helyeken a 320-316 mikro-mikron alattiak már nincsenek meg, a hosszabbak pedig a bőrpirt, illetőleg a festenyezettséget kiváltani már nem tudják.
Sportolóink tehát a téli napfénynek áldásos és a bőrön is szembetűnően mutatkozó hatását eddig alig élvezhették. De a visszakerült ruténföldi és erdélyi havasokon már mindjobban élvezhető. Érdekes még az a különbség is, amely a téli napfény hősugaraiban a különböző magasságú helyek közt szembetűnően észlelhető.
Nyáron a napfény hősugarainak erőssége az alacsonyabb és magasabb helyeken alig különbözik. Ezzel szemben télen a magas hegyeken a déli nap melegítő hatása meglepően nagy, a tenger szintje közelében észlelhető téli napsütéshez képest. A napfény áldásos hatását mindnyájan ismerjük, a hosszú téli hónapok után öreg és fiatal, ember és állat egyformán várják. Huldschinski 1919-ben mutatott rá, hogy az ibolyántúli sugarak az angolkórt gyógyítják, illetőleg fejlődését megakadályozzák. Ma már tudjuk, hogy a napsütéstől az angolkór ellenszerének, a D-vitaminnak előanyaga, az ergoszterin, a bőrben D-vitaminná alakul át. Minthogy e sugarak a baktériumok fejlődését gátolják, azért a fertőzések, de különösen a gümőkóros megbetegedések gyógyításában van még nagy fontosságuk.
Hasselbach és Bachem vizsgálatai szerint az ibolyántúli sugarak ötödmilliméter mélyre, a látható sugarak 1-2 mm.-re, az infravörös sugarak pedig 20-25 mm.-re hatolnak a bőrbe.
Az élethez a látható fény is nélkülözhetetlen. A látható sugarak többek között a fermentumok működésének megindításában is nagy szerepet játszanak. A látható sugarak közül a vörös- és narancs-színűek a szénhidrátanyagforgalomra hatnak, viszont az ibolyántúli sugaraknak angolkórellenes hatását gátolják. A kék sugarak az oxidációs folyamatokat támogatják.
A láthatatlan, vörösöntúli (infravörös) hősugarakat vizsgálataink szerint a vörös-vérsejtek nyelik el. Hatásukra a vérben vérbőség támad, de ez festenyezettség keletkezése nélkül, csakhamar megszűnik, és nem erősebb gyulladással vagy hólyagképződéssel. Biológiai szerepüket még nem ismerjük egészen, azonban kétségtelen, hogy a szervezet hőháztartásában nagyon fontosak.
dr. Vámos László.

Nagy hőmérséklet előállítása

(aluminothermia).

