Vakon étkezni egyáltalán nem egyszerű: láthatatlan vacsorán jártunk

Részemről teljes bizalom, fogalmazhatnék úgyis, hogy „vak bizalom" szükségeltetett a vacsora elfogyasztásához, tekintve, hogy tulajdonképpen fogalmam sem volt arról, hogy valójában mi is került a tányéromra. Már az is hatalmas kihívást jelentett számomra, hogy megtaláljam a tányéromat, az pedig, hogy arról enni is tudjak, embert próbáló feladat volt. Leírni a nevemet bekötött szemmel - ez sem volt egyszerű, de megoldottam. Csupán az este végén vettem észre - amikor lekerült rólam a szemmaszk -, hogy a toll, amivel írtam, egyáltalán nem fogott.

A vacsora elfogyasztásával valahogy megbirkóztam, de akkor tudatosult bennem igazán, hogy milyen heroikus küzdelmet kell folytatniuk a vak és látássérült társainknak minden áldott nap, amikor vizet próbáltam tölteni magamnak, és természetesen melléöntöttem a folyadékot.

Pedig még vízszintmérő eszközt is kaptam segítségül, ami csipogott, amikor víz érte. Nagyon jól esett, amikor a körülöttem ülők biztattak, hogy nem történt nagy baj, és segítettek abban, hogy mit merre találok. Megtapasztaltam, hogy milyen jó érzés az, amikor segítő szándékkal fordulnak egy emberhez, amikor kiszolgáltatott helyzetben találja magát. Ez lenne a normális, azonban a jelenlévő látássérültek elmondása szerint nekünk, látóknak van még hová fejlődnünk ezen a téren.

A vacsoránál egy kedves látássérült asszony volt a beszélgetőtársam. Nagyon jót társalogtunk, de be kell vallanom, hogy a szemkontaktus hiánya engem nagyon feszélyezett. Ahogy letakartam a szemem, minden zaj felerősödött.

Az evőeszközök csörgését, a tányérhoz koccanó kanalakat, a duruzsolást, mindent egyszerre lehetett hallani. Aztán az est végére úgy éreztem kicsit, megtanultam kizárni a zajokat és rákényszerültem egy-egy hangra összpontosítani.

Az est folyamán bemutatkoztak az egyesület tagjai, megosztották a jelenlévőkkel az élettörténetüket. Beszéltek a kihívásaikról, a nehézségeikről és a munkájukról is. A komoly témák mellett azért a nevetésre, a mosolyra és a viccelődésre is sor került.

Hogy az ízekről is szóljak néhány szót, magam is meglepődtem azon a tényen, hogy a szaglásom és az ízlelésem valójában mennyire fejlett, hogy látás nélkül mennyire kiteljesednek az illatok és az ízek.

Azonban a láthatatlan vacsorán a legnagyobb felismerés az volt számomra, hogy a saját tapasztalatomnak köszönhetően jobban megértettem, hogy micsoda küzdelmet kell folytatniuk a vak és látássérült embertársainknak nap mint nap.

Ez az este nekünk, látóknak csupán egy játék volt, de van, akiknek mindennap ez a valóság. Járjunk hát a világban valóban nyitott szemmel, és vegyük észre, ha valakinek segítségre van szüksége! Látássérült embertársainkat a fehér botról, esetleg a három fekete ponttal ellátott sárga kitűzőről ismerhetjük fel. Fontos, hogy mielőtt segítünk, kérdezzük meg, szükség van-e a segítségünkre, és csak akkor tegyük, ha kérik!

Forrás: Lizik-Varga Katalin, Baon.hu