"Valahogy mindig olyan dolgokat szeretek csinálni, ami egyedül nem megy"

"Valahogy mindig olyan dolgokat szeretek csinálni, ami egyedül nem megy"

Interjú Balogh Zsolt paralimpikonnal

Balogh Zsolt, első magyar látássérült sportolóként vett részt téli paralimpián 2018 márciusában a dél-koreai Phjongchangban. Annyi tapasztalással és élménnyel tért haza, amivel valószínűleg egy teljes lapszámot meg tudnánk tölteni. Ám mivel erre nincs lehetőségünk, olvasóinknak be kell érniük az alábbi interjúval.

- Számos adaptált sport létezik a vak emberek számára. Miért éppen a síelést választottad?

- Gyerekként többféle sportot is kipróbáltam, ezek közül a tandemkerékpározás lett az egyik kedvenc. Síelni Svájcban tanultam meg több magyar látássérült társammal, de hosszú évek kihagyása után ezt csak felnőttként tudtam folytatni. Mindig azok a sportok vonzottak, amikben fontos szerepe van a sebességnek, az ügyességnek, és amiket a szabadban lehet űzni. A tipikusan „vakos" sportok, mint a csörgőlabda vagy az úszás, nem ilyenek, ezért kezdtem a saját utamat járni.

- Már önmagában azzal parasport-történelmet írtatok a vezetőddel, Bocsi Bencével, illetve az edzőtökkel, Fábián Attilával, hogy első magyar látássérült sízőként kvalifikációt szereztél a téli paralimpiára. Hosszú út vezetett idáig?

- Azért kezdtem el versenyezni, mert a lehetőségeimhez képest sokkal több időt szerettem volna havon tölteni, ám ehhez folyamatos és szakszerű segítségre volt szükségem. 2010-ben megkerestem Fábián Attilát, akiről tudtam, hogy edzőként foglalkozott már mozgássérült sízőkkel. Bocsi Bencével 2013 óta dolgozunk együtt, a paralimpiai kvalifikáció megszerzéséhez négy év közös kemény munkája kellett. Hosszú út volt, nem is egyszerű, kellettek a havon töltött hónapok az összecsiszolódáshoz, ahhoz, hogy akár a pályán, akár azon kívül is szinte félszavakból értsük egymást.

- Hogy érezted, mekkora nyomás volt rajtad? Izgultál a versenyek előtt?

- Sokáig úgy gondoltam a paralimpiára, hogy olyan lesz, mint bármelyik másik versenyünk: itt is pálya van, amin le kell csúszni a lehető leggyorsabban és hiba nélkül. Nem vagyok izgulós típus. Többször kérdezték, hogy izgulok-e, de mindig nemmel válaszoltam, még egy jót is aludtam a versenynapok előtt. Igazából csak a rajtba beállva tudatosult bennem, hogy itt most minden eddiginél nagyobb a tét.

- Több riportban is úgy nyilatkoztál, hogy a szakvezetés és a saját magatok által elvárt eredményt sajnos nem sikerült elérnetek. Hogyan élted ezt meg és hogy látod most, egy hónappal a paralimpia után?

- Akkor és ott nagyon csalódott voltam már az óriás lesiklásban elért 15. hely miatt is, ami után a szlalom versenyből való kiesés különösen rosszul érintett. Talán részben a nagy bizonyítási vágyamnak is volt köszönhető a kiesésünk, de a síelés egy ilyen sport. Persze valószínűleg óvatoskodva becsúszhattunk volna az utolsó helyre és még úgy is tizedikek lettünk volna, mivel ebben a számban a mezőny fele kiesett. Ebben az esetben viszont én nem lettem volna elégedett magammal, versenyzőként ugyanis az a dolgom, hogy a határaimat feszegetve próbáljam a lehető legnagyobbat teljesíteni, ehhez pedig muszáj kockáztatni. Ez akkor és ott, nekünk nem jött össze. A csalódottságommal nem voltam egyedül, Bence és Attila is jobb eredményre számított, nem mellesleg pedig a szakvezetés is többet várt tőlünk. A kiesés után egyikünknek sem volt lelki ereje elemezni a videofelvételek segítségével a történteket, inkább a kudarc feldolgozására és a pihenésre koncentráltunk. Most visszatekintve persze már enyhült a csalódottságom és a fájdalmam, ráadásul még hetekkel a paralimpia után is nagyon sok pozitív visszajelzést kapok ismerősöktől és ismeretlenektől is, ami nagyon jólesik.