Amíg az ipar körében meleg fejlesztésre bármilyen formában olyan tüzelőanyagokat használtak, amelyeknél szén és hidrogén elégése szolgáltatta a meleget, 1600-1800 foknál nagyobb hőmérsékletet elérni nem lehetett, főképp azért nem, mert a szén és a hidrogén 2000 fokot túlhaladó hőmérsékleten el nem égnek. Tudjuk, közönséges hőmérsékleten sem a szén, sem a hidrogén oxigénnel nem egyesülnek, tehát el nem égnek, ha-nem nagyobb hőmérsékletre, meggyulladásuk hőfokára kell őket felmelegítenünk, ha azt akarjuk, hogy oxigénnel egyesülve elégjenek. Egy bizonyos határig annál gyorsabban, annál könnyebben megy végbe ez az egyesülés, minél nagyobb a hőmérséklet, mihelyt azonban a 2000 közelébe jutunk, ez az egyesülés már nem megy végbe, sőt az égéstermékei, a szénsav és a víz, 2000 fokot meghaladó hőmérsékletben alkotó elemeikre kezdenek szétbomlani, (disszociálnak). Ez a disszociáció szabja meg a közönséges tüzelőanyagokkal elérhető hőmérséklet felső határát. Hogyha magasabb hőmérsékletet akarunk elérni, akkor az energiának olyan átalakításához kell fordulnunk, amelynek a disszociáció egyhamar határát nem szabja. Lehet ez kémiai energia is, csakhogy olyan folyamatokat kell kiválasztanunk, melyeknél egyrészt nagy melegmennyiségek válnak szabaddá, és amelyeknél az égési termékek csak jóval magasabb hőmérsékleten disszociálódnak.
Egy ilyen kémiai folyamatot alkalmazott nagy hő mérsékletek előállítására a 90-es évek végén Goldschmidt esseni mérnök; ez a Goldschmidt-féle aluminothermikus eljárás. Tüzelőanyagul ő a fém-aluminiumot választotta, amely oxigénnel tim-földdé, aluminiumoxiddá ég el. Az elégéshez szükséges oxigént azonban nem a levegőből vette, hanem olyan fémoxidokból, amelyek oxigénjüket nagyobb hőmérsékleten könnyen adják át az aluminiumnak.
Goldschmidt ugyanis azt tapasztalta, hogy a finom poralakú aluminium vasoxiddal keverve, nagy hőmérsékleten cserebomlást szenved, amennyiben az aluminium a vasoxidban lévő oxigén rovására aluminiumoxiddá, korunddá alakul, a vas pedig fém-állapotban válik ki, miközben oly-tetemes melegmennyiség válik szabaddá, hogy a keverék 3000 fokot meghaladó hőmérsékletre hevül fel. Ez az átalakulás azonban csak nagy hőfokon indul meg, de egy pontban megindítva az egész tömegen végigmegy, anélkül, hogy további hevítésre volna szükség. A vasoxidból és aluminiumból álló keveréket, amelyet Goldschmidt thermitnek nevezett el, egy bariumsuperoxidból és aluminiumból álló, könnyen gyúló keverékkel gyujtjuk meg. Néhány perc alatt a thermit egész tömegében végbemegy az átalakulás s a keletkező nagy hőmérsékletről fogalmat ad az az eset, mikor egy 25 Cm vastag vastömbből a thermit meggyújtásából származó vasnak ráöntése egy 8 Cm mély és 20 Cm széles barázdát olvaszt ki.
Az a körülmény, hogy a Goldschmidt-féle eljárással igen kis térben, egyszerű eszközökkel óriási hőmérsékletet lehet előállítani, csakhamar nagy jelentőséget kölcsönzött az eljárásnak az iparban. Igen célszerűnek mutatkozott vasúti sínek, vascsövek összehegesztésére, amikor is pusztán a thermit elégéséből származó meleget használják ki.
A thermitet ugyanis tégelyben gyujtják meg, s mire az átalakulás végbement, a korund, valamint a fémvas olvadt és erősen túlhevített állapotban van a tégelyben. Az összehegesztendő munkadarabokat egymáshoz szorítva alkalmas formaszekrényekkel veszik körül s ebbe ürítik ki a tégely tartalmát. Az először kiömlő korund a fémmel megszilárduló réteget képez, amely megakadályozza, hogy a később utána-folyó vas a munkadarabokkal összeolvadjon, egyúttal azonban a levegőtől is elzárja, a hegesztendő részeket, úgy hogy ezeknek érintkező felületei nem oxidálódnak és így tökéletesen összehegednek.
Hogyha a thermitben vasoxidot csekély feleslegben használunk, akkor aluminiummentes, nagyon tiszta vasat kapunk, amely a jó kovácsvas tulajdonságait mutatja. A thermit alkatrészeinek kellő megválasztásával a vasba szenet vihetünk be, azt tehát acéllá alakíthatjuk át, vagy pedig mangán, nikkel és egyéb fémoxidok hozzáadásával a keletkező fém-vas tulajdonságait nagyon széles határok között változtathatjuk.
A vasoxidot részben vagy egész mennyiségében más fémek oxidjaival, pl. chrom-, mangán-, titán-, bór-, molybdaen-, vagy wolfram-oxiddal helyettesítve, ezeket a fémeket, melyeket azelőtt tiszta állapotban még elektromos kemencében sem tudtak előállítani, kényelmesen és nagy mennyiségben gyárthatjuk. Ez utóbb említett fémeknek a kohászatban nagy a jelentőségük, amennyiben chrom és titán speciális acélfajták előállítására, míg a mangán mangán- és rézötvözetek készítésére használatos. A titánt azonkívül a vasöntésnél használják fel azon sajátságánál fogva, még-pedig nagy mennyiségben, hogy egyenletessé teszi az öntött-vas zsugorodását és így horpadásoktól, lyukaktól mentes öntvények készíthetők segítségével.
A thermit használatánál keletkező olvasztott timföld vagy mesterséges korund igen értékes iparcikk, nagy keménysége következtében éppen úgy, mint a természetes korundot, csiszoló anyagul használják. Azonkívül, mivel ezen anyag csak igen magas hőmérsékleten olvad, tűzálló tégelyek előállítására is kiválóan alkalmas.
A thermit a modern légiháborúnak is egyik fontos anyaga, ez adja meg a gyujtó bombáknak azt a szinte elolthatatlan tüzét. Itt a víz alig használ, inkább csak a tűz mielőbbi elszigetelése.
...y

