Nekünk láthatatlan vacsora, nekik egy hétköznapi étkezés

A vacsora előtt több egyesületi tag személyes történetével első kézből ismerkedhettünk meg. A látásromlásuk vagy teljes látásvesztésük különböző életkorokban történtek. Hallhattunk egy olyan fiatalember beszámolóját, aki 7 évesen háztartási baleset miatt vesztette el az egyik szemét, majd másik szemének romlásával immár csak 30%-os látással bír. Mindezek ellenére egyetemet végzett és most az egyesületben lát el fontos feladatokat. Majd a kiskamaszként csőlátással szembesülő, ma már anyuka felemelő történetét ismerhettük meg. Az est háziasszonya, Tusori Nikolett is vallott a nehéz időszakról, amikor harmincas éveiben annyira megromlott a látása, hogy ma már csak a periférián lát. Azóta félelmeit legyőzve, napi 150 kilométert buszozva jár az egyesületbe dolgozni. Fekete Attila is bemutatkozott, aki középkorúként vesztette el látását. Ő a zene felé fordult és azóta vendéglátózenészként sok helyre hívják. Marcsika, aki korábban szakácsnő volt 60 évesen vesztette el szeme világát. Az elmeséléséből kiderült, milyen nehéz volt ennyi idősen teljesen új életet kezdeni és a legalapvetőbb tevékenységeket, mint például a főzést úgy átformálni, hogy biztonsággal mozoghasson benne.

A történetekből egyéni életutak és vívódások rajzolódtak ki, de bizonyos pontokon egyeztek az elmondottak. A legelső időszakban szinte mindannyian a négy fal közé zárkóztak, de rájöttek, hogy nyitniuk kell mások felé, merniük kell beszélni az állapotukról, mert csak így tudnak továbbra is részt venni a társadalomban. Tapasztalatuk szerint sok segítséget és támogatást kapnak az emberektől, hiszen az udvarias, kedves kérés mindig meghozza a gyümölcsét. Talpra állni egyiküknek sem volt könnyű, erőfeszítéseket kellett tenni azért, hogy a kuka levitelétől egészen a buszozásig, bármivel elboldoguljanak és a feleslegesség érzésétől eljussanak addig, hogy újra elhiggyék, ők is hasznos és értékes tagjai a társadalomnak. Mindezekért hálásak az egyesületnek és a támogató szolgálatnak, akik egy biztonságos hálót jelentenek nekik a mai napig.

A 4 fogásos vacsora alatt végig bekötött szemmel, a többi érzékszervünkre és olykor egymásra hagyatkozva kellett boldogulnunk, amely tapasztalatot adott arról, hogy milyen is lehet teljes sötétségben étkezni. A szemkötő felkerülése után még a testtartásunk is megváltozott, a mozdulatainkat minimalizáltuk és két fogás között befelé fordultunk vagy éppen a mellettünk ülővel tanakodtunk arról, hogy vajon mit is ettünk. Az illatoknak, a tapintásnak és a hallottaknak sokkal nagyobb jelentősége lett. A bizonytalanság érzése lelassulásra kényszerített, amely nagyon eltért a megszokottól és az eddig rutinszerű víztöltés vagy a kanál megtalálása megoldandó feladattá vált. A vacsora valóban szemléletformáló és érzékenyítő volt, hiszen tapasztalat útján élhettük át a vakok életének egy kis szeletét.

Tusori Nikolett az est végén elmondta, hogy sokan közülük még mindig nem mernek kimozdulni otthonról. Ők vagy hozzátartozóik bátran segítséget kérhetnek a Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesületétől, melynek célja a vak, aliglátó vagy gyengénlátó személyek érdekeinek védelme és képviselete, életviteli nehézségeik és problémás ügyeik intézésében való aktív közreműködés. A látás elvesztése egy trauma, amelyet nehéz és olykor sajnos lehetetlen feldolgozni, de ahogy az egyesület látássérült tagjai is mondták, erővel, elhatározással és rengeteg tanulással együtt lehet élni vele.

Vágsélei Csilla Sára
Forrás: Szuperinfó