- Milyen volt az olimpiai falu látássérült szemmel?

- Maga a falu igazából néhány 12-14 emeletes apartmanházból állt, a lakásokat már az olimpia ideje alatt elkezdték értékesíteni. Így fordulhatott elő, hogy az apartmanok, amikben laktunk, gyakorlatilag be voltak csomagolva, a bútorokat, a falakat és a padlót is vastag papír és fólia rétegek védték a használat során keletkező sérülésektől. A liftek beszéltek, bár természetesen koreai nyelven, így annak nem vettem sok hasznát. A kiszolgáló helyiségek, így például az étterem és a Welcome Center külön épületekben voltak, látássérültként nehéz volt tájékozódni az egyes létesítmények között. Érdekesség, hogy a faluról és a versenyek helyszíneiről is igen jó minőségű és szép kivitelezésű tapintható térképek és Braille-írásos tájékoztatók álltak rendelkezésre, természetesen angol nyelven és rövidírással. Azért emlékbe hoztam haza belőlük.

- Mi volt a legnagyobb élmény számodra Phjongchangban?

- Az egész paralimpia, az ott töltött két hét egy nagy élmény volt, amiből nehéz egy konkrét történést kiemelni. Büszke vagyok, hogy a nyitóünnepségen én vihettem a magyar zászlót, ez tényleg keveseknek adatik meg. Az igazi Dél-Koreából sajnos kevés dolgot volt alkalmunk megtapasztalni. A sportolók egy eléggé elzárt világban élnek az olimpián és a paralimpián is. A faluba és a sportlétesítményekbe is komoly biztonsági ellenőrzésen keresztül lehetett bejutni és csak azoknak, akiknek erre volt jogosultságuk. A koreai gasztronómiából azért kaptunk némi ízelítőt, a csapatunkat pedig végig segítette egy koreai önkéntes, akin keresztül kicsit képet kaphattunk az ottani mentalitásról. A koreaiak nagyon kedvesek és segítőkészek, néha szélsőségesen szabálykövetők, ennek ellenére a pontosság valahogy mégsem jellemző rájuk.

- És mi a helyzet a folytatással: hogyan tovább?

- Erről egyelőre nem tudok nyilatkozni. Bencével a megállapodásunk a paralimpia végéig szólt. Most mindannyiunknak egy hosszabb pihenőre van szüksége, hiszen a sok edzőtábor és a versenyek miatt kevesebb időnk maradt más fontos dolgokra, például a munkára és a családra. Mindenképpen folytatni szeretném a síelést, de még nem látom tisztán, hogy milyen keretek között lesz erre lehetőség. Valahogy mindig olyan dolgokat szeretek csinálni, ami egyedül nem megy, ez pedig nagyon bekorlátozza a mozgásteremet. A jövő szezon talán meghozza majd a válaszokat.

- Mit üzensz azoknak a fiataloknak, akik látássérültként profi sportolóvá szeretnének válni?

- A parasport nem az a dolog, amiből meg lehet élni, sőt, főleg a kezdetekben komoly befektetést igényel nemcsak idő és akarat, hanem az anyagiak szempontjából is. Viszont nagyon jó lehetőség arra, hogy az ember bizonyítson, és valóban azt csinálhassa, amihez kedve van. Számunkra a sport lehet az egyik legjobb útja az álmaink megvalósításának. Az se legyen akadály, ha olyan sportágban próbálnátok ki magatokat, amit előttetek még egy látássérült sem űzött. Egyszer mindent el kell kezdeni!

Aki bővebben is kíváncsi Zsolt phjongchangi élményeire és a paralimpia hangulatára, annak érdemes ellátogatnia a Balogh Zsolt síelő Facebook oldalra, ahol számos sajtómegjelenés és fotó mellett a paralimpiai mindennapokba is betekintést nyerhet.

Németh Orsolya

Vakok Világa 2018. május