Egy nagy magyar álmodó.

Ezernyolcszáztizenkilenc novemberében egy sovány, könnyedén öltözött fiatal tanár búcsúzott Nagyenyed határában atyai barátjától és volt tanárától, Hegedűs Sámueltől. Kezében sétabot, zsebében összesen kétszáz forint. Elindult egy álommal a szívében, s elérkezett a dardzsilingi temető szomorúfüzeinek örök csendjébe. Harmincöt-éves volt, amikor elindult, és ötvennyolc, amikor megérkezett. Száz éve, hogy pihenőre hajtotta fejét. A magyarság őshazáját kereste, de kétszeresen tévedett. Egyik tévedése az volt, hogy Tibetben kereste a magyarság nyomait, másik, hogy a magyarságnak valóban lett volna őshazája. Első tévedését talán belátta maga is. A másodikat most kezdjük csak felismerni, ahogy lassankint kitűnik, hogy a magyarság két-három hazában is megfordult, miközben néppé alakult. Két-három bölcsője is volt, amelyben növekedett, erősödött, teljes lélekké érett. Egyikből kilépett, a másikban ideig-óráig elhelyezkedik, de végérvényesen csak itt, a mostani hazában vált azzá, ami. Ez azonban nem változtat a Nagyenyedről elindult és Dardzsilingba érkezett Kőrösi Csoma Sándor álmainak realitásán és tündöklő példáján. Álmainak realitásáról szólok, mert hiszen álmodóink voltak mindig azok, akik a valóságot legjobban megközelítették. Nem csodálatos-e, hogy amikor a magyarságot az első halálos veszedelem, a mongol támadás fenyegette, már esztendőkkel előbb elindult egy szerzetes, Ottó fráter, hogy a keleten maradt magyar törzs-töredékeket felkutassa? Ő nem jutott el céljához, de eljutott Juliánus fráter, s hírt hozott róluk. Nem csodálatos-e, hogy amikor Európában senki sem gondol a fenyegető veszedelemre, néhány magyar szerzetes, kezében egy bottal, vállán egy tarisznyával nekivág az ismeretlen messzeségnek, hogy testvéreket keressen? Hogy ismét megjárja az utat, amit a magyarság egyik bölcsőtől a másikig évszázadokon át megtett? Ugyan hol itt a mindennapi értelemben vett ésszerűség. Az akkori térképek félszemű szörnyekkel, féllábú óriásokkal, pikkelyes sárkányokkal, vascsőrű madarakkal, tüzet lehelő tavakkal népesítették tele Ázsia térségeit; csak őrült, vagy szent vállalkozhatik rá, hogy nekivágjon Mongóliának a Balkánon, Kisázsián, Perzsián és Indián át, csak őrült, vagy szent rugaszkodhatik neki a Himalájának, szoronghat és didereghet a zanglai láma-kolostor fűtetlen, szűk cellájának minden börtönt megszégyenítő rabságában, csak őrült, vagy szent áshatja be magát tizenhét élő és holt nyelvbe, boncolgat negyvenezer tibeti szót, hogy a körülötte lassankint fölhalmozódó tömkelegben keresse népe őshazáját. Huszonhárom éven át élt idegenben, szívéből mégsem tűnt el az itthoni tájak és őshaza képe. Ifjúból öreg, családtalan, magányos ember lett, de a régi tűz sohasem hűlt ki, a régi álom sohasem mosódott el szívében. Talán felvetődött benne a kérdés, amikor süvöltő hóvihar idején bent ült dermesztő cellájában, gyapjú-takaróba burkolva didergő térdét, görcsösen forgatva a lámakolostor sárga selyembe takart, féltve őrzött kódexeit: ugyan miért élek én itt hónapokon át sovány teán, miért didergek egy szűk cellában, miért nincs részem asszony, gyermekek és unokák melengető szeretetében? Társam miért egy szelíd, csendes tibeti láma meg egy földhözragadt idegen szolga? Nem volna-e jobb magyar fiúkat tanítgatnom a nagyenyedi kollégiumban? Sétálnom a város határában? Politizálnom esti órán egy vidám kocsmában? Méltóságos léptekkel ballagnom ünnepnap a templomba? Horatiust olvasgatnom dél-után egy zsongó méhesben? Miért rontottam el életemet? Miért futok egy délibáb után ? - De elhessegette a kérdéseket. Lelke mélyére tekintett, visszaszikrázott rá az az álma; szívébe nézett, meglátta benne faluját, Kőrös városát, Enyedet, apai barátját, aki száz forintot csúsztatott a zsebébe, meglátta védtelen magyarságát s tűrt, dolgozott tovább. E nagy álmodó alakja meglepően hasonlít Juliánus fráter alakjához. Őt nézegetvén, az emberben felmerül a kérdés: vajjon nem a reinkarnálódott Juliánusszal áll-e szemben a budhista szenté avatott Kőrösi Csoma esetében. Juliánus Bolognában tanult, Kőrösi Göttingában. Ahogy Juliánus nyugatra készült a kúnok között való életre, úgy készült Csoma is az arab nyelv tanulásával keleti utazására. Juliánus szerzetes volt, eltiltott magától asszonyt, családot, szerzetessé lett Csoma is kolostori magányában. Ugyanaz a férfias egyszerűség, igénytelenség, önsanyargatásig menő lemondás, ugyanaz a mély vallásosság és magyarságszeretet. Mintha Juliánus így szólt volna: felkelek jeltelen síromból, hogy figyelmeztessem népemet örök álmaimra, keleten ringó bölcsőjére, a szellemre, hivatásra, amit Isten reá bízott, a hazugságokra, amikkel idegen lelkek elborították, az erényekre is, amiket magában hordoz, de egészen kifejteni nem tud. Most van az ideje, hogy Kőrösi Csoma Sándor példáját megértsük, tanítását meghallgassuk. Mit adhatunk Európának? Mindent, ha nem feledjük, hogy keleten vannak ősi gyökereink, onnét hoztuk lelkiségünket, nyelvünket, ott alakítottuk ki viszonyainkat az Istennel, noha az evangéliumot itt kaptuk. Juliánus ezt a legnagyobb kincset akarta elvinni a testvérnépekhez, hogy kössenek új szövetséget általunk. Kőrösi Csoma testvéreket keresett nagy magányosságunkban. Sikertelenül. Mi már tudjuk, kik azok, ő nem találta meg őket. Most hát el kell végeznünk Juliánus barát kezdeményezését, el kell vinnünk a tisztultabb, eszményibb isten-hitet a felismert testvéreknek, arrafelé kell vinnünk, ahol Juliánus megtalálta, Kőrösi Csoma hiába kereste őket. Úgy kell elvinnünk, amiképpen ők jártak és cselekedtek: józan körültekintéssel, kitartással, önmegtagadással, merészséggel. Szobra Kőrösi Csoma Sándornak még nincsen Budapesten, rajta kellene tehát lennünk, hogy Kőrösi Csoma, hazánk e nagy fia, ha szobrot nem is, de hazát találjon nálunk; azt az őshazát, amit álmaiban keresett. És találjon testvéreket, kik után életében hasztalan kutatott. Talán a japáni templomokban isteni szemlélődésbe merült budhista szent visszatér hozzánk, s magával hozza a legnagyobbat, amit, jaj de sokan iparkodnak levetkőzni: az álmodni tudást. Hogy ne vesszünk el a rationalizmusba fulladt, pusztuló Európával együtt, de adhassunk neki valamit, amit más nem adhat, csak Juliánus fráter és Kőrösi Csoma Sándor népe.
Kodolányi János.

Tragikus világszemlélet a költészetben.

E cikk megírására Ferencz Máriának Foltin Gizella versére az áprilisi számban megjelent válasza indított. Ez a válasz megfelel az ideális kritika alapfeltételeinek: maga is művészi (emelkedett gondolatok verses formában), szeretettől áthatott, gyöngéd, szinte testvéri hangú, végül lényegre tapintóan igaz. Ez a világ azonban Isten kifürkészhetetlen rendeléséből úgy van megalkotva, hogy minden jelenség két, ellentétes erő harcának az eredménye, s mindennek két, ellentétes arca van. A bölcselők két táborra szakadva vitáznak évezredek óta, hogy melyik az igazi. Hogy én is Ferencz Mária szép példázatára építsek: az egyik tábor szerint a fa gyökerestől, lombostól azért van, hogy virágot teremjen, a másik szerint a virág csak eszköze a fa továbbplántálódásának. Az egyiknek szimbóluma, jelképe a földbe fogódzó gyökér, a másiké a fény felé tárt virágkehely.
F. M.-nak igaza van. Az ideálisták szemszögéből minden esetre. De nézzük most a föld, a nyers valóság felől, a tapasztalat szemüvegén. „Mit ér a költő, ha zokog?" Kérdi. Az irodalomtörténet felel: a legnagyobb költők bizony többnyire zokogtak, vagy borongtak, s a remekművek túlnyomó többsége tragikus. Nézzük csak a mi jólismert nagyjainkat. Legnagyobb regényírónk, Kemény Zsigmond, mélyen tragikus művész. Legremekebb alkotásaiban az Berzsenyi és Vörösmarthy is. Még a lelkesíteni akaró „Szózat" csúcspontja is a „nagyszerű halál" borzalmas-fenségű látomása. De a Kölcsey Himnusza is zokogásba fúl. Aranyban sem több a derű, mint a való életben. Vajda János, Reviczky, Ady, Tóth Árpád, Babits, mind a szenvedés költői. Még a lobogó életerőt sugárzó Petőfi is gyakran használ komor színeket és van-e megrázóbb férfizokogás, mint legszebb verse: a „Szeptember végén"? Irodalmunk csúcsán pedig, mint zordon sziklaóriás mered az egész világ megrendülten bámuló szeme elé „Az ember tragédiája".
Nem tudom, hogy kerül a gyöngykagylóba a kínzó homokszem, amely megindítja a gyöngyképződést, de az emberi szívbe bizonnyal maga Isten küldi a szenvedést, hogy ott a jóság, szépség és nagyság gyöngyeit kitermelje. A művész, a költő hivatása, hogy a szenvedést szépséggé kristályosítsa, hangot adjon mások panaszának is, és a jajt zenévé nemesítse. A szenvedés lángját nem lelohasztja, hanem még magasabbra szítja, míg ragyogni nem kezd, s a fényében látott csodák bűvölete elviselhetőbbé, sőt néha egyenesen gyönyörré teszi az égés kínját.
Van persze más módja is, hogy a szenvedést elviselhetőbbé tegyük, pl. az illúziókeltés, az elzsongítás, a valóság átfestése, letagadása. Ez azonban csak lecsökkenti a lélek ellenálló erejét, s alkalmatlanná teszi magasabb élmények befogadására és a helyes fejlődésre.
Végül igazi hitet is adhat a költő, ha magának van elég hite. De hányan mondhatják el ezt magukról? És ha csak részben is jóakaratú csalás, vagy öncsalás diktálja versünket, az rossz mű lesz, hamisan cseng, s többet árt, mint használ. A jó művészet csak teljesen őszinte, mélyen átélt lehet. És ha igazi gyökérből nőtt a vers, akkor is jó a görcsös és sáros gyökérrel együtt adni a virágot, mert nélküle hamar elhervad. Nincs elég hitele. Ügyes művirág is lehet. A lélekből nőtt verset úgy kell kitépni, hogy gyökerén tapadjon valami a lélek sajátos, utánozhatlan vegyüléktalajából. Képei, hasonlatai, érdekes jelzői, szóösszetételei, sőt lehetőleg rímei is eredetiek legyenek, de ezt ne azzal érjük el, hogy olyan rossz rímeket használunk, ami már unikum. A tökéletes versszerkezet rovására sohasem szabad megalkudni, éppen a megkötöttség, a sok csiszolás vált ki új gondolatokat és formai ötleteket. De ez már a vers zenéjének kérdéséhez vezet, s bármily fontos is ez, nem térhetek el érte eredeti témámtól. Hogy az igazság mérlegét túl ne billentsem most meg már a másik oldalra, rá kell mutatnom a legveszélyesebb költői eltévelyedésre, a hisztériás és szentimentális, álirodalomra. Az ilyen álköltők képzelt fájdalomtól jajveszékelnek, vagy rég behegedt sebeket kaparnak fel egyre az olcsó hatás és feltűnés kedvéért. Undorítóak ezek, mint a sebeikkel kérkedő, idegrohamot színlelő villamosi koldusok. Könnyű őket felismerni túlzásaikról és ízléstelenségükről. A jó költőt a takarékosság jellemzi, a szavak mennyiségében és súlybeli minőségében egyaránt; ritkán tör ki hangosan, s ilyenkor érezzük mondanivalójának robbanó erejét. A szenvedést is óvatosan adagolja, mint a halálfejes orvosságot. Tudja, hogy olyan az, mint a pusztító tűz, ha nagyon eluralkodik rajtunk, de ha ezt az óriást szolgálatunkba tudjuk törni a művészet varázsköreivel, a versforma acél börtönébe zárva, úgy hatalmas erőforrássá válik, éltető meleget ad és megvilágítja az igazság útját.
Greizinger.

A négy évszak üzenete.

Már errefelé a fák mind rügyeznek,
kibontakozik sok kis zöld levél,
örvendve zeng a szívem új tavaszdalt,
hisz ott kint minden új életre kél.
A madárdal, a zsendülő rügyecske
az én számomra egy-egy üzenet;
üzen a rét, a ligetek és erdők,
s az ibolya, mely szemembe nevet.

Ha jön majd a nyár s az érett kalászok
hajlottan várják a learatást,
úgy elnézem az arany kalásztengert
és boldog szívvel mondok hál'adást,
mert megértem, hogy ez lesz majd az élet
és minden kis szem egy-egy üzenet,
egy örvendezés, egy boldog örömhír,
a-mely ígéri a szebb életet.

Aztán az ősz jön búsan, szomorún,
a természetnek könny-zápora hull,
a madár dala egyszerre elhallgat
s a vidám dalos dél felé vonul.
Hervadtan hull le a levél a földre
és rá van írva egy bús üzenet,
hogy elmúlt a nyár...! Ne sirasd, mi múlik,
mert visszahozni azt úgy-sem lehet!

Végül a tél jön, átveszi uralmát,
amerre jár, ott elhal az öröm;
ott nincs többé dal, megdermed az élet
s hó fehérlik a megfagyott rögön.
Zuzmarás fákon kárognak a varjak,
rémes hangjuk egy komoly üzenet:
„Kár! Kár! Nagyon kár! Nem hozhatod vissza,
mi számodra már egyszer elveszett."
Foltin G.

Reggel.

Egy szép reggelre gondolok
és mosolygok és meghalok.
Kéklett az ég, sütött a nap,
mentünk sötét felhők alatt.

Kezemet fogta jó apám,
sárgarigó fütyölt a fán;
sárgarigó, huncut rigó
azt fütyölte, hogy élni jó.
Hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét.

Jó lenni nagynak, kicsinynek,
mindennek és mindenkinek
sárgarigónak legkivált,
nagy kertben élni nyáron át.
Fenyőre szállni rangosan,
fütyölni szépen, hangosan,
hirdetni vígan szerte-szét,
hogy élni jó, hogy élni szép!
Ha fogják az ember kezét.

Egy szép reggelre gondolok
és mosolygok és meghalok;
kék lesz az ég, ragyog a nap,
megyek sötét felhők alatt.
Kezemet fogja holt apám,
s megszólal egy rigó a fán;
azt mondja majd az a rigó,
hogy élni szép, hogy élni jó,
de halni szebb és halni jobb
s én mosolygok és meghalok.
Erdélyi